Van-e Istennek, a teológiának és az egyháznak mondanivalója a szülésről? Mikó-Prém Alexandra írása.
A vallás, az egyház szerepe meghatározó volt a szülés körüli időszakban a magyar népi kultúrában, amire a néprajzi kutatások is rámutatnak. A bábák vezették vissza a gyülekezeti közösségbe az anyát a gyermekágyi időszak letelte után, és léteztek szülés körüli keresztény szokások is, ám ezek teljesen feledésbe merültek. A szülés, a bábák szerepe (1Móz 38,28; 2Móz 1,15–19), az újszülött ellátása (Ez 16,4; Jób 14,1; ApCsel 22,28; Fil 3,5), a csodálatos gyermekáldás (1Sám 1; Lk 1), a meddőség (pl. 1Móz 16,1–3) és a perinatális veszteség (2Sám 12,15–23; 2Móz 23,26; Hós 9,14; Zsolt 58,9) témájával rendszeresen találkozunk a Biblia lapjain. A születés az isteni ígéretek megvalósulásának egyik eszköze, a teremtő Isten áldása (pl. 1Móz 17,19; 1Sám 1,5kk; Lk 1,13.31). Az üdvtörténet és a messiási jövendölések egyik középponti eleme is egy születés. Istennek anyai, női minőségű tulajdonságait is felfedezzük a Szentírásban (pl. 2Móz 19,4; Mt 23,37), amely a teológiánknak is részét képezi, hiszen Isten nem férfi, nem is nő, benne megtalálható mindkét nem teljessége (1Móz 1,27). „Isten az élet Fenntartója”: fenntartja az életet, amelyet létrehozott. Benne megtalálható az anyai és az apai minőség is, ő az élet adója és gondviselője, teremtője és fenntartója. Sőt Isten bábai funkciójával is találkozhatunk a Biblia lapjain (Ézs 66,7–11; Zsolt 22,10). „Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin.” Mindezek alátámasztják, hogy a teológiának lehet mondanivalója a születésről és szülésről.
A női vér méltósága
A női vérmisztika – beleértve a menstruációs ciklust, a vajúdás, szülés alatti tágulási vérzést és a menopauzát – bekapcsolja a nőt a teremtés művébe, és párhuzamba állítható Krisztus vérével. Ahogyan Krisztus véréből élet származik az ember számára, úgy származik élet az asszony véréből. Ez olyan teológiai adalék lehet, amelynek magyarázatát kár lenne, ha az egyház meghagyná a pogány misztikus magyarázók számára. Mintha a női minőség idegen lenne az anyaszentegyháztól és Istentől… (A menstruáció teológiájáról korábban Laborczi Dóra írt a Kovász blogon.)
A szülés és anyaság méltósága
Mária és Éva alakjai alapvető fontosságúak a szülésről való teológiai értekezésben, amely a lelkigondozói szemlélet számára nem korlátozódhat kizárólag az igemagyarázatra. Hiszen mindketten anyaarchetípusok. Éva az anyaság egyetemes tapasztalatába, a szülésbe és anyaságba való beavatódás jelképe, Mária pedig a theotokos (vagyis istenszülő), a másik Nagy Anya a Bibliában. És ahogyan Ádám előképe Krisztusnak, úgy előképe Éva Máriának. A karácsonyi ünnepkörben Mária alakjával foglalkozunk. Hozzá kapcsolódik az inkarnáció, Krisztus születése, az üdvtörténet meghatározó eseménye, a próféciák beteljesülése, és a Jelenések könyvében olvasható Napba öltözött asszonyt is vele azonosítják.
„Mária jelentősége az üdvtörténetben páratlan” – írja Lenkeyné Semsey Klára a Jelenések könyvének magyarázatában. Bár Mária nem társmegváltó, a protestáns teológia is elismeri nélkülözhetetlen szerepét, hiszen a kereszt nem lett volna lehetséges a születés nélkül. Csak egy egyszerre isteni és emberi lény köthette össze újra az emberi nemet Istennel (lásd: Heidelbergi káté, 16. és 35. kérdés-felelet). Márpedig a Fiúisten csak úgy válhatott valóságos emberré, hogy megszületett.
Ez pedig azt is jelenti, hogy az üdvtörténethez kellett egy anya. Mária nem társmegváltó, de az inkarnáció lehetetlen lett volna egy nő, egy anya nélkül.
(Biológiai apára azonban nem volt szükség.)
A karácsonyi csoda, az inkarnáció a közénk érkezett Isten, Immánuel csodáján kívül szól a nő és az anya méltóságáról is. Mert maga az inkarnáció mutatja fel a szülés és a nő méltóságát, hiszen Isten megtehette volna, hogy másképp jelenik meg a világunkban, de a Fiúisten a szülőcsatornát választotta erre. Ez adja a szülés és az anyaság méltóságát, transzcendenciáját.
Fontos szempont, hogy Jézus születésére hivatkozhatunk Mária szüléseként. Mert az első karácsonykor nem csak Jézus született meg: Mária is szült. Utóbbi kifejezés is legitim (hiszen egy tényt jelöl), és ha a teológia tanítani kíván a szülésről, a kismamák és édesanyák iránti missziói kötelessége Mária szüléseként is hivatkozni az első karácsonyra. A modern kori családbarát szülészet egyik problémája éppen az, hogy inkább bababarát, de az anyai (és apai) szempontok háttérbe szorulnak. A karácsonyi történetet is hajlamosak vagyunk a született gyermek szempontjából magyarázni, ami érthető is, hiszen a próféciákban megígért Messiás született meg. Mondhatjuk, hogy ő a főszereplő. Azonban ha Mária csak egy figyelmen kívül hagyható mellékszereplő lenne, ha a megváltás történetében betöltött szerepe lényegtelen lenne, a Szentháromság Isten nem az anyai méhet és a szülőcsatornát választotta volna arra, hogy belépjen ebbe a világba. Ha sosem magyarázzuk a születéstörténetet Mária szempontjából, azzal tudat alatt azt az üzenetet közvetítjük a hallgatóság felé, hogy Mária, az anya nem számított. Ez pedig azt is magában hordozza, hogy az anya nem számít a szülés során, ő csak mellékszereplő, a fókuszban a baba van. Ennek káros hatásairól hosszasan lehetne írni.
Az anyaméh méltósága
A szülésnek és a perinatális időszaknak van transzcendenciája. A gyermekáldás Isten teremtő munkájába kapcsolja be az embert, hiszen a szaporodás isteni mandátum (1Móz 1,28), és az anyaméh Isten kerámiaműhelye (Ézs 64,7; Jób 10,9–11). Ő ad életet mindenkinek (ApCsel 17,22–28). Utóbbi szövegrész különlegessége, hogy képi világa párhuzamba állítható az anyaméhvel: „Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami benne van […], nem lakik emberkéz alkotta templomokban […], hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent. […] hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs messzire egyikünktől sem, mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” Isten és ember kapcsolatának kiábrázolására gyönyörű plasztikus szimbólum a méhen belüli lét. Ahogyan a magzat élete és életben maradása az anyától (szerveztetétől és döntéseitől, életmódjától, táplálkozásától) függ, akitől életet, oxigént (lehelet), táplálékot és mindent kap a biológiai és lelki fejlődéséhez, úgy függ mindenben az ember a mindenható Istentől. És ahogyan a magzat univerzuma az anyaméh, úgy az ember univerzuma is a mindenütt jelenvaló Isten. Ezért is lehet egyik első istentapasztalatunk az anyánkkal való kapcsolatunk, amely formálja istenképünket. Ahogy a magzat tapasztalja anyja létének jeleit, hallja szívverését, emésztő-rendszerének és beszédének hangjait, érzi az általa elfogyasztott ételek ízét, tapintását, de nem látja őt, és nincsen tudatában személyének, úgy az ember is („csak” – és ez nagy kegyelem) tapogathatja és megtalálhatja Istent. Mert ahogyan a magzattól nincsen messze az anya, úgy az ember is őbenne él, mozog és létezik. Ahogyan a magzat a köldökzsinóron keresztül kapcsolódik anyjához, úgy kapcsolódhat az ember a Szentlélek által, az imádságon és a puszta léten keresztül Istenhez. Az anyaméh tehát: istenszimbólum. Ez adja a várandósság transzcendenciáját.
Habár a nő méltóságát nem csak a szülés adja, a szülő nő is lehet a Szentlélek szimbóluma az újjászületés titka miatt. Más megfogalmazásban: Isten tud (újjá)szülni, ezért a szüléshez mint életeseményhez meghívható. A bába, a szülő nő és az anyaméh épp annyira legitim istenszimbólum, mint az atya vagy a pásztor képe, hiszen benne van a Bibliában. Egyszerűen csak szokatlan a patriarchális társadalmakban, a férfiak uralta vallási rendszerekben és tudományos világban alkalmazni ezeket a képeket. Az anyaság, a szülés és a szülőcsatorna méltóságát, transzcendenciáját pedig éppen a karácsonyi történet jeleníti meg számunkra.
A szülés transzcendenciája és a szülészeti erőszak
A teológiának nemcsak lelkigondozói, hanem etikai szemptonból is lehet mondanivalója a perinatális időszakról. Egyik példája ennek (a sokat emlegetett abortuszon kívül) a technokrata szülészeti rendszer és szülészeti erőszak kritikája. A teológiai etika célja lehet a dehumanizálódott szülés rehumanizációja, mert a Bibliában is számos példát találunk arra, hogy a szülés minősége meghatározó a születendő élet számára (Ez 16,4; Jób 14,1; ApCsel 22,28; Fil 3,5), és az egyház profetikus feladata az elnyomottak (nők, gyermekek, a szülészeti erőszak áldozatai) melletti felszólalás. „Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak.” (Préd 3,2) A halál méltóságáról általában több szó esik egyházi körökben, azonban épp ennyire fontos beszélni a születés méltóságáról is! Amikor abortuszvitáktól hangos a média, a társadalmi és egyházi közbeszéd, nem szabad erre az egyetlen kérdésre szűkíteni az anyai és a magzati jogokról szóló diskurzust. A szülészeti erőszaknak éppúgy vannak magzati (csecsemő) és anyai ártalmai, áldozatai. Elgondol-kodtató a jelenség, hogy a szülészeti jogokról és etikai dilemmákról szóló viták abban az esetben érik el az egyház és a társadalom ingerküszöbét, amikor az anya tettesként, bűnösként jelenik meg, áldozatként viszont nem látjuk meg. Pedig a teológiai etikának és az egyháznak ebben az esetben is eleget kellene tennie prófétai hivatásának.
Bár a karácsonyi történet, Mária szülése nem királyi palotában, pompa közepette, hanem istállóban zajlott, a testet öltés csodája megmutatja nekünk a várandósság és szülés méltóságát. Illő ezzel a méltósággal közelítenünk a szülés és születés témája felé, és ezzel a tisztelettel a várandós és szülő nő felé.
A cikk alapját a szerző „A lelkigondozói szemléletű szülésfelkészítő csoport módszertana” című, készülő szakdolgozata adta.
Borítókép: Rebekah Vos
Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
Kovász Közösség 