Jézus és az egyház 

(mai magyar evangélikus olvasatban)

Jézus talán nem akart a mai értelemben vett egyházat, egyházakat alapítani, de kétségtelen, hogy örökségét az első Krisztus-követő közösségből kialakult sokféle keresztény felekezet vitte tovább és gondozza egészen máig. Az egyházi közösségek azért fontosak, mert a benne élők számára konkréttá teszik Jézus ismeretét és a követésével való próbálkozásokat, a jó gyakorlatokat és a kudarcokat egyaránt. Egy felekezet tagjának lenni azzal a lehetőséggel jár, hogy valaki egy közösség hagyományaihoz mérheti a saját gondolatait és tapasztalatait, reflektálhat rájuk, egyetérthet vagy vitatkozhat velük, személyes kapcsolatokban élheti meg a Jézushoz való viszonyulás élményét. A következőkben Jézus és az egyház kapcsolatát igyekszem röviden feltárni, különös figyelemmel az egyház és a mindenkori társadalom kapcsolatára, így az egyház mai társadalmi küldetésére is.

Jézus-képek az Újszövetségben

Jézus és az első Krisztus-követő nemzedékek kapcsolatának legfontosabb dokumentuma az Újszövetség. Az Újszövetség huszonhét könyve összecsengő, ugyanakkor színekben rendkívül gazdag tanúságtételeket képvisel. Jézus és az egyház kapcsolata szempontjából a legegyszerűbb szemléletben is legalább öt különböző hangot kell azonosítanunk, amelyeket most, ismét csak az egyszerűség kedvéért, öt személlyel azonosítunk: Pál, Márk, Máté, Lukács és János. Ők azok az újszövetségi szerzők, akiknek a Jézusról, illetve a Krisztus-követők első századi közösségéről szóló információink döntő részét köszönhetjük.

Pál

Pál a legrégebbi újszövetségi iratok szerzője, első levelét (Thesszalonikába) 50 körül, tehát Jézus halála és feltámadása feltételezett időpontja után körülbelül húsz évvel írta, az utolsó levele, Rómába, pedig 58 körül született. Pál három szempontból is különleges szerző. Először: nem ismerte a hús-vér Názáreti Jézust, de döntő hatással volt rá a feltámadott Krisztussal való találkozás a damaszkuszi úton, 37 körül, és onnantól fogva a Feltámadottal közösségben élt élet irányította a tetteit és foglalta le a gondolatait. Másodszor: a következetes vallásgyakorlást képviselő farizeusi mozgalom tagjaként és tanult rabbiként felkészülten és néha halálos kockázatot is vállalva vett részt kora zsidó vallási vitáiban. Harmadszor: római polgárként, de az utolsó időkről szóló messiási próféciák örököseként is, küldetést érzett a Birodalom nem zsidó népei felé is, amelyektől az ő kortárs zsidó közössége akkoriban határozottan elkülönült. Ennek a három különlegességnek a keresztmetszetében helyezhetjük el Pál Krisztus képének a sajátosságait: azt, hogy alig látszik érdeklődni aziránt, hogy ki volt a Názáreti Jézus, viszont minden figyelme a feltámadott Krisztus felé fordul; hogy sok vita hevében is törekszik arra, hogy rendszerezze Krisztus halála és feltámadása teológiai reflexióját; hogy mindent meg akart tenni azért, hogy Krisztus híre elérje a Birodalom legtávolabbi városait is, hiszen, amint hitte, Krisztus feltámadásával az egész lakott földet érintő új korszak kezdődött, a világ újjáteremtése pedig rövid időn belül be fog következni. 

Pál rendszerezett tanításának a központi fogalma az evangélium, ami az arról szóló örömhírt jelenti, hogy Isten megbocsátott a tőle elfordult emberiségnek, és új kapcsolatba lépett vele. Pál a megbocsátást Jézus önként vállalt kereszthalálának, mint megbékítő-kiengesztelő eseménynek tulajdonítja, amit, a zsidó hagyomány keretein belül mozogva, úgy is ért, mint Istent kiengesztelő aktust, és úgy is ért, mint az Istennel szemben álló embert megbékítő cselekedetet. Ez a megbocsátás a tartalma az új szövetségnek, amelyet Isten már nem csak az egykor kiválasztott zsidó néppel, hanem az egész emberiséggel köt. Jézus feltámadása pedig ennek az újonnan kötött szövetségnek az első kézzelfogható eseménye, amelyből egykor minden Krisztus-követő részesülni fog.

Pál, mint az első újszövetségi szerző, munkásságával kijelölte a későbbi szerzők számára is a kereteket: azt a hitét, hogy Krisztus győzelmes visszatérése közel van, az utána következő évtizedekben sem kérdőjelezték meg a többiek. Ebből a mi témánkra, az egyház társadalmi küldetése kidolgozására nézve az is következik, hogy az Újszövetség nem tartalmaz kidolgozott társadalmi etikát, azon egyszerű oknál fogva, hogy a világ újjáteremtéséig hátra lévő idő rövidségére nézve az újszövetségi szerzők nem tartották fontosnak ezzel foglalkozni. Ehelyett különböző közösségeknek szóló és akut válságokat kezelni szándékozó alkalmi tanácsokkal találkozunk, amelyeket értékessé tesz szerzőiknek az Isten akarata iránti odaadó figyelme, de amelyeket minden új helyzetben, és, különösen, a megváltozott perspektívában, csak további reflexió mellett alkalmazhatunk, ha, mint az első bibliai írók, mi is Isten akaratát keressük a saját helyzetünkre nézve. 

A négy evangélista

A Pál utáni legfontosabb újszövetségi szerzők az evangélisták. A négy evangélista egymással való kapcsolatát nem könnyű meghatározni, a számomra leginkább valószínű hipotézis szerint Márk írása született meg először, röviddel 70 előtt, vagy után, őt követte nagyjából egy időben Máté és Lukács, majd a legutolsó evangélium, ma ismert formájában talán már a második század elején befejezve, János evangéliuma. Azt feltételezem, hogy Máté és Lukács ismerték Márk evangéliumát, de nem ismerték egymás munkáját, és természetesen nem ismerték a későbbi János evangéliumát. Márk ismerhetett egy korábban írásba foglalt szenvedéstörténetet, amit ismerhetett János is, János viszont nem ismerte sem Márk, sem Máté, sem Lukács evangéliumát. Máté és Lukács, míg párhuzamosan dolgoztak Márk evangéliuma alapján, egy másik közös forrást, a Jézus tanításait tartalmazó beszédforrást is tanulmányozták, amit viszont János szintén nem ismert. Mind a négyen közzé tesznek Jézusról olyan történeteket, vagy neki tulajdonított tanításokat, amelyek csak egy-egy evangéliumban szerepelnek (az evangélisták „különanyagai”): ez is az egymástól való viszonylagos függetlenségükre mutat. Számomra ez a hipotézis ad lehetőséget az evangéliumok hasonlóságai és különbözőségei legrugalmasabb értelmezésére, és arra a feltételezésre, hogy ahol nyilvánvaló ellentétekre találunk, ott nem szándékos vitát feltételezünk az evangélisták között, hanem azt, hogy különböző forrásokból dolgoztak, egymástól távol, különféle helyzetekben éltek, ezért üzenetüket különböző kihívásokra való tekintettel fogalmazták meg.

A következő bekezdésekben nem foglalkozunk azzal a fontos és bonyolult kérdéssel, hogy kik voltak az evangélisták, megelégszünk azzal, hogy a hagyományban rögzült nevükön nevezzük őket.

