Nagy Károly Zsolt: Az istenképűségről

A szerző a Sárospataki Református Teológiai Akadémia docense, a Kovász Közösség teológiai munkacsoportjának vezetője. A tizennégy magyarországi egyház nyilatkozatával kapcsolatos írásának első bekezdése tegnapi cikkünkben már olvasható volt, most itt teljes terjedelmében közöljük.

A Magyarországi Református Egyház Zsinata a rendszerváltás után több nyilatkozatban is foglalkozott a házasság és család kérdéseivel (Állásfoglalás a magzati élet védelmében [1992], Állásfoglalás a házasság, a család és a szexualitás kérdéseiről [2004], Állásfoglalás a családról [2005]), ezekben a nyilatkozatokban azonban sehol sem kapcsolódik össze a házasság az emberi méltósággal. A méltóság kérdése kizárólag a házasság, a család és a szexualitás kérdéseivel foglalkozó 2004-es nyilatkozatban fordul elő, ahol a homoszexualitással kapcsolatban jegyzik meg a nyilatkozók: „Magát a hajlamot erkölcsileg nem minősítjük. Ezen testvéreinket lelkigondozói tapintattal fogadjuk, mély emberi drámájukat megértéssel és diszkréten kezeljük.

Őket az emberi méltóságot sértő, mindenfajta diszkriminatív magatartással szemben kötelességünk megvédelmezni.” 

Az emberi méltóság kérdése azokban a nyilatkozatokban sem fordul elő expressis verbis, amelyekben ezt talán egyértelműnek vennénk: sem a Barmeni teológiai nyilatkozat megjelenésének hetvenötödik évfordulójára kiadott (2009), sem az örmény népirtás évfordulója emlékére és az üldözést szenvedő keresztyének védelméről (2015), sem a migrációról (2015), sem pedig a fogyatékossággal élő testvéreink befogadásáról (2015) szóló nyilatkozatokban. 

Ennek a szűkszavúságnak az oka talán az, hogy a református teológiai gondolkodás – már ha lehet erről ilyen általánosságban beszélni – fókuszában Isten szuverenitása és dicsősége áll, s ennek erőterében vizsgál és értelmez mindent.

A református teológia, mint általában a keresztyén teológia – már ha lehet erről is ilyen általánosságban beszélni –, az emberi méltóság fogalmát az ember istenképűségéből vezeti le, azonban nem is áll meg itt. Kálvin az ember istenképűségét mindig Isten valamilyen célhoz rendelt adományaként értelmezi. Az istenképűség alapvető motívumát az ember értelmi képességében ragadja meg, amelyet azért kapott, hogy Isten erejét vizsgálja, hogy az örök élet felé szent és tisztes életet élve törekedjen, ebben a törekvésben pedig Kálvinnál rögtön megjelenik az embernek a bűneset utáni állapotára való reflexiója is. Az istenképűség szembesít bűnös állapotunkkal, bűnbánatra, önmagunkkal való elégedetlenségre, megalázkodásra indít Isten előtt, és mintegy motivál bennünket arra, hogy vágyakozzunk vissza a bűn előtti (eredeti) állapotunkba (Institutio, 2. 1. 1.).

Az istenképűség azonban nem valami önértéke az embernek. Az ember Isten képére teremtetett, „akiben a teremtő Isten önnön dicsőségét akarta szemléltetni mintegy tükörben” (Institutio, 2. 12. 6.), ám a bűneset utáni ember reflexiójában az istenképűség épp mint hiány jelenik meg. Ez a hiány csak Krisztusban szűnik meg, aki a láthatatlan Isten képe (Kol 1,15), aki szeretetből emberré lett, és aki által megújul az ember istenképűsége is (Róm 8,29). Erre utalva írja Szűcs Ferenc Teológiai etikájában, hogy „az emberi méltóság záloga végső soron tehát az, hogy Isten emberré lett Krisztusban” (32. o.). A megváltott emberben kiábrázolódó Krisztusnak (Gal 4,19) mint istenképűségnek pedig – visszatérve Kálvin logikájához – ismét sajátos célja van: „hogy t. i. szeressük azokat, akik minket gyűlölnek; a rosszakért jóval fizessünk, s hogy a szidalmakat áldással viszonozzuk; ha t. i. nem feledjük azt, hogy nem az emberek gonoszságát kell tekintenünk, hanem az Istennek bennük lakozó képét kell szem előtt tartanunk, mely bűneik eltörlése és megsemmisítése után szépségével és méltóságával embertársaink szeretetére és magunkhoz ölelésére indít bennünket.” (Institutio, 3. 7. 6.)

Ugyanez a logika érhető tetten abban is, ahogyan a református teológiai gondolkodás a házasságot értelmezi. Elsősorban nem a házasság intézményének isteni elrendelése, „szentsége” fontos, hanem az, ahogyan a házasság önmagán túl Istenre, az ő akaratának megvalósulására mutat. Ez a cél – a házasságok válsága, a válás pedig az ember bűnös, megváltásra szoruló állapotának következményeként előálló céltévesztés. A házasság intézménye tehát önmagában nem szent, ugyanúgy megváltásra szorul, mint a benne élő ember. Ezért is fontos, hogy Kálvin a papi nőtlenséggel szembeni polémiájában a „házasság méltóságának” összefüggésében utal arra, hogy „Krisztus a házasságot arra a tisztességre méltatja, hogy a közte és az egyház között való szent összeköttetés képévé akarja tenni” (Institutio, 4. 12. 24.).

Ennek a képnek az alapját az Ószövetségben találjuk meg, ahol a férfi és nő közötti házassági szövetség – sőt az Énekek éneke hagyományos értelmezésére gondolva maga a szexualitás is – az Isten és népe közötti szövetség sokszor visszatérő metaforája. A metaforában azonban mindkét esetben elsődleges – sorrendi és fontossági értelemben egyaránt – Isten megváltó és megszentelő tette (Ez 16; Ef 5,25kk). Ez az értelmezés határozza meg a házassággal kapcsolatos, fent hivatkozott református zsinati nyilatkozatokat is. A családról szóló 2004-es nyilatkozat tükrözi talán legjobban ezt a felfogást: egyrészt kimondja, hogy a házasság mint a gyülekezet közösségében nyilvánosan vállalt életszövetség, amelyre Isten áldását kérik a felek (és a közösség), „kiábrázolja Krisztus és az egyház szeretetkapcsolatát”, s ezt mintegy megfordítva azt is kimondja, hogy a házasság és a család legnagyobb áldása az, hogy gyülekezetté válhat. (A gyülekezetként funkcionáló család pedig a református kegyességtörténet több évszázadon keresztül élő, működő mintája volt.) 

Úgy tűnik tehát, hogy a nő és férfi kapcsolata, a házasság, a szentség és az ember méltósága között valóban van összefüggés, de nem egészen az, amit a nyilatkozat megállapít. 

Fotó: Nagy Károly Zsolt

Ez egy véleménycikk. Felületünkön szeretnénk teret engedni a különböző nézőpontok ütköztetésének az általunk fontosnak tartott kérdésekben, hozzájárulva ezzel a társadalmi párbeszéd minőségének javításához. Ha más véleményen vagy, bátran írd meg nekünk a felhívás után olvasható elérhetőségek valamelyikénHa pedig tetszett a cikk, kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.

📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg

One thought on “Nagy Károly Zsolt: Az istenképűségről

  1. Noha a nyilatkozat sok vitát kavaró mondatát én magam sem tartom megfelelőnek, roppant módon hiányolom az istenképűség témájának fejtegetésében a bibliai alapvetést. A Genezis szövege (1,26k) ugyanis valószínűsíti, hogy az ember istenképűsége “páros fogalom”, azaz a férfi és a nő együtt Isten képmása. Vagyis az ember úgy jelenik meg, mint aki kettősen, közösségben, pontosabban egy férfi és egy nő közösségében Isten képmása. Ha pedig ezt vesszük alapul, akkor az életközösség, az életszövetség gondolatához kerülünk közel.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: