Berta Kristóf, a KRE történész doktorandusz hallgatójának a magyarországi kisegyházak és szekták 20. századi történetéről szóló tanulmánysorozatának második része.
A kisegyházakról alkotott, széles körben ismert kép az 1920-as években alapvető változáson ment keresztül. Amíg a 19. században általában a realista, népies irodalom képviselői, valamint különböző helyi lapok számoltak be az új vallási mozgalmak tagjainak életéről, addig Trianon után elsősorban a népi mozgalom tagjai foglalkoztak a kérdéssel, olyan módon, hogy koncepciózus elgondolásuk sokak számára ismertté vált. Azonkívül, hogy a témát más írói kör vette át, a kisegyházakkal kapcsolatos hangnem is lényegesen megváltozott. Az első időszakban a szektatagok – elsősorban nazarénusok és baptisták, de gyakran összemosva mint „hívők” – csaknem bibliai alakokként tűnnek fel. A szerzők ezekben a korai írásokban hangsúlyozzák egyszerűségüket, önmegtagadásukat és mély hitüket, példaként állítva őket a társadalom elé. A hazai népi szociográfia egyik előfutárának tekinthető Tömörkény István elragadtatással ír a Szeged környéki nazarénusokról. (1) A Szegedi Napló hasábjain 1895 novemberében megjelent írásában részletesen beszámol a nazarénusok szokásairól és a megszokottól merőben eltérő viselkedésükről. (2) Ezek között találunk közismertebb jellemzőket, mint a „jámbor vallásosság” (mély hitélet), a fanatizmus, a szeszes italok fogyasztásától való tartózkodás vagy a fegyverviselés elutasítása.
Kevéssé ismert motívum azonban a korábban elkövetett bűnöknek a sértett vagy kárvallott számára történő megvallása és ezzel egyidejűleg a kár megtérítése. (3)
Hiszen az őszinte bűnbánat ugyancsak elengedhetetlen volt ahhoz, hogy valaki a közösség tagjává váljon.
Itt érdemes megjegyezni, hogy a bűnhöz, a bűnbánathoz és a megbocsátáshoz kapcsolódó, fentebb leírt magatartás közel áll az „aktív” bűnbocsánat bibliai gyakorlatához. (4)
Tömörkényen kívül más kortárs szerzők is beszámolnak a kisegyházak tagjainak a népi vallásosságtól eltérő magatartásáról, vallásgyakorlásáról. Justh Zsigmond ismert elbeszélésében, a Gányó Julcsában (5) is megjelenik az „eszmévé tisztult” nazarénus alakja. Amint korábban Tömörkénynél, úgy ebben az esetben is Horváth János, a nazarénus az igét híven követő emberként tűnik fel. A legelkeseredettebb helyzetben is érzi és látni véli Isten kegyelmét, és ennek tükrében „hajol le” a társadalomból kiszorult, megvetett, kisemmizett dohánykertész lányért. A szerző itt is akár egy bibliai személyt mutatja be egyik főszereplőjét, aki az önfeláldozásig menően ragaszkodik az elesett lány megmentéséhez.
A nazarénus megdöbbentő képével Szabó Dezső Elsodort falu című művében is találkozhatunk. Szabó Dezső Páljánosa és annak „tanítványa” egészen valószínűtlen, prófétaszerű alakok. Páljános a Szentíráshoz és felekezetének tanításához ragaszkodva megtagadja a katonai szolgálatot. Nem hajlandó emberélet kioltására, sérült ellenségét segíti, és lába elvesztését isteni szabadításként értékeli, amely által hazatérhet a harctérről. Őt és társát a szerző némi cinizmussal ábrázolja, mégis az egész leíráson átüt a vértanúságig komolyan vett, következetes hitmegélés.
Jóllehet elbeszélése az 1930-as években született, Móricz Zsigmond a Mikor a kövek is megszólalnak című novellájában az 1920-as évek előtt megszokott stílusban mutatott be egy adventista megtéréstörténetet. Az új vallási mozgalmakról szóló irodalmi alkotások – valószínűleg nem alaptalanul – a legtöbb esetben a teljes lelki megújulást hangsúlyozzák egy-egy szereplő életében. Az óember megöldöklésének evangéliumi példáját adja Móricz: az orosz hadifogságban adventistává lett férfi megdöbbenti feleségét azzal, hogy régi énjét teljesen elhagyta, és mindent megbánt, amit korábban tett. Szigeti Jenő megállapítja, hogy a történetnek számos valóságos eleme van, hiszen több olyan adventista is volt a magyarországi adventista közösségekben, akik az orosz hadifogság alatt ismerkedtek meg az adventista tanítással, és váltak annak „apostolaivá”. (6)
Jól látható e példák alapján, hogy az 1920-as éveket megelőzően a kisegyházak tagjait a szépirodalmi szerzők és a népi elbeszélések is leginkább pozitívan ábrázolják, hangsúlyozva azt, hogy személyükben végre olyan emberek támadtak, akik hitüket komolyan megélik, ezzel pedig tükröt tartanak a magát többnyire csak szavakban kereszténynek tartó társadalom elé. Mindemellett az összkép természetesen jóval árnyaltabb, hiszen a hazánkban többnyire előforduló nazarénus, baptista vagy adventista közösségek tagjai idővel – számuk növekedésével – egyre több sérelmet voltak kénytelenek elszenvedni. Már kezdettől fogva szembekerültek a hatóságokkal (állami és egyházi). Az 1850-es évektől sok esetben előfordult, hogy nazarénusokat bebörtönöztek, vagy tanaik megváltoztatására szólítottak fel, mindez azonban hiábavaló volt. (7) Később hol kevésbé, hol jobban nőtt a rájuk nehezedő nyomás a hatóságok részéről.
Ezek közül kiemelkednek azok az atrocitások – bebörtönzés, verés, agyonlövés –, amelyek a fegyverfogás megtagadása miatt érték a kisegyházak tagjait, többnyire kiterjedtebb fegyveres konfliktusok idején (Bosznia okkupációja, első világháború), de már ezeket megelőzően is. (8)
A téma kereteit szétfeszítené, ha bővebben is foglalkoznék világháborús szerepvállalásukkal, annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy kortárs történetírók, valamint publicisták több esetben is beszámoltak halált megvető magatartásukról, amelyet a sebesültek kimentése során tanúsítottak. (9)
A kisegyházak tagjaival kapcsolatos kép – amint azt láthattuk – korántsem egységes. Egyszerre bukkannak fel a gúnyos hangvételű és az elragadtatott újságcikkek, a népies írók nyomán pedig prófétákká emelkednek a hitüket mélyen megélő parasztemberek. Az egyházak hivatalos narratívája általában negatív volt, azonban a helyi – elsősorban protestáns – gyülekezetek elöljárói sok esetben működtek együtt mind a nazarénusokkal, mind pedig a baptistákkal. Így tehát az elutasítás és gúnyolódás mellett találkozhatunk ökumenikus viszonyulással vagy egyenesen az istentiszteleti alkalmak párhuzamos látogatásával. (10)
(1) Tömörkény itt hibásan vélte úgy, hogy a nazarénusok új hite az Alföldről, egyszerű parasztemberektől származott.
(2) Szegedi Napló, 1895. november 6. 2. o.
(3) Uo.
(4) Tömörkény István: Bocsánat. In: Illés Endre – Illyés Gyula – Vas István (szerk.): Tömörkény István válogatott novellái. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977. 180. o.
(5) Példaként lásd: Mt 18,23–35.
(6) Justh Zsigmond: A pénz legendája – Gányó Julcsa. Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1905.
(7) Szigeti Jenő: „És emlékezzél meg az útról…” Szabadegyházak Tanácsa, Budapest, 1981. 195. o.
(8) Rajki Zoltán: A történelmi egyházak és az újprotestáns entitások kapcsolata Magyarországon a 19–20. században. Egyháztörténeti Szemle, XVIII. évf. 2017/3. sz. 3–21. o.
(9) Pesti Napló, 1914. augusztus 7. 13. o.
(10) Tömörkény István: A szombatista. In: Illés Endre – Illyés Gyula – Vas István (szerk.): Tömörkény István válogatott novellái. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977. 515. o.
Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
Kovász Közösség 