Abúzus és hatalomgyakorlás a német katolikus egyházban – interjú

A hatalom gyakorlása az egyházban ellenőrzés nélkül történhet. Ez nem jelenti azt, hogy ezzel mindenki él. Azt viszont jelenti, hogy aki vissza akar élni a hatalmával, zavartalanul megteheti. Ez a struktúra megváltoztatja azokat az embereket, akik ebbe belépnek” – mondja Christiane Florin, Németország egyházi ügyekben egyik legjártasabb újságírója. Mi az egyházvezetők felelőssége az eltussolásokban és mi az egyszeri híveké? Mit jelent az, hogy Florin szerint a katolikus egyház abszolutista monarchia és milyen következményekkel jár ez a berendezkedés a hatalomgyakorlás szempontjából? A feinschwarz.net online teológiai kortárs folyóirat interjúját közöljük.

Szerző: Rainer Bucher/Feinschwarz.net | Fotó: Antje Siemon | Fordítás: Kovász blog

A német katolikus püspöki kar 2018-as őszi nagygyűlésén Marx bíboros [a Német Püspöki Konferencia korábbi elnöke – a szerk.] egyetlen szóval válaszolt az Ön kérdésére, hogy vajon vállalta-e a személyes felelősséget bármelyik püspök az egyházon belüli szexuális erőszakkal kapcsolatban: „Nem.” Azóta a püspök úgy látja, az egyház ezzel kapcsolatban holtpontra jutott, és felajánlotta lemondását. Lát előrelépést a Németországi Katolikus Egyház önvizsgálatában, felelősségének elismerésében ezen a téren?

A bíborossal összhangban: nem.

Mi ennek az oka? Miféle mentalitás és milyen struktúrák akadályozzák ezt?

Erre egyszavasnál hosszabb választ kell adnom.

A katolikus egyház nagyüzemi felelősségködösítő. A valóságot ellepi egy spirituális ködfátyol.

Egy olyan hierarchiában, amely a római katolikus egyházat jellemzi, világos kellene legyen, kit terhel a felelősség: azt, aki a mitrát [püspöksüveg – a szerk.] viseli, tehát a püspököt és a helyettesét egyaránt. A püspök rendelkezik a hatalomgyakorlás valamennyi eszközével. Ezek ellenére az egyházon belül egy volt pápa, aki korábban érsekként a Hittani Kongregáció prefektusa is volt [Joseph Ratzinger– a szerk.] teljes komolysággal kijelentheti: „Az abúzus eltussolához nekem semmi közöm. A ’68-asok tehetnek róla.” [A ’68-as szexuális forradalom – a szerk.] Ezen egyházon belül egy pápa megírhatta a volt általános helynöknek:

„Nem szándékosan tussoltad el, a körülmények tehetnek róla.”

Ferenc pápa, aki a felelősségi hierarchia csúcsán helyezkedik el, egyértelműen nem érdekelt abban, hogy kiderüjön, mi történt valójában, vagy hogy kit hogyan terhel ebben felelősség, hogy aztán személyes felelősségre vonásra kerülhessen sor. Ezt támasztja alá a levele is, amelyet Marx bíborosnak írt, valamint azok is, amelyeket Hessének, illetve Woelkinek címzett [zaklatási ügyek eltussolásával megvádolt egyházi vezetők – a szerk.]. Ferenc pápa bűnbánatról, bűnbocsánatról és megtérésről beszél.

A felelősség hiánya spirituális bölcsességgé lett nyilvánítva. Aki a római katolikus egyházban csúcspozíciót tölt be, meglehetősen biztos lehet abban, hogy nem kell felelősségre vonással számolnia.

Sem a pápa, sem pedig a nyilvánosság nem követel elszámoltathatóságot. A legújabb könyvemben, a Trotzdemben [Mégis, Csak azért is – a ford.] alaposan szemügyre vettem, hogyan reagáltak a püspökök, amikor a média az abúzussal kapcsolatos ügyekkel szembesítette őket. Feltűnő a valóság taktikus kezelése.

Érdemes megvizsgálnunk egy példát 2010-ből. Klaus Mertes január végén nyilvánosságra hozta a berlini Canisius-Kolleg ügyeit. Három hétbe telt, mire a Német Püspöki Konferencia akkori elnöke, Robert Zollitsch nyilvánosan reagált ezekre. Zollitsch több éven keresztül felelt érsekségének személyi állományáért. Akkor úgy tűnt, hogy a német püspöki kar akkori első emberének nem marad más választása, mint felfedni mindent, amiről tudomása volt. Ehelyett utimátumot adott az akkori igazságügy-miniszternek, Sabine Leutheusser-Schnarrenbergernek, amiért kétségbe merte vonni az egyház elkötelezettségét az ügyek felderítésében.

Ahogyan az 2018-ban egy kutatás nyomán kiderült, a freiburgi érsekségben százkilencven gyanúsítottról és négyszáznegyvenkét érintettről van szó, tehát nem egyedi esetekről.

Legendássá vált Meisner bíboros „Fogalmam sem volt, fogalmam sem volt” megszólalása. Ez volt a válasza egy interjúban arra a kérdésre, hogy meglepte-e a a szexuális erőszakkal kapcsolatos ügyek napvilágra kerülése.

A „fogalmam sem volt” arcátlan hazugság volt, ami azóta be is bizonyosodott. A vezetők a mai napig előszeretettel hivatkoznak a „fájdalmas tanulási folyamatra”. Ez jobban hangzik, mint az, hogy „Eltussoltuk, és az áldozatok nem érdekelnek minket”.

Ön újságíró és egyben politológus. Milyen strukturális, illetve megszokásbeli mintázatokat lát az egyház ilyen jelenségei mögött?

A hatalomgyakorlás jelen van a római katolikus egyházon belül, létezését mostanáig mégis elvitatták, és nemcsak a jobboldali, autoriter katolikus körökben, hanem a liberálisokban is. Korábban minden szolgálatnak minősült.

A szolgálattal való trükközés ellehetetleníti, hogy hatalomról beszéljünk, vagy arról, hogy hol húzódik a határ annak helyes, illetve helytelen használata között. A politikatudomány szemszögéből a katolikus egyház egy abszolutista monarchia.

Ez nem organikusan alakult így, hanem szándékosan: a római katolikus egyház a 19. században más uralkodási formák ellenpéldája akart lenni, például a parlamentáris demokráciáknak, illetve az alkotmányos monarchiáknak. A hatalmi ágak szétválasztása ebbe a konstrukcióba nincs beletervezve, ez a deficit egy spirituális „közöttetek ne így legyen” körítéssel előnnyé lett nyilvánítva. Azzal a mottóval, hogy a hatalomgyakorlás a földi intézményeknél szükségszerű lehet, de nekünk, az isteni tervezésnek hála, nincs erre szükségünk.

A hatalom gyakorlása tehát ellenőrzés nélkül történhet. Ez nem jelenti azt, hogy ezzel mindenki él. Azt viszont jelenti, hogy aki vissza akar élni a hatalmával, zavartalanul megteheti. Ez a struktúra megváltoztatja azokat az embereket, akik ebbe belépnek.

Amikor nagyon alaposan megvizsgáltam a visszaélésekkel kapcsolatos ügyeket, illetve a vezetői réteg ezekre adott reakcióját – bizalmas, belső egyházi dokumentumok alapján is –, a következő kérdések fogalmazódtak meg bennem: Miért reagáltak a felelősök úgy, ahogyan reagáltak, amikor tisztában kellett lenniük azzal, milyen szörnyűek voltak ezek a tettek a gyerekek, a fiatalok, illetve a nők számára, akik ellen elkövették őket? Miért nem büntették meg a tetteseket, és miért nem próbáltak igazságot szolgáltatni az áldozatoknak? Miért nem törtek ki a püspökök, segédpüspökök, általános helynökök, személyzeti vezetők ebből a struktúrából?

A kutatásai alapján hogyan látja, miért nem tettek így?

Néhány lehetséges válasz: egyesek gonoszok vagy gerinctelen karrieristák. Mások nem akarnak semmiféle diskurzust a szexualitás és az egyházi férfiklubok kapcsán. Néhányan saját maguk is zsarolás áldozatai lehetnek a szexuális hajlamaik miatt. Egyesek úgy gondolják, nagyon kevés áldozatot érintenek ezek az ügyek, míg a papokra magasabb rendű lényekként tekintenek. De ez csak egy pár lehetséges válasz, sok lehetőség van még. Amit itt elsoroltam, nem érvényes mindenkire.

Ami azonban közös mindegyikben, az a mentalitás: „Azért viselkedem így, mert megtehetem. Azért viselkedem így, mert biztosítani tudom, hogy soha ne derüljön ki. Azért viselkedem így, mert biztosítani tudom, hogy – még ha ki is derül – én uralom a helyzetet.” Így juthat valaki arra a következtetésre, hogy a hatalom nem jár együtt a felelősséggel, felelősségre vonhatósággal.

Ez az az abszolutista gondolkodásmód, amellyel valaki nemcsak az intézmény élére emelkedik, és ott is marad, hanem – még egy olyan demokráciában is, mint a szövetségi köztársaság – magas rangú egyházi vezetőként bármilyen politikai ellenőrzés nélkül működhet.

Lát ebből kiutat?

Mi lenne, ha kimondanák az igazságot, őszinték és becsületesek lennének, és abbahagynák a játszmázást és hazudozást? Ez új kezdet lehetne. Eddig mindig másokra hagyták, hogy felkutassák, mi történt és történik. Ezt eddig elsősorban újságírók tették meg. Ők hallgatták meg az érintetteket, szembesítették az intézményeket a hallottakkal, és így hozták nyilvánosságra a „legkisebb közös valóságot”.
Tehát vannak olyan tények, amelyeket már nem lehet vitatni.

Az egyszerű hívek, például a plébániaközösségek vagy egyesületek tagjai eddig kevéssé járultak hozzá a tisztázáshoz. Panaszkodnak a hitelesség és a bizalom elvesztéséről; meghallgatnak háromperces nyilatkozatokat az áldozatoktól, és utána „hálásnak” mutatják magukat; de például nem végeznek kutatást arról, hogy az ő közösségükben mi történhetett. Alig léteznek kritikai, tisztázó írások plébániaközösségek történetéről.

Csak akkor kap az ember tiszta képet arról, hogy mit is jelent a „tisztázni kívánás,” amikor megpróbál információt szerezni arról, hogyan reagált az egyház egy konkrét bántalmazási esetben, és megérzi maga körül a hatalom falait.
Ezért azt szorgalmazom, hogy legyen kutatás, tisztázás, el-, be-, felismerés. Az az út, hogy a vezetőség erkölcsösségére hivatkozunk, a semmibe vezet, de a laikusok mégis még mindig ezt választják. Letolják magukról a morális ítélet felelősségét, amikor a visszaélések kezelését jogi síkra terelik. Aki az erkölcsről kezd beszélni, azt szakmaiatlannak és érzelemvezéreltnek titulálják.
Tekintve, hogy ez a helyzet, szerintem járható út lenne, ha az egyházzal jogilag, egészen pontosan alkotmányjogilag kezdenénk valamit. Tine Stein politológus már írt erről a feinschwarz.net-en. Illetve a híveknek el kell dönteniük, hogy olyan polgárokként tekintenek-e magukra, akik tenni akarnak valamit a hatalommal való visszaélés ellen, vagy úgy néznek a katolikus egyházra, mint egy darabka abszolutizmusra, amelyet a Német Szövetségi Köztársaság, egy demokrácia megengedhet magának?

Nietzsche ezt írta: „Ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is beléd pillant.” Hasonlóan érez-e Ön is?

A kutatásom csak egy töredékét fedte fel annak, ami történt. Azt az egyszerű etikai alapvetést, miszerint a gyengéket védenünk kell, az egyház lelkiségi, egyházteológiai és jogi kőhalmokkal temeti be. Ez sokkolt, ehhez képtelen vagyok hozzászokni. Ez a tudás lelkiismereti kérdéssé emeli azt, hogy valaki az egyház tagja marad-e vagy sem.

Névjegy

Dr. Christiane Florin a német Deutschlandfunk rádió „Vallás és társadalom” rovatának szerkesztője. Nemrégiben megjelent könyvei: Trotzdem! Wie ich versuche, katholisch zu bleiben (Csak azért is! Hogyan próbálok katolikus maradni, München, 2020) és Der Weiberaufstand. Warum Frauen in der katholischen Kirche mehr Macht brauchen (Az asszonyok lázadása. Miért van szükségük a nőknek több hatalomra a katolikus egyházban? München, 2017).


Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon. Blogunk a Kovász Közösség felületeként működik, a Civil Kollégium Alapítvány hitalapú közösségszervezés projektjének támogatásával.

📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg

Abúzus és hatalomgyakorlás a német katolikus egyházban – interjú” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Tisztelt mindenki aki a Krisztusi evangélium hiteles értelmezése, továbbadása érdekében próbál tenni. Teszik ezt úgy, hogy “sajátjaik ellenszelében” kiközösítésében, stb. részesülnek. Elképesztő a hivatalosságok (a főpásztor, a püspöki kar vezetője) “csendes” asszisztálása a társadalom, az ország gyűlöletalapú megosztásához, a legfőbb parancs, a szeretetparancs ellenében!!! Álljon meg a menet, hogy lehet ide jutni: EZ a VÉG !!! De legalább is “vétkesek közt cinkos aki hallgat”!!

    Kedvelés

  2. Nem tudom, más országban hogy működik, de nálunk biztosan létezik az áldozat hibáztatása.

    Egy egészen friss ügy: egy magyarországi gimnázium tanára intim szelfiket küldözgetett a diákjainak, a tizedikes diákok csapdába csalták egy kamuprofillal. A tanárt csupán elküldték, róla semmi egyéb hír, viszont az igazgató és az osztályfőnök csak a gyerekek felelősségét hangoztatta. A tanár ügyéről nem akartak beszélni, szerintük az egy külön ügy. A gyerekek bűnt követtek el – érveltek és kérték, hogy jelentkezzenek azok a diákok, akik ebben részt vettek. Azt mondták, hogy a következmény lehet figyelmeztetés vagy eltiltás (az iskolából való elküldés)

    Az a bűnös, aki lebuktatja a bűnöst?

    Egy másik hasonló eset: egy vidéki iskola tanárnője összejön az egyik kollégájával, évekig együtt vannak, majd megromlik a kapcsolat. A férfi bosszúból az iskolai szerverre föltölt jó pár ledér képet a volt párjáról, természetesen a diákok fölfedezik a saját tanárnőjüket.

    Az iskola vezetése botrányt csap. Természetesen nem a bosszúálló felet, hanem a tanárnőt hurcolják meg, hogy micsoda képek vannak róla?! Mi köze van az igazgatónak ahhoz, hogy valaki mit csinál a saját otthonában a párjával? Miért nem a bosszúállót büntetik? Miért a nőt veszi a szájára a “falu”, hogy micsoda némber? — Végül a nőnek el kellett hagynia a települést, annyira ellehetetlenült a helyzete, a férfi sorsáról pedig semmi hír.

    Olybá tűnik, hogy ha valamely esemény kapcsolatos a szexualitással, akkor azt ilyen agyament módon kezeli szinte mindenki. A cikk szerint máshol sem sokkal jobb a helyzet.

    Vajh miért?

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: