Korábban is voltak pápák, akik szerették a zenét és a táncot. X. Piusz kedvence a velencei gondolások népszerű tánca, a furlana volt, II. János Pál szívesen táncolt fiatalkorában, XVI. Benedek pedig kiválóan zongorázott. De olyan egyházfő, aki mély elkötelezettséggel szeretett volna táncot és zenét, nem volt Ferenc pápa előtt. Az argentin kultúráról, a tangózene és tánc történetéről, valamint a Szentatya és a tangó közötti kapcsolatról beszélgettünk Nagykáldi Leventével, a hazai argentin tangós közösség egyik meghatározó szervezőjével, tangótanárral, zenésszel és teológussal.
Neulinger Ágnes: Mi a tangó? Honnan származik?
Nagykáldi Levente: A tangó elsősorban zene és ettől elválaszthatatlanul tánc is egyszerre. A ritmikája Afrikából származik, a dallamvilága azonban európai eredetű. Argentínában és az eredetileg hozzá tartozó Uruguayban, pontosabban a 19. század végi Buenos Airesben és Montevideóban alakult ki a ma ismert formájában. A gyökerei visszanyúlnak az Afrikából Argentínába hurcolt rabszolgákig, majd később a fenti városokba bevándorolt európaiakig is. A tangó nem argentin néptánc – annak is van sok változata, de az más –, hanem egyfajta városi folk. Az argentin tangó nem egyetlen tánc, hanem egy tánccsoport, melynek minden ága teljesen improvizatív, a tánc ott és akkor, a pillanatban születik. Legfőbb három ága a klasszikus tangó, a keringőre hasonlító vals és az afrikai ritmikát még inkább magán viselő milonga. A milonga szó két dolgot jelent: az argentin tangó egyik ágát, illetve magát az argentin tangó táncestet, táncházat is. A milongán a táncosok összegyűlnek, és tangót, valsot és milongát meg más tangóműfajokat is táncolnak. A nálunk is ismert európai, pontosabb nevén atlanti tangó, amely a standard versenytáncok egyike, nem azonos az argentin tangóval, bár abból származik.
N. Á.: Ferenc pápa többször elmondta, hogy nagyon szereti a tangót. Mi ennek az oka?
N. L.: A Szentatyáról ismert, hogy fiatalkorában tangózott, és a mai napig szívesen hallgatja az argentin tangózenét. Kedvence az a Juan d’Arienzo és tangózenekara, aki az egyik legkarakteresebb tangózenét szerezte és játszotta az 1930-as évektől kezdődően, és akinek a tangóit az eredeti felvételekről ma is gyakran játsszák milongákon világszerte. A tangó aranykora 1936 és 1958 közé tehető Argentínában, és pontosan 1936-ban született Jorge Mario Bergoglio, a későbbi pápa, akinek így a fiatalkora egybeesett a tangó aranykorával.
Miközben a második világháborúban az egész világ hadakozott egymással, Argentínában – amely teljesen kimaradt a konfliktusból − ekkor születtek a legfantasztikusabb tangók, ekkor tartották a legnépesebb, olykor focipálya méretű milongákat.
Ráadásul mindig is többet jelentett és jelent Buenos Airesben a tangó, mint bárhol máshol a világon: ott nem csak zene, nem csak tánc, hanem egy mindent átitató kulturális közeg. Ott a csapból is a tangó folyt akkor, és folyik ma is. Generációk nőnek fel a tangó szeretetében, és a Szentatya ebbe a tangós kultúrába született bele.
N. Á.: Milyen a tangó kulturális közege, és mit árul el az Ferencről, hogy szereti a tangót?
N. L.: A tangó az egység tánca. Persze ez minden páros táncnál így van, de a tangóra sokkal-sokkal inkább és sokféle módon igaz ez. A milongákon a tangó kultúrája egységet teremt, és összehozza a legkülönbözőbb embereket. Azokat is, akik éppen egymással táncolnak, beleértve a testi közelséget is, hiszen a tangót egy táncest alatt sok táncpartnerrel és ölelésben, teljes mellkasérintéssel táncoljuk.
Emellett pedig itt nincs különbség a bármilyen vallású és a vallástalan emberek közt; nem számít, hogy ki melyik politikai oldalt támogatja, és az sem lényeges, hogy valaki szegény vagy gazdag.
Egy tangó táncesten szinte mindenki táncol vagy beszélget a másikkal. Ez egy alapvetően nyitott, elfogadó, a másik iránt pozitív, az egységet igen, de a különbözőségeket nem kereső közösség, amelyben az emberek nagyon figyelnek egymásra. Ez a nyitottság és figyelem jellemző a Szentatyára is, aki ebből a közegből hozza azt is, hogy számára természetes a fizikai közelség. Ez Buenos Airesben alapvető és elfogadott dolog, a mindennapi kultúra része. Magyarországon inkább kezet fognak az emberek, vagy a közelebbi ismerősök puszit adnak egymásnak, de ott mindenki megöleli a másikat. A legnépszerűbb köszönésük is az, hogy megölelik egymást. Abban a kultúrkörben sokkal természetesebb és elvárt a testi közelség. Korábban voltak, akik ezt a pápa viselkedésében félreértelmezték, de Ferencnek ez így természetes, ebben nőtt fel.
N. Á.: Ugyanezért lehetnek számára olyan fontosak a szegények?
N. L.: A tangó a 19. században a legszegényebb néprétegek körében született, egy nagyon szennyes, nagyon nincstelen környezetben. Még a 20. század közepén is sok szegény és kisemmizett ember élt Buenos Airesben, sőt mind a mai napig találni ott európaiként el sem képzelhető nyomort. Ferenc pápa sem származott tehetős családból, és a városban tapasztalható szegénységet fiatalkorában saját szemével látta, így a nélkülözők és a rászorultak iránti szolidaritása nagymértékben ebből a tapasztalatból is fakad.
Ha valaki úgy érzi, hogy túl sokat foglalkozik ezzel a témával a Szentatya, minden bizonnyal a saját szegénységfogalmából indul ki, és nem abból, amit Ferenc pápa fiatalkorában megtapasztalt.
N. Á.: A pápa hetvennyolcadik születésnapját több ezer tangós ünnepelte tánccal a Szent Péter téren. Való a tangó a Vatikán főterére?
N. L.: Dávid is táncolt az Úr ládája előtt annak idején, mégpedig hiányos öltözékben, mert táncolni úgy kellett. A tangót a Szent Péter térre vinni és ott táncolni, az egyfajta felajánlás. Azokat a dolgokat, amelyek az életünkben fontosak és nélkülözhetetlenek, odavisszük az Istenhez, az ő oltárához. A tangósok életében nagyon fontos a tánc és ennek révén a másikhoz való kapcsolódás. A tangóban ez nem elsősorban szexuális irányultságú, hanem sokkal inkább emberi táncos kapcsolódás a másikhoz. A test, a szellem és a lélek egysége. Ha ezek az emberek odaviszik Isten elé az életük fontos részét és mindazt, amit abban megélnek, akkor az oda való. Tudva azt, hogy ennek a közösségnek mit jelent a tangó, ez egyáltalán nem áll távol a szakralitástól. Sőt éppen a szakralitás középpontja: maga a kapcsolódás, az egység.
N. Á.: Az interneten megtalálhatók olyan tangózenék, amelyek kifejezetten Ferenc pápáról szólnak, vagy neki készültek. Miért ír valaki Ferenc pápának tangót?
N. L.: Bár a tangók jó része a vágyott hölgyről, a be nem teljesült szerelemről, az elmúlásról, a nosztalgiáról vagy épp bizonyos helyekről, városrészekről, szegénynegyedekről vagy magáról a táncról szól, tangót szinte bármiről lehet írni, ami az ember szívében van. Vannak tangók, amik a futballról, háziállatokról, vonatokról vagy egy tengerparti piknikről szólnak. Ugyanígy lehet írni tangót Ferenc pápának vagy egyenesen Ferenc pápáról.
N. Á.: Mégis, hogyan lehet ezeket értékelni, mennyire értékesek ezek a zenék?
N. L.: Igazán jó tangót nagyon nehéz írni, és még nehezebb jól lejátszani, ezt úgy is mondom, mint zenész. Teljesen más, mint a klasszikus zene vagy a modern könnyűzene. Az értéke függ a szövegétől, a megzenésítésétől, de a lejátszásától is. Az 1910-es, ’20-as évek óta, mióta létezik hangfelvétel, a tangózene nagyon sokat fejlődött, de alapvetően a ’30-as, ’40-es és ’50-es években születtek azok a művek és felvételek, amelyeket mind a mai napig használunk a klasszikus tangóestéken, a milongákon. Bár sok kiváló muzsikus van ma is, olyan módon tangót játszani tudó zenész, akik összemérhetőek lennének a tangó aranykorának zenekaraival, alig-alig akad a világon. Minden, amit tangóként írnak és játszanak ma, akár a pápának, akár másnak, az ehhez viszonyítva értelmezendő. Az egész tangóirodalom, amit valaha alkottak, nagyjából százötven-kétszázezer darab, felvétel. Nagyon sok ezek közül a hallgatni való tangó. Körülbelül tíz-tizenötezer az, amelyik táncolni való tangó, és ebből ezerötszáz-kétezer darab igazán jó. Óriási zenei anyagról van tehát szó, de az igazi minőség az összesnek az egy százalékát teszi ki. A ma írt tangók esetében pedig az egy százalékot sem éri el. Persze egy ilyen esetben más kérdés, hogy zeneileg, művészetileg, mint szerzemény vagy előadás mennyire értékes egy ilyen mű, és más kérdés, hogy lelkileg, emberileg mennyire értékes, például mint egy gesztus.
N. Á.: A tangót ma már széles körben táncolják. Hogyan lett ilyen népszerű?
N. L.: A 19. század végén a tangó a Buenos Airesbe és Montevideóba kivándorolt, szegénysorban élő tömegek, valamint a korábbi rabszolgák kevert leszármazottainak mulatóhelyi táncos szórakozása volt, kizárólag élőzenére. Ezeknek a korai vidám mulatós zenéknek sokszor nem volt szövegük, vagy csak igen rövid, explicit mondatok. Azonban ezekről még nem készültek felvételek, akkor még nem volt gramofon. Később, miután már lehetett hangfelvételt készíteni, a tangó legnagyobb énekese, Carlos Gandel 1917-ben kezdődő lemezfelvételeivel megismertette a Buenