Richard atya gyakran emlegeti a svájci pszichoterapeutát, Carl Gustav Jungot (1875–1961) mint egyik legfontosabb tanítóját, aki nagy hatással volt rá az emberi lélek, a vallás és a teológia megértésében.
Először a főiskolán olvastam Jung munkáit, és újra és újra tudott olyan gondolatokat ajánlani, amelyekről biztosan tudtam, hogy igazak. Abban az időben nem rendelkeztem azzal a tudással, hogy intellektuálisan alátámasszam ezt; csak ösztönösen tudtam, hogy nagy vonalakban igaza van.
Jung a gyakorlati teológiát egy igen kiváló pszichológiával hozta összefüggésbe. Egészen biztos, hogy nem volt ellensége a vallásnak, ahogyan sokan gondolják. Amikor élete vége felé megkérdezték tőle, hogy „hisz-e” Istenben, azt mondta: „Nem mondanám, hogy hiszek. Én tudom! Átéltem azt az élményt, amikor egy nálam nagyobb erő megragad, valami, amit az emberek általában Istennek neveznek.” [1]
Meggyőződésem, hogy ő az egyik legjobb barátja annak, amit szemlélődő belső életnek nevezünk. Ő hívta fel arra a figyelmet, hogy a problémánk az, hogy a kereszténység nem kapcsolódik már a lélekhez, és nem alakítja át az embert. Ragaszkodik ahhoz a „belső, transzcendens tapasztalathoz”,[2] amely Istenben horgonyozza le az egyént, s amelyet a misztikusok mindig is hangsúlyoznak.
Az egyik tényező, amelyről Jung tanított, hogy az emberi lélek közvetítő pont Isten számára. Ha Isten beszélni akar velünk, olyan nyelven teszi, amelyet a saját szavainkként és gondolatainkként érzékelünk. Hogyan tudna másként a közelünkbe kerülni? Meg kell tanulnunk megbecsülni ezt, hitelt adni neki, és felismerni, hogy a saját gondolataink olykor Isten gondolatai. A szemlélődés segít abban, hogy tudatosítsuk ezt. A dualista, más szóval nem szemlélődő elme nem tudja elképzelni, hogyan lehetséges a kettő egyszerre. A kontemplatív elme az egészet látja, nem csupán a részeket.
Egy néhány évvel a halála előtt írt számvetésében Jung megemlíti ezt a korai felismerését: „Senki sem veheti el tőlem azt a meggyőződést, hogy el volt rendelve számomra, hogy azt tegyem, amit Isten akart, és nem amit én akartam. Ez erőt adott, hogy végigjárjam az utamat.”[3]
Mindannyiunknak rá kell találnunk arra a belső tekintélyre, akiben megbízhatunk, és aki nagyobb nálunk. Így tudhatjuk meg, hogy nem csak mi magunk gondoljuk ezeket a dolgokat. Ha közvetlenül bízni tudunk Istenben, az ellensúlyozza azt a szinte kizárólagos bizalmat, amellyel a külső autoritásra (protestánsként a Bibliára, katolikusként a Hagyományra) támaszkodunk. A széles körben vallásként ismert jelenség nagy része az énen kívül esik, fentről lefelé szerveződik és kívülről befelé hat. Jung meg akarta tanítani az embereket arra, hogy elismerjék a vallási jelképeket, de belülről kifelé. Azt akarta, hogy az emberek felismerjék az isteni hangot, amely ott van a legmélyebb lényegünkben. Jung tudta, hogy a mély énnel való kapcsolatunk nélkül nem ismerhetjük meg Istent. Ez nem pusztán jungi lélektan; ez ott van Ávilai Teréz Belső várkastélyában is. Az első szoba, ahol találkozunk Istennel, a radikális őszinteség magunkkal kapcsolatban, beleértve minden tökéletlenségünket. De hasonlóan vélekedett Szent Ágoston, Lisieux-i Teréz, Norwichi Julianna, Eckhardt mester és Assisi Ferenc is.
[1] C. G. Jung, idézi: The Old Wise Man. Time, 65. évf. 7. sz. 1955. február 14. 64. o.
[2] Jung, C. G.: The Undiscovered Self. Ford. R. F. C. Hull. Little, Brown and Company, 1958. 24. o.
[3] Jung, C. G.: Memories, Dreams, Reflections. Szerk. Aniela Jaffé. Ford. Richard Winston – Clara Winston. Pantheon Books, 1963. 48. o.
Forrás: https://cac.org/inner-authority-2021-11-21/
Fordította: Kiss-Pál Klára
Kép: unsplash.com
Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg
Kovász Közösség 