2011 óta sok víz lefolyt Magyarország összes folyóján, a keresztények száma pedig úgy apad, mint hazánk vízkészlete. Bár az eredményeket már próbálták nemzetközi trendekre fogni, sőt akár még sikerként eladni is, itt az ideje a szembenézésnek azzal, hogy Magyarország lakosai többségében nem keresztények. De ki vállalja ennek a felelősségét és a változtatás feladatát? Gyors áttekintés – részletesebb és mélyebb elemzésekkel cikksorozatban készülünk.
Intenzív kampányokat folytattak az egyházak a népszámlálás évében: a katolikusok és a reformátusok arra biztatták az egyháztagokat, hogy „népszámláláskor is” vallják meg a hitüket, az evangélikusok „Evangélikus vagyok. És te?” szlogenje középiskolás felelsz vagy mersz játékra emlékeztetett. És bár a református–katolikus koalíció már próbálta sikerbe csomagolni az eredményt, az evangélikus püspökök sokkal óvatosabban fogalmaztak, és legalább vállalták a saját majd egyötödös csökkenésüket. De milyen is ez a csökkenés?
Gyors tisztázás:
a népszámlálás kérdésfeltevése már alapból módszertanilag problémás volt, hiszen a 14. pontban feltett kérdés („Mi a vallása, felekezete?”) más volt, mint a 2011-es kérdőív releváns kérdése (38. „Mely vallási közösséghez, felekezethez tartozónak érzi magát?”), azaz az adatok nem rendesen összehasonlíthatóak.
A 2001-es népszámláláskor a „vallásra, hitfelekezetre vonatkozó kérdés” esetén csak annyi volt a konkrét interpelláció, hogy „vallása, hitfelekezete:”, és a kettőspont után be lehetett írni a választ, illetve opció volt a „nem tartozik egyházhoz, felekezethez” és „nem kíván válaszolni”. 2022-ben viszont már szűkített értelemben úgy volt feltéve a kérdés, hogy „mi a vallása, felekezete?” és ennél a kérdésnél lehetett azt is válaszolni, hogy „nem kíván válaszolni”, „nincs vallása” vagy „ateista”, ami miatt egyébként a Magyar Ateista Társaság az ombudsmanhoz is fordult.
Ez pedig lehetőséget hagyott az olyanfajta terelésre, mint amit a Református.hu is elkövetett, miszerint „a lakosság egyértelmű többsége, 60 százaléka fontosnak érezte, hogy vállalja vallási hovatartozását”. Nagyon nem mindegy, hogy valakinek „nincs vallása”, vagy „nem tartozik felekezethez.” A 2022-es kérdések és válaszok ilyen szempontból szűkebb értelmezésre adtak lehetőséget: ennek alapján pedig
az igazság az, hogy a 9 603 634 kitöltőből 5 402 143 (azaz 56%) nem határozta meg magát vallásosként – azaz Magyarországon abszolút többségben vannak a „vallástalanok”.
Ez önmagában egy gyomros: a nem válaszolók száma 2011 óta 70 százalékkal nőtt (~2,7 millióról 3,8-ra), a 2001-es 1,1 millióhoz képest pedig majdnem megnégyszereződött! Az, hogy a magukat „nem vallásosként” meghatározók száma ~1,8 millióról másfél millióra csökkent (egyébként így is felülmúlva a 2001-es 1,4 milliót), nem eredmény: eredhet egyaránt a kérdésfeltétel helytelenségéből és az emberek érdektelenségéből. A „nem válaszolt” és a „nem vallásos” közötti átrendeződést eredményként értékelni pont olyan, mint amikor a Református.hu cikke ünnepli, hogy „a református egyház növelni tudta híveinek arányát a válaszadók között” – miközben azt elfelejtik megemlíteni, hogy a növekedés mindössze fél százalékpont, egyébként pedig 11 év alatt kétszázezer fővel, majdnem egyötödével csökkent a reformátusok száma.
Ugyanakkor az biztos, ahogy egyházszociológusok is figyelmeztettek már, hogy az emberek már nem ezekben a kategóriákban gondolkodnak saját vallási hovatartozásukról. Sokan keresik a spiritualitást, és ha valaki például református, de nem gyakorolja a vallását, miközben hisz Istenben, annak nem volt lehetősége ezt kifejezni. Azaz ebben a formában a kérdőív nem azt méri, amit mérnie kellene ahhoz, hogy az istenhitről és annak megéléséről, az egyházias identitásról, a valós egyháztagságról pontos képet kapjunk.
Pontosabb mérések híján viszont ebből kell dolgoznunk és következtetéseket levonnunk. A keresztény felekezetek adatait az alábbi táblázatban láthatjuk:
Azaz 2001-ben összesen 7 584 175-en, 2011-ben 5 385 557-en, 2022-ben pedig 4 163 879-en voltak, akik valamilyen módon a felsorolt közösségekhez tartozónak vallották magukat Magyarországon. Következésképpen bármiféle növekedés nem jelentős számú új megtérőt feltételez – lehetnek az okok az egyes felekezetek között zajló „elhódítás”, a kárpátaljai menekültek vagy erdélyi áttelepülők beáramlása, az egyházi iskolák identitásképző hatása. Ezen a masszív közös veszteségen belül pedig a három nagy történelmi egyház számai a következők:
A katolikusoknál ez 25%-os csökkenés, a reformátusoknál 19, az evangélikusoknál 18 százalék 2011-hez képest; 2001-el összehasonlítva pedig mindhárom egyház tagsága körülbelül a felére apadt. Ezzel pedig sokkal-sokkal rosszabb számokat produkálunk, mint a kormányzati (és egyházi) médiában rendszeresen „elkeresztényietlenedő/kereszényüldöző” jelzőkkel illetett nyugati országok.
21 év alatt 50% veszteség a magukat valamilyen okból (keresztség? egyszer-egyszer részt vesz szertartáson? családi presszió? megszokás?) a három felekezethez tartozónak vallók számában a szó szoros értelmében letaglózó – és akkor ehhez még hozzá sem vettük azt, hogy ha konkrétan rákérdezünk az emberek templomba járási szokásaira, akkor 2019-ben „nagyjából hatszázötvenezer katolikusról, százkilencvenkétezer reformátusról, harmincháromezer evangélikusról, tizennyolcezer ortodoxról és körülbelül százezer egyéb egyházhoz tartozó emberről beszélhetünk”. A Századvég 2019-es adatfelvétele önmagában is hatalmas csökkenéseket mutatott a 2017-es kutatáshoz képest (például a heti többször templomba járók száma két év alatt megfeleződött), és nem valószínű, hogy azóta ezek a trendek megfordultak volna. Egyszóval ha még valamilyen módon meg is próbálnánk azzal védekezni, hogy „négymillió keresztény mégiscsak van az országban”, akkor tagadnánk azokat a tényeket, hogy ezek háromnegyede egyszer-egyszer jár csak templomba, nem él az egyháza tanítása szerint (és nem is tartja fontosnak azt), és a teljesen passzív szja 1%-on kívül nem is adakozik egyházfenntartásra. Ami pedig még fenyegetőbb, az az utánpótlás hiánya:
2022-ben a tizenkilenc év alattiak száma a katolikusoknál tizenöt, a reformátusoknál és az evangélikusoknál tizenhét százalék, tehát masszívan elöregedő közösségekről van szó – arról nem is beszélve, hogy már a tíz–tizenkilenc évesek közt közt is átlagosan negatív differencia látható. Még drasztikusabb az ifjak számának csökkenése a katolikusoknál, ha a 2022-es számarányt a 2001-essel vetjük össze: a tízévesnél fiatalabbak körében 59% a csökkenés, a tíz–tizenkilenc éves korosztályban pedig 62 százalék!
Igazán nem mondhatjuk azt, hogy minket váratlanul értek a népszámlás eredményei – de úgy tűnik, az egyházvezetőségeket igen, hiszen ahogy arról korábban posztoltunk, és amint a HVG is megírta, „az érintett nagy egyházak a napokban külön tájékoztatást kaptak a KSH-tól, hogy legyen idejük értelmezni a számukra is sokkoló adatokat, illetve kellően felkészüljenek (felkészítsék őket) az okok kommunikálására”, a püspöki testületek pedig ennek nyomán válságtanácskozásokat hívtak össze. Ugyanakkor minden eddig próbálkozás ellenére ezek az eredmények kimagyarázhatatlanok; az okok pedig nem kizárólag külsők, hanem magunkban is bőven kell keresni őket. A felelősségvállalás helyett kommunikációs trükkökkel és bűnbakkereséssel való próbálkozás pedig csak sietteti a magyar egyházak összeomlását.
Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
Kovász Közösség 