A kereszténységnek – teljesen triviális – mindig is létfontosságú volt az oktatás. Nemcsak azért, mert a kereszténység a Logosz, a Szó/Ige vallása, hanem mert Jézus mondata szerint ő nemcsak valamiféle absztrakt igazság, hanem az út és az élet is. Az életet pedig az út gyakorlása révén érhetjük el, azt pedig az igazság megismerésén keresztül tudjuk elsajátítani. Pál magára és segítőire is rendszeresen tanárként hivatkozott, akik az Első korinthusi levél szerint az apostolok és próféták után következnek rangban (ahol nem mellesleg a vezetők az utolsók). Az evangélista Szent Márk alapította a hagyomány (és Jeromos) szerint az alexandriai Didaszkaliont, azaz az oktatás az első generáció óta a kereszténység szívügyéhez tartozott.
És természetesen a kezdettől fogva összekötődött ez a társadalmi igazságossággal, a felszabadítással. Nem véletlenül voltak Krisztus követői között marginalizált, jogfosztott és nincstelen emberek tömegei: a Krisztus által hirdetett szabadulás nem más, mint az özvegyek és árvák, a kihasznált munkások nyomorának megszüntetése. A társadalmi igazságosság pedig nem valami isteni csoda, szó szerint Deus ex machina következtében megvalósuló transzcendens Csodaország, hanem az út járása során a tetteinkben megvalósuló e világi valóság.
Annak pedig, hogy képessé tegyünk másokat az út közös járására, a legjobb módja – az oktatás. Nem véletlenül vannak ma is Magyarországon kiemelkedő számban egyházi oktatási intézmények.
Magyarországon kétszáznegyvenöt éve létezik közoktatás. Persze korábban is voltak nem csak az egyházakhoz kötődő oktatási intézmények: katonai és művészeti akadémiák és műhelyek vagy épp az egyházak által egyszerre támogatott és gyűlölt egyetemek. Ezek azonban mindig a kiváltságosok képzési helyei voltak, míg az egyházi iskolák – legalábbis elméletben – bárki előtt nyitva álltak. Az, hogy a szekularizálódó államok felismerték ebben (is) az egyházak társadalomjobbító képességét, hitünk óriási eredménye. A magyar közoktatást megalapozó Ratio Educationis bevezetőjében Mária Terézia az oktatást mint az általános jólét alapját írja le, amelynek nyelvi, felekezeti, osztálybeli vagy bármiféle egyéb megkülönböztetés nélkül hozzáférhetőnek kell lennie. Erre a császárnő mint keresztényi kötelességre hivatkozik – és szerinte éppen ezen keresztül lesznek képesek az emberek keresztényi kötelességüket is beteljesíteni (amiben persze az abszolutista uralom mást látott, mint mi). Kétszázharminc évig nemzeti konszenzus volt abban, hogy a közoktatás színvonalát folyamatosan emelni kell, és abba minél több embert beemelni – persze voltak eltérő, gyakran kártékony hangsúlyok, elég csak a numerus claususra vagy a burzsoáziaellenességre gondolni. De az, hogy „túl sok a diplomás, és Magyarországnak olcsó szakmunkásokat kell képeznie”, először a Fidesz-kormány alatt lett nyílt politikai cél. A Hoffman Rózsa-féle garnitúra, majd a Parragh–Palkovics-duó pedig el is érte azt, hogy hazánkban 2011 óta folyamatosan csökken a felsőoktatásba jelentkezők és felvettek aránya is – csaknem egyharmadával. Ez a „kimeneti” szám pedig rengeteget elárul az általános- és középiskolai rendszer teljesítményéről.
Kétszázharminc év tudatos keresztényi és fejlesztési politikáját látjuk most tudatosan szétverve, lerombolva, kivéreztetve. Azzal például, hogy a kormány veszteséges telefontársaságok megvásárlásra vagy épp a semmilyen sikert felmutatni nem tudó sportágak kistafírozására a többszörösét költi annak az összegnek, ami az oktatás pénzügyi rendezéséhez vagy épp a magyarországi gyermekéhezés megszüntetéséhez kellene, szó szerint a jövőnket herdálják el. Ahogy Jim Wallis fogalmazott a God’s Politics című könyvében: „…a költségvetések a társadalmunk morális lenyomatai.”
A legmagasabb prioritásainkra kell áldoznunk a legtöbb pénzt: a fentiek sem szekuláris logikával nem tarthatók, azt pedig a legkevésbé sem jelenthetjük ki keresztényként, hogy az út Krisztushoz vagy akár csak a közjóhoz ezeken keresztül vezetne.
Ahogy Mária Terézia is felismerte, az oktatás közös ügyünk: a szekuláris társadalom és az egyházi társadalomformálási eszköztár itt (is) konvergál. Az oktatás mindkét fél számára a lélekölő mélyszegénységből való kitörés, egész generációk társadalmi mobilitásának eszköze. Nemzetpolitikai szempontból az oktatás az egész ország felemelkedésének kulcsa: hiszen ha a legszegényebb és legkiszolgáltatottabb rétegek képesek biztonságosabb, szabadabb és boldogabb életet teremteni maguknak, abból az egész ország profitál; keresztény szempontból pedig – nos, ugyanez. Logikus (szó szerint logoszi) lenne tehát, hogy egy önmaga javára törekvő társadalom az oktatásra minél jelentősebb összeget fordítson, hiszen ez a jövőbe és a lelkekbe való befektetés. Ennek csak egy része a tanárok megfizetése; hozzátartozik a kisegítő személyzet, pedagógiai asszisztensek biztosítása, a modern tankönyvek és taneszközök ingyenes hozzáférhetősége, az alternatív vagy speciális nevelési igényeknek való téradás.
Szemben a kormány által hangoztatottakkal, az oktatás célja nem a munkaerőtermelés (és főleg nem az olcsó és engedelmes szakmunkások képzése), de nem is valamiféle mitikus szerep: a jobboldali véleményformálók a pedagógusoktól „emberfaragást” várnak, „létkarakter formálását” – ami valahogy óhatatlanul mindig belecsúszik az engedelmes és konzervatív állampolgár képébe. A kereszténység azonban nem engedelmes és nem konzervatív: nem csak Krisztusnak a politikai status quóval való szembehelyezkedése miatt, hanem mert a kereszténység nem valami aranykor visszaállítását tűzi ki célul, hanem egy eljövendő dicsőséges egyesülést Istennel. A szegények és a társadalom által kitaszítottak épp azért voltak (és máig azok) Jézus elsődleges közönsége, mert nekik van a legkevesebb érdekük a status quo fenntartásában: nincs mit veszíteniük, nem rabjai a vagyonnak és hatalomnak.
Egy igazságos társadalomban a vagyon és a hatalom egyenlően oszlik el: a kevesek (politikusok és családjaik, telefontársaság-részvényesek, sportolók) dőzsölése helyett a közösség és az egyének javát egyszerre szolgálja.
Egy ilyen társadalomban nem a „politika” dönti el, hogy az újraelosztás milyen szempontok alapján történik, hanem a valós szükségletek, ínségek. Utópisztikusan hangzik? Természetesen az is: egy ilyen társadalmi működés eléréséhez még rengeteget kell tanulnunk.
Az oktatás mindig alternatívát kell mutasson a status quóval szemben, sőt alternatívákat. Ezt igényli a társadalmi alkalmazkodóképesség, a gazdaság, a közjó. Ha nincs alternatíva, elveszik a innováció, az adaptációs képesség – szó szerint homokra épült ház lesz a társadalom, amelyet az első fuvallat ledönt. Az oktatás ezzel szemben felszabadítja azokat a képességeket, amelyek mindannyiunkban ott rejtőznek, és képessé tesz minket azok bölcs gyakorlására a közjó és a saját magunk boldogulása, illetve a társadalmunk előre- – Krisztus felé – mozdítása érdekében.
Ha valljuk, hogy a megtestesülés titkában ott rejlik a kereszthalállal való megszabadítás misztériuma, akkor a legméltóbb ünnepe – és kis léptékben, de a reenactmentje – karácsonynak az lenne, hogy a keserű, gonoszsággal és elnyomással teli múlt helyett jövőt ajándékozunk a legkisebbeknek és legelesettebbeknek.
Borítókép: Yves Alaire fotója egy csernobili iskoláról
Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg
Kovász Közösség 