Márk

Márk alkotta meg Jézus élete, halála és feltámadása elbeszélésének azt a keretét, amit majd Máté és Lukács is követni fog (ezért hívjuk őket hármukat, szinoptikus, azaz együttlátó evangélistáknak), János viszont, talán mert őket nem ismeri, nem követ. E szerint a keret szerint Jézus nyilvános szolgálata előtt (Keresztelő) Jánosnál bemerítkezik és a pusztában legyőzi a Sátán kísértését, majd az északi országrészben, a vallási szempontból tisztátalannak számító Galileában hirdetni kezdi Isten országának a küszöbön álló érkezését. Márk evangélista is az evangéliumot állítja tanúságtétele középpontjába, egyrészt a Jézusról szóló elbeszélést evangéliumnak nevezi, másrészt Jézus első igehirdetésének a tartalmát ezzel írja le. Jézus „az Isten evangéliumát” hirdette, ezekkel a szavakkal: „betelt az idő, és elközelített már az Isten országa, térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban”. Az evangélium, mint Pálnál, itt is Isten újat kezdő cselekvését jelenti, a megtérés, az Isten akaratához való odafordulás pedig az embernek az erre adott válaszát. Márk evangéliumában Jézus a szavainak a hitelét csodákkal és gyógyításokkal, ezen belül is különösen ördögűzésekkel alapozza meg. A közösségi élet visszásságait az ószövetségi próféták szellemében ostorozza (ahogyan előtte Keresztelő János is, ami végül a kivégeztetéséhez vezetett). Tanítványokat gyűjt maga köré, akiket az Isten országa szerinti közösségi életre nevel. Határozottan elutasítja a rivalizálás szellemét: aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki szolgája. Ezt a gyakorlatot végül önként vállalt halálával pecsételi meg: az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. Ez a küldetése teljesedik be a kereszthalálakor, amit a kivégzést vezető római százados meg is ért, hiszen így kiált fel: ez az ember Isten Fia volt! Jézus tehát az életét is feláldozó önkéntes szolgálat vállalásával ad tartalmat az Isten országának, amit Isten azzal igazol. hogy feltámasztja Jézust a halottak közül. Jézus feltámasztása, ahogyan Márk evangélista megmutatja, még a Jézust szerető asszonyok számára is félelmetes tapasztalat volt, hiszen azt mutatta meg, hogy a régi világ minden megszokott törvényszerűségével elmúlt, az új világban pedig meglepetések várnak ránk, amelyek között nem tudunk a régi tudásunkkal eligazodni. Márk evangélista Krisztus-követő kortársai számára ez az evangéliumi üzenet találkozott a napi tapasztalataikkal; kérdés, hogy mai keresztények ezt fel tudják-e fogni, át tudják-e élni.

Máté

Máté evangélista főleg olyan színekkel egészíti ki Márk evangélista Krisztus-képét, amelyek a Názáreti Jézust a mózesi örökség betöltőjeként és a Tóra minden népre való kiterjesztőjeként mutatják be. Jézus születése, ahogyan Máté leírja, annyira emlékeztet Mózes születésére, hogy az olvasóinak már ezzel az elbeszéléssel kulcsot ad a későbbiek megértéséhez. Ahogyan a Tórának öt könyve van, Máté öt gyűjteménybe szerkeszti Jézus tanításait. Az első gyűjtemény, a Hegyi beszéd, felidézi a törvényadás helyét, a Sínai hegyet, a Hegyi beszéd élén álló boldogmondások pedig a törvényt megelőző szabadulás-élményt, az Egyiptomból való elmenekülést és a Vörös tengeren való csodálatos átkelést. Jézus nem azért jött, hogy a törvényt eltörölje, hanem hogy betöltse. A törvény betöltése három dolgot jelent: az ismétlődő emlékeztetést a törvény középpontjára, a két nagy parancsolatra: szeresd Istent, és szeresd felebarátodat (amint ezt már a Tórában is olvassuk), a törvény aktuális értelmezését, főleg a Hegyi Beszédben, de mellette a közösség életét szabályozó rendelkezésekben is, végül pedig a törvény szerinti életre való buzdítást, ami legemlékezetesebben a kősziklára és a homokra építő ember példájában áll előttünk, a Hegyi Beszéd végén. A törvénnyel való odaadó foglalkozás semmi esetre nem jelenti, hogy Máté elhanyagolná a páli és márki üzenetben központban álló evangéliumot. Nála az evangélium örömét főleg az Isten Országa meglepő megjelenését megmutató példázatok közvetítik, mint az elrejtett kincsről vagy a gyöngyöt kereső kereskedőről szóló példázatok, emellett pedig nála is nagyon erős a Jézus megváltó haláláról és a mindenki számára új kezdetet jelentő feltámadásáról szóló elbeszélés.

Lukács

Lukács evangélistával kapcsolatosan régi feltételezés, hogy görög származású, és a fő célja az volt, hogy a pogányoknak (azaz a nem zsidóknak) mutassa meg Jézus jelentőségét. Ezzel szemben azt hiszem, hogy az apostolokhoz és a többi evangélistához hasonlóan ő is zsidó származású volt, de Jézus értelmezésében nem a mózesi hagyományra, hanem inkább a szociálisan érzékeny prófétai hagyományra épített, amit az egész akkor ismert világra (a Római Birodalomra) igyekezett kiterjeszteni. Jézus születésének az elbeszélésében egyszerre hangsúlyozza, hogy Jézus a profán világtörténelembe is belépett, és azt, hogy azzal szemben áll: erre utal Augustus császár és a szíriai helytartó gazdagságával szemben az istállóra, mint Jézus születése helyére való utalás, a társadalom periférikus tagjainak, a pásztoroknak központi szerepbe helyezése, valamint az angyalok üzenetében az „és a földön békesség” szembeállítása Augustus politikai propagandájával, a „pax Romana” jelszavával. Lukács evangélista elbeszélése már az első fejezeteitől kezdve aktuálpolitikai utalásokkal gazdag, nem véletlen, hogy a felszabadítás teológia is nála találta meg az egyik alapszövegét, a Mária hálaénekét. A közismerten bűnösök, a szegények és a marginalizáltak (nők és gyermekek) iránti isteni szeretet híre kapcsolódik nála az evangéliumhoz, ami leginkább az Isten feltétel nélküli megbocsátásáról szóló példázatokban (pl. a tékozló fiú) és jézusi gesztusokban (Zákeus megszólítása, a kereszten függő „jobb lator” üdvösségének ígérete) fejeződik ki. Sokat mondó, hogy azt a beszédforrásból való jézusi tanítást, amit Máténál így olvasunk: „legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes”, Lukács ebben a formában hagyja ránk: „legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok irgalmas”.

János

János evangélista Krisztus-képe jelentős vonásaiban különbözik a szinoptikus evangélisták üzeneteitől. Amellett, hogy beszámol Jézus cselekedeteiről és tanításairól, számára fontos határozott állításokat megfogalmazni a személyéről is. János evangéliumában nem a Názáreti Jézusról olvasunk, aki részt vesz kora zsidó vallásértelmezési vitáiban, és csak fokozatosan derül ki róla a küldetése, hanem Isten testté lett Igéjéről, aki már a világ teremtésében is részt vett, aki világosságként jelenik meg a sötétség világában, aki mindenestül elutasítja a zsidó vallásgyakorlatot minden más korabeli vallással együtt és új parancsolatot hirdet, akinek messiási mivoltát Isten választottjai, mint Keresztelő János és első tanítványai, azonnal felismerik, Júdás, a kárhozat fia viszont elárulja, és a Római Birodalmat képviselő Pilátus, szemben állva vele, az Igazsággal, tanácstalanul kérdezi: micsoda az igazság? Jézus önértelmezése Jánosnál kezdettől fogva nyilvános és határozott: én vagyok az út, az igazság és az élet; mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok, aki engem lát, látja az Atyát – halála pillanatban az „elvégeztetett!” pedig győzelmi kiáltás. Csodáival nem az Istenhez tartozását bizonyítja be egy messiásváró közösségnek, hanem jeleket ad a világosság gyermekei számára, amelyek egyszersmind elutasításra találnak a sötétség képviselőinél. János elbeszélésében nagy hangsúly kerül Jézus és az Atya közösségére, Jézus és a tanítványok közösségére, a tanítványok egymással való közösségére, amiben, hasonlóan a szinoptikusokhoz, megjelenik az egymás iránti szolgálat motívuma (lábmosás), végül pedig a tanítványok és a megígért Vigasztaló, a Szentlélek közösségére. Ennek a közösségnek a vonzásában lehet formálódni, bátorságot nyerni (Nikodémus), megvilágosodni (a samáriai asszony), hitre jutni (a meggyógyított vak), megvigasztalódni (Mária Magdolna), látásra jutni (Tamás), a tökéletlenség ellenére szolgálatra elköteleződni (Péter), és mindenki számára reális cél, hogy olyan tökéletes legyen a Jézussal való kapcsolatában, mint a soha meg nem nevezett „szeretett tanítvány”.

Pál, Márk, Máté Lukács és János Krisztus-képeinek, Jézusról való tanúságtételeinek a legfontosabb vonásai felismerhetőek kell, hogy legyenek a mai egyház életében és tanításában is. Koronként és helyzetenként egy-egy vonás felértékelődhet és más vonások elhalványulhatnak, de az egyháznak dolga az egész kép megőrzése és továbbadása. Egy-egy új helyzetre való reagálási képessége azon is múlhat, hogy számon tartja-e az egész képet. Az egész kép ismerete és következményeinek a gyakorlása azért is fontos, hogy ha az egyház elszánja magát az aktív társadalmi részvételre jó ügyek érdekében, ne váljon pusztán akciócsoporttá, hanem képviseljen valami többet is annál, mint amit a politikai cél elérése az adott pillanatban kíván. A gyakran idézett mondás: minden politika, de a politika nem minden, az egyház és a politika kapcsolatára különösen is igaz.

Bibó

A következő bekezdésekben arra a kérdésre keresünk választ, hogy a Jézusról szóló újszövetségi tanúságtétel hogyan vált társadalomformáló erővé, különösen Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. Bibó István „nagy elbeszéléséhez” fordulunk.

„Az európai társadalomfejlődés értelme” című kései, összegző esszéjében Bibó leírja, hogy hogyan látja az összefüggést az evangéliumok Jézusa és a nyugati liberális demokrácia között. Bibó ezt a számunkra otthonos kifejezést nem használja, „a szabadságjogok európai rendeszéről” beszél. Szerinte az emberiség legnagyobb terhe az egyik embernek a másik embertől való halálos félelme, ami az erőszak forrása, a félelem és az erőszak ördögi köréből való kitörés pedig az erőszak tudatos csökkentésével lehetséges. Erre a nyugati világban a legmeggyőzőbb példát Jézus tanításában és életében találjuk, aki tanítványait az aktív erőszakmentes ellenállás gyakorlatára nevelte (ha valaki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is), önként vállalt halálával pedig hitelesítette is ezt a gyakorlatot. Érdemes itt hosszabban idézni Bibót: Krisztusnak „rendkívül jelentős, szinte elfelejthetetlenül egyszerű mondatati vannak a szelídség hatalmáról, a harag hiábavalóságáról, a haragnak, az élethalálharcnak és az ölésnek a belső rokonságáról és kártékonyságáról, és ezekről nemcsak mondatai vannak, hanem példagesztusai is, amelyek szintén egyedülállóak a maguk nemében. Valami különös képessége volt olyan szavakra és olyan gesztusokra, amelyeknek a hatására a gyűlölködésre, ütésre, ítélkezésre, számonkérésre és az emberi félelem egyéb sok megnyilvánulására nekiindult, nekikészült ember egyszerre lehorgad, egyszerre rájön a cselekedetének, a magatartásának a hiábavalóságára.” Jézus tanítását először Pál apostol foglalta rendszerbe, néhány évszázaddal később pedig, már a Római Birodalom államvallásának a teológusaként, Augustinus adott neki olyan értelmezést, ami a mai napig alkalmazható. Augustinus (hatalmas, bonyolult és ellentmondásos) életművéből Bibó „Az Isten városáról” szóló késői műve egy szálát emeli ki, azt, hogy a földi „városnak” törekednie kell a mennyei minta iránti megfelelésre, ezt pedig úgy érheti el, ha a politikai vezetés erkölcsi szempontokat követ, illetve, ha az alattvalók ezeket a szempontokat a vezetőkön számonkérik. A Nyugat-Római Birodalom bukása után ezt a szempontot a klerikus értelmiség vitte tovább, amely, világi adminisztráció híján, társadalomszervezői feladatot kapott, és az erkölcsi szempontot érvényesíteni tudta a későbbi uralmi formák kialakításakor. A papság és az uralkodók kapcsolata kölcsönös változással járt, amennyit a papság korrumpálódott a hatalomban való részvétel során, annyit moralizálódott a világi hatalom – ez a folyamat a Kelet-Római Birodalom területén, ahol a klerikus értelmiség nem kapott hasonló lehetőséget, nem indult el, Bibó szerint ez a nyugat-európai és a kelet-európai politikai kultúra különbségeinek eredendő oka. Nyugaton a morális szempont a hűbéri rendszerben intézményesült, amelyben a hűbérúr és a hűbéres kölcsönösen elkötelezték magukat a másik érdekeinek a figyelembe vétele iránt is, a kölcsönös szolgáltatások szerződésében. A kölcsönösség megalapozta a hatalom számon kérhetőségének a jogát is, amely később a polgári forradalmakhoz és a polgári jogok intézményes rendjéhez vezetett. A második világháború után Európa nyugati felében kialakult jogállamot Bibó Jézus erőszakmentes gyakorlata legmaradandóbb intézményesült formájának nevezte, amely a legsikeresebb politikai kísérlet a félelem csökkentése és az emberek egymás iránti bizalmának erősítése érdekében. Így ír: a szabadságjogok európai rendszerének „döntő elemei a hatalmak elválasztása, az általános választás útján létrejövő népképviseleti parlament, a parlamentnek felelős vagy valamilyen módon a nép által kiküldött és visszahívható vagy határidős végrehajtó hatalom, a végrehajtó hatalomtól független bíráskodás, amelynek a hatásköre valamilyen formában kiterjed magára annak a hatalomnak az aktusaira is; a mindeme intézmények ellenőrzését lehetővé tevő szabad sajtó, gondolat-, gyülekezési és egyéb szabadságok, kiterjedt helyi önkormányzat, amelyek mind egymással összefüggő, egymást láncszerűen kölcsönösen tartó rendszert alkotnak, amiből egyetlen elemet sem lehet úgy kiemelni, hogy azzal az egész láncolat és az egész rendszer kárt ne szenvedjen. […] Úgy minősíthető ez az egész rendszer, mint a nyugati kultúrkör egyik legvitánkívülibb, egyik legtartósabb, egyik leghitelesebb, leghumánusabb, legkevesebb veszélyt fölidéző nagy teljesítménye, amelynek – bár végső kicsengésében sok antiklerikális elem közepette jött létre – a végső gyökerei abban a társadalomszervező munkában gyökereznek, amelyet a kereszténység Nyugat-Európában elindított. pontosabban: végső gyökerei a görög-római politikai gyakorlatban gyökereznek, de azt tovább építette a keresztény inspirációjú társadalomszervezés, és ebben az értelemben a szabadságjogoknak ez a rendszere talán az egyetlen komolyan sikeres megvalósulási formája a kereszténység erőszakmentességet hirdető erkölcsi programjának.” (Bibó István politikai filozófiájának keresztény gyökereiről részletesebben itt is olvashatsz: Csepregi András: „A keresztény erőszakmentességtől a szabadságjogok európai rendszeréig” in.: Confessio 2011/3 23-38)

Bibó „nagy elbeszélése” természetesen számos ponton árnyalandó a születése után majd ötven év tapasztalatai alapján (is), de inspiráló ereje ma is vitathatatlan a kereszténység lehetséges társadalmi szerepe részleteinek keresése során. Az írásom utolsó részében arra teszek kísérletet, hogy a bibói inspirációnak egy sajátosan evangélikus, a lutheri teológiát értelmező olvasatát fogalmazzam meg.

Luther

Bibó nagy elbeszélésének vonalában Luther az európai Nyugat középkorának és újkorának a határán áll, aki nagy munkát végzett az egyház és a középkori állam kapcsolatának kritikájában és lebontásában, ennek során megfogalmazott néhány fontos szempontot, de még nem lehettek tapasztalatai a városi polgárság önkormányzatiságával kapcsolatos dilemmákról, mint a nála majd’ egy nemzedékkel fiatalabb Kálvinnak. Ennek (is) köszönhetően az evangélikus és a református szociáletika alapjaiban vannak máig élő különbségek, a sajátosan evangélikus tanítások viszont önmagukban is relevánsak lehetnek. 

Luther felismerte, hogy a középkori keresztény egyház olyan szinten vesz részt a világi kormányzásban, hogy ez alapjaiban veszélyezteti az evangélium hirdetésére szóló küldetését. A saját személyes megvilágosodásával párhuzamosan, ami Pál apostol Római levelének az újrafelfedezésével kezdődött, és aminek bibliaértelmező elveként megkülönböztette egymástól Isten igéjében a törvényt és az evangéliumot, Luther az egyház szolgálatát is meg szerette volna tisztítani, és ennek a programnak a részeként az egyház és a világ kapcsolatát is újra akarta gondolni. Luther teológiájának egyetlen területén sem volt rendszerező igényű gondolkodó, ez vonatkozik az egyház és a világ kapcsolatáról szóló reflexióira is. Ez irányú gondolatait két igény vezette: munkássága elején főleg arra törekedett, hogy a világi hatóságokat megszabadítsa az egyház gyámkodásától, s egyszersmind az egyházat is megszabadítsa a világi kormányzástól, amely zavarta a küldetése teljesítésében, élete vége felé pedig felismerte annak a szükségességét is, hogy az egyház végrehajtó hatalmától emancipált világi hatóságokat Isten igéjének a kontrollja alá helyezze. Ezeket a törekvéseket gyakran fejezte ki azzal a képpel, ami Isten két birodalmáról, vagy Isten kétféle kormányzásáról szól, amiben az egyik birodalom vagy kormányzás az egyház lelki hatalmának az alkalmazását jelenti, főleg az ige hirdetése és a szentségek kiszolgáltatása révén, másik pedig a világi hatóságok (Luther „felsőbbségnek” nevezi őket) törvényeken alapuló és kényszer alkalmazásával gyakorolt irányítását. 

Luther kezdettől fogva vallotta, hogy mindkét birodalom vagy kormányzás Isten eszköze, de különböző helyzetekben különféle módokon fogalmazott arra nézve, hogy Isten hogyan gyakorolja a hatalmát az egyik vagy a másik módon, és nem törekedett arra, hogy rendszerbe foglalja a tanítását. Így kerülhetett sor arra, hogy a 19. század utolsó harmadában porosz evangélikus teológusok Luther helyett (és nevében) kialakítottak egy rendszert, ami – nagyon leegyszerűsítve – arról szól, hogy Isten a világot a világi hatóságokon keresztül a törvénnyel kormányozza, amihez az egyháznak nincs hozzászólási lehetősége, az egyház dolga pedig az evangélium hirdetése. Ez a szemlélet a német evangélikus egyházat gátolta abban is, hogy hatékony belső kritikát gyakoroljon a világháborúba keveredő Második Birodalomban, és a Hitler hatalmába kerülő Harmadik Birodalomban egyaránt. A második világháború után a Lutheránus Világszövetségben komoly munka folyt ennek a Luther-értelmezésnek az újraértékelése érdekében, ami viszont a vasfüggönyön keresztül minket Magyarországon nem ért el, a rendszerváltás óta eltelt évtizedek során pedig nem történt nálunk szélesebb kört elérő kísérlet arra, hogy ezt az egyházat társadalmi passzivitásra kényszerítő értelmezést újragondoljuk. Az „előre Lutherhez!” régi jelszavának a jegyében ez a feladat még előttünk áll.

A lutheri teológia és gyakorlat jobb megértése érdekében foglalkoznunk kell a lutheri bibliaszemlélet alapjaival, és meg kell mutatnunk, hogy amikor Luther Isten igéjéről mint törvényről és evangéliumról beszél, nem csak a kettő különbségét hangsúlyozza, hanem a kettő összetartozását is. Nem csak az evangélium, hanem a törvény is Isten igéje, sőt, az evangélium légüres térbe kerül akkor, ha az egyház igehirdetése nem foglalkozik a törvénnyel. (Visszavetítve ezt a hangsúlyt a Jézusról szóló tanúságtételek világába, nem mondhatjuk, hogy Lukács evangéliumát szeretjük, Máté evangéliumát pedig nem, hanem mind a kettőhöz ragaszkodunk.) A törvény hirdetése pedig nem csak az egyház közösségének, hanem a környező világnak is szól, hiszen, amint ez Luther számára a maga idejében nagyon fontos volt, az igehirdető szolgálata a világ felé is nyilvános, a szószéken elmondott szavak kihallatszanak az utcára is, elérik a „felsőbbséget” és az egyszerű polgárt egyaránt. Luther számára természetes volt, amit ma külön kifejezéssel jelölünk, és „public theology”-nak, közteológiának nevezzük. A törvény hirdetése nem csak a bibliában rögzített törvények ismétlését jelenti, hanem aktualizálását és értelmezését is. Ebben is a bibliai és reformátori hagyományokat követjük, hiszen már a Tóra későbbi szövegei is értelmezik a Tóra korábbi szövegeit, a próféták értelmezik a Tórát, Jézus, Pál és az evangélisták értelmezik a Héber Bibliát, és Luther is értelmezi a Szentírásban foglalt törvényt a saját kora kihívásaira nézve. Az értelmezés természetesen nem áll meg sem a 16. századnál, sem a rendszerező igényű 19. századnál, hanem figyelembe veszi a 20. századot és a kortársakat is. 

Ezen a teológiai alapon a kortárs magyar evangélikus teológia is hozzáláthat annak a mérlegeléséhez, hogy miről, hogyan, milyen médiumokon keresztül, milyen hangon és kiket megszólítóan nyilvánuljon meg közéleti kérdésekben, hogy erősítse a nyugat-európai gyökerű liberális jogállam ismeretét és gyakorlatát. 

2020. szeptember 30.
Csepregi András