Kodácsy Tamás: Mi az emberi méltóság alapja?

Nagyszerű dolognak tartom, hogy ilyen széles felekezetközi egyetértésben született egy nyilatkozat, mert ez önmagában külön érték ebben a szétszakadt világban. Ennek tükrében ragadtam tollat én is, hogy írjak pár sort arról a félreérthető mondatról, amely viszont sajnálatos módon a szembenállást szítja és a politikai-ideológiai szakadékokat mélyíti. Az ominózus mondat így hangzik: „A zsidó hagyományban is a nő–férfi kapcsolat házasság általi szentesítése az emberi méltóság alapja.” Tisztában vagyok azzal, hogy a mondat szövegezésének körülményei és a közéleti hangulat miatt ez a mondat megosztó. A szövegösszefüggésből úgy értem, hogy ez az állítás a zsidó-keresztyén közös hagyomány körében megfogalmazott állítás, erre utal az „is”.

Ha feltesszük azt a kérdést, hogy eszerint mi az emberi méltóság alapja, akkor legalább három értelmezés lehetséges, ami önmagában elgondolkodtathat minket.

1. értelmezés: az emberi méltóság alapja a női–férfi kapcsolat, amely a házasság által szentesül.

Ez azt jelentené, hogy a házasságban szentesült női–férfi kapcsolat adja az emberi méltóság alapját. Ezek szerint nincs emberi méltóságuk azoknak, akik nem élnek házasságban (pl. egyedülállóak, gyerekek)? Nyilvánvalóan nem erről van szó, az emberi méltóság nem függhet ettől, hiszen ez többek között a cölibátusban élő katolikus papokat is kizárná. Noha a közéleti vitában ez az értelmezés került rögtön fókuszba, ennek van a legkisebb teológiai relevanciája.

2. értelmezés: az emberi méltóság alapja az a szentesített házasság, amelyből az ember származik.

Ez azt jelentené, hogy a „törvényen kívüli” gyermeknek nincs emberi méltósága. Kultúrtörténeti szempontból számos példát láthatunk arra, hogy az ember értékelését, házassági lehetőségeit, öröklését, méltóságát mennyire befolyásolta a származása.

Erről sem lehet szó, mert a Biblia szerint Isten azokról is gondoskodik, azokat is felemeli, azokat is kiválasztja, akik törvénytelenek. Nem hagyja magára a kitaszított Izmaelt, a szolgáló Hágár gyermekét (1Móz 21). Magára Jézusra is tekinthettek úgy, mint törvénytelen gyermekre. Sőt, Jézus családfája Mt 1 szerint tele van olyan nőkkel, akik valószínűleg nem zsidók, és paráznásággal vádolhatóak (Támár, Ráháb, Ruth, Betsabé). Jákób tizenkét fiából a nem feleségektől (Bilha, Zilpa) származó nemzetségek legitimitását is megkérdőjelezte némely hagyomány. Zilpától, a szolgálótól született Áser, aki bár nem a legkisebb volt, mégis utolsóként kapott áldást (5Móz 33). Nem véletlen, hogy az ő nemzetségéből származó prófétanő, Anna köszönti Jézust a templomban (Lk 2), ami egyfajta rehabilitációnak is tekinthető, és Anna kora (7 × 12 év) is kifejezi Izrael egységét.

Az Újszövetség egyik legfontosabb üzenete az, hogy származástól, pedigrétől, etnikai hovatartozástól, családi állapottól függetlenül érvényes mindenkire Krisztus megváltása. Ez tovább is visz a következő értelmezéshez, ahol Krisztus van a fókuszban.

3. lehetőség: a szentesítés az alapja az emberi méltóságnak.

Ez azt jelentené, hogy nem a női–férfi kapcsolat az emberi méltóság alapja, hanem annak a házasság általi szentesítése. Itt Isten cselekvésén van a hangsúly, ez az emberi méltóság alapja. Ha a protestáns hagyomány szerint nem is szentség a házasság, van benne valami a mennyei menyegzőből, amit nem mi találtunk ki és nem mi birtoklunk. Sem a házasság, sem az emberi méltóság nem magától értetődően a miénk, ezeket Istentől kaptuk. E kettő nem áll annyira távol egymástól, amennyiben mindkettőnek az istenképűség az alapja és mindkettőnek Isten szándéka a forrása. Ez fejeződik ki abban, ahogyan a házasság képe megjelenik az egyházról és Krisztusról szóló tanításban, és abban, hogy Krisztust emberi méltóságától megfosztva megölték, és így lett „méltó arra, hogy felnyissa a könyvet” (Jel 5), amire senki más nem volt méltó. 

3/a „Valójában a házasságnak – a nemi beteljesedés helyének – tükörszerepe van: a férfi és a nő kapcsolata tükrözi Isten és az emberiség kapcsolatát. Az Úrnak és népének szövetségét már az Ótestementum bátran hasonlítja a házassághoz […]. Férfi és nő együtt-élésének rendjéről, a harmonikus házasság alapjáról beszélve az apostol Krisztus és Menyasszonya kapcsolatát állítja eléjük példaképül (Ef 5,22–23). […] Kálvin kiemeli, hogy az Úr külön vette a fáradságot, hogy odavezesse az emberhez társát, s ezt a következőképpen magyarázza: »Mózes itt azt mondja el, hogy a házasságot Isten hozta létre«.” (Henri Blocher: Kezdetben. Harmat Kiadó, 1998. 109–110. o.) A házasság mint az Isten–ember kapcsolat tükörképe ad alapot arra, hogy ezt az intézményt tágabban értelmezzük, beleértve a megváltástant és az egyháztant.

3/b Az emberi méltóság Helmut Thielicke nyomán egyszerre Istentől kapott „idegen” (nem saját) méltóság (dignitas aliena) és egyszerre elidegeníthetetlen méltóság, amelyet senki nem vehet el. Ez minden életre, még a legelesettebbre is igaz. Ezt a méltóságot sem az állam, sem az egyház, sem más erők és hatalmak nem vehetik el az embertől, ez érinthetetlen. „Ezért a keresztény hagyomány helyesen járt el, amikor az ember személyes méltóságának alapját abban kereste, hogy Isten saját képmására teremtette az embert.” (Wolfhart Pannenberg: Rendszeres teológia. 2. köt. Osiris, 2006. 140. o.)

Úgy kapcsolódik össze a házasság és az emberi méltóság, hogy mind a házasság, mind az emberi méltóság tükre Isten és az ember kapcsolatának. Ez a kapcsolat Krisztusban, és csak benne állt helyre.

Tehát nem a házasság az emberi méltóság alapja, hanem annak a „szentesítése”, ami Istentől jön. Ugyanaz az isteni szándék szentesíti a házasságot, mint amely helyreállítja az emberi méltóságot.

Világos, hogy ha a nő és a férfi házassági kapcsolatának és az emberi méltóságnak az összefüggéséről akarunk beszélni, akkor ez a nyilatkozat elégtelen, mégis olyan teológiai párbeszédet nyithat meg, amely végre túlmutat a populista és leegyszerűsítő megnyilatkozásokon, és sokkal mélyebb kérdéseket vet fel. Az istenképűségnek része-e a nő–férfi kapcsolat? Ha igen, hogyan jelenik meg Istenben a társas jellemző, a „Mitsein”-ság? Hogyan lehet az Istentől kapott emberi méltóságot megélni vagy elveszíteni a felebarátaim közösségében? Egyáltalán elveszhet-e az, ami elidegeníthetetlen?

A házassággal, szexualitással kapcsolatos etikai megnyilatkozások rendszerint ott siklanak félre, hogy vagy egy individuális etika nyomán az ember saját jogát és elvárását hangsúlyozzák (sokszor az emberi méltóságra hivatkozva), vagy egy kollektív etika mentén a közösség jogát és elvárását emelik ki (sokszor a házasság intézményére hivatkozva). Ez a kettő láthatóan egymásnak feszül, és ahhoz, hogy ezt összhangba hozzuk, Istenre figyelve sokat kell még beszélgetnünk, és néha ki kell lépnünk a saját gondolatpaneleinkből.

Ez egy véleménycikk. Felületünkön szeretnénk teret engedni a különböző nézőpontok ütköztetésének az általunk fontosnak tartott kérdésekben, hozzájárulva ezzel a társadalmi párbeszéd minőségének javításához. Ha más véleményen vagy, bátran írd meg nekünk a felhívás után olvasható elérhetőségek valamelyikén. Ha pedig tetszett a cikk, kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.

📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg