Ahogy arról a Guardian (majd annak nyomán a 444 is) beszámolt, egy újonnan előkerült levél szerint XII. Piusz pápa már 1942-ben tudhatott a zsidók és lengyelek haláltáborokban végzett, szisztematikus és tömeges elgázosításáról. Az 1942. december 14-ére keltezett levél a katolikus ellenállás egyik fontos alakjától, Lothar Königtől származik, és nemrégiben írtak róla a Corriere della Serában. A jezsuita szerzetes, aki a Kreisau-kör tagjaként az ellenállás egyik fontos alakja volt, a belzeci és auschwitzi koncentrációs táborokban napi hatezer gyilkosságról és tervezett megsemmisítésről számolt be.
A pápa titkárának, a német származású Robert Leibernek címzett levél cáfolata annak, amit a Vatikán az elmúlt hetven évben következetesen állított, vagyis hogy XII. Piusznak nem volt tudomása a szisztematikus népirtásról. A Szentszék akkori hivatkozása szerint ugyanis nem álltak rendelkezésre ellenőrizhető, megbízható adatok – Lothar azonban a Vatikán egyik bizalmas forrása volt, aki rendszeresen szállított más információkat is a náci Németországból. A levél ráadásul részletesen leírja a tömeggyilkosságok folyamatát és a haláltáborokat.
Piusz pápa öröksége régóta éles viták tárgya: bár a szentté avatási eljárása már 1965-ben elkezdődött, és XVI. Benedek 2009-ben (II. János Pállal együtt) boldoggá avatta, épp a nácikkal és a holokauszttal kapcsolatos viszonya miatt éri a legtöbb kritika a folyamatot. Ahogy például a sydney-i főrabbi kérdezte:
„Hogyan lehetne áldani egy olyan ember emlékét, aki passzívan engedte, hogy a nácik az ajtajából rángassák el a zsidókat?”
XII. Piusz tisztelői viszont úgy érvelnek, hogy épp a csendben maradással és a semlegesség többé-kevésbé sikeres megőrzésével tette lehetővé több ezer élet megmentését. A kérdés eldöntése érdekében tette Ferenc pápa 2020-ban kutathatóvá a vatikáni levéltár Piusz pontifikátusára (1939–1958) vonatkozó teljes archívumát. Az anyagot feldolgozó kutató, Giovanni Coco hamarosan megjelenő könyvében ezt a levelet is bemutatja. Mint fogalmazott: „Ennek a dokumentumnak az újdonsága és jelentősége abból a tényből fakad, hogy a holokauszttal kapcsolatban most már biztos, hogy XII. Piusz pontos és részletes híreket kapott a német katolikus egyháztól a zsidók ellen elkövetett bűnökről.”
Nagyon is kettős annak a képe, hogy mit kezdett a pápa személyesen és a Vatikán mint állam és intézmény ezzel az információval. Afelől nincs kétség, hogy XII. Piusz gyakran osztott meg a német ellenállóktól származó információkat a szövetségesekkel, megpróbálta rávenni Mussolinit a háborúból való kimaradásra, részt vett a háború elején a Dohnányi-féle puccskísérlet szervezésében, és hogy a katolikus egyház az ellenállás és az embermentés gócpontja volt a háború alatt. Az 1942-es karácsonyi rádiós(!) beszédében pedig beszélt azokról
„a százezrekről, akik a legcsekélyebb bűnük nélkül, olykor csupán nemzetiségi vagy faji okokból halálra vagy lassú pusztulásra vannak ítélve”,
és arról, hogy a magukat kereszténynek vallóknak kötelességük az ő megmentésükért és a háború lezárásáért dolgozni. Számtalanszor személyesen próbált közbenjárni egyes zsidó közösségek megmentéséért (pl. már 1940-ben a litván zsidók békén hagyását kérte egy telefonbeszélgetésben Ribbentroptól, 1944-ben pedig a budapesti nunciuson keresztül próbálta meg elérni a magyar deportálások leállítását – Angelo Rottának egyébként parancsba is adta a zsidók bújtatását).
Mégis, 1943-ban, Észak-Olaszország megszállását követően a római zsidódeportálások megelőzésében például túlélők szerint egyáltalán nem volt aktív, megtagadta azok nyilvános elítélését, miközben az egyszerű papok, szerzetesek, apácák ezreket bújtattak az életük kockáztatásával. Sőt, amikor a nácik ötven kilogram aranyat követeltek váltságdíjként az elrabolt zsidókért, és a római főrabbi a Vatikánhoz fordult segítségért, a Szentszék csak kölcsönre volt hajlandó adni tizenöt kilót – így a kép meglehetősen ambivalens. Mindeközben tudjuk, hogy Hitler személyes ellenségének és árulónak tartotta Piuszt: az említett karácsonyi beszéde után őrjöngve zsidóbérencezték, és a nácik kikérték maguknak, hogy a „zsidó háborús bűnösök pártjára áll”, sőt Róma megszállása alatt a nácik el is akarták rabolni őt – de épp a kérdéses 1942-től kezdve már a szövetségesek is egyre csalódottabban adtak hangot értetlenkedésüknek afelett, hogy a pápa nem volt hajlandó egyértelműen beszélni arról, hogy kik a szisztematikus népirtás elkövetői és áldozatai, hogy tervezett népirtásról van szó, és hogy a katolikusoknak (is) kötelessége küzdeni ez ellen, hanem kizárólag általános, konkrétumokat nélkülöző kijelentéseket tett.
Kérdéses, hogy ha a holokausztról nyíltan beszél Piusz, annak milyen eredménye lett volna. 1942 márciusa környékén már ismert volt a nácik által megszállt területeken módszeresenvvégzett népirtás ténye a szövetségesek előtt, a BBC is beszámolt a haláltáborokról és hétszázezer zsidó meggyilkolásáról – sőt 1942 decemberében a szövetségesek nyilatkozatot is adtak ki, amelyben elítélték a népirtást, és elszámoltatást ígértek. Mégis tudjuk jól, hogy minden információ ellenére, amikor a front 1944-ben először elért a lágerekig, a világ megdöbbenéssel és elszörnyedve szemlélte az iparosított tömeggyilkosság és rabszolgamunka rettenetét és kiterjedtségét. Mi kellett volna ahhoz, hogy a világ népei még erősebben ráeszméljenek arra a gonoszságra, amelyet a nácik műveltek? Hatott volna ebben a pápa szava, jobban felocsúdtak volna a világ katolikusai az égbekiáltó bűnökre? Nem tudjuk. Lehet, hogy pont ez hiányzott, és lehet, hogy ha a pápa sokkal keményebb szavakkal mondja el a rádióban, hogy tudomása szerint mi történik Lengyelországban, azonnal fellázad az összes megszállt területen élő katolikus. Szerintem ez nem valószínű – aki ellen akart állni a náciknak, így is megtette; ráadásul a nácikkal szemben már sokkal-sokkal korábban kötelessége lett volna minden katolikusnak, minden kereszténynek ellenállni, mielőtt még elkezdhették volna a zsidóüldözést, a háborút, majd a népirtást – de csak kevesen voltak hősök, akik tényleg megtették ezt.
Természetesen az, hogy valószínűleg nem lett volna sok eredménye Piusz megszólalásának, nem mentesíti őt a személyes felelősség alól (ha van ebben neki) – de a valóságos kérdés a történelemben és a történetben nem az, hogy vajon miért nem emelte fel a pápa a szavát akkor, amikor a nácik már százezrek meggyilkolásán voltak túl, és épp úgy tűnt, hogy ők fogják megnyerni a háborút. A valóságos kérdés az, hogy miért nem emelte fel a maréknyi hősön túl a szavát sok millió keresztény egy évtizeddel korábban, amikor már nyilvánvaló volt, hogy mit is képviselnek a nácik – és hogy miért nem teszik ezt most sem, amikor szerte a világban a mai nácik (hívják magukat bárhogy) népirtásokat követnek el, milliók életét nyomorítják meg, és zsidóbérencnek nevezik azt, aki próbál ezek ellen tenni. Nem a pápára kell ugyanis várni ahhoz, hogy mi magunk is igazi keresztényekként viselkedjünk.
Borítókép: The Guardian / AP
Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
Kovász Közösség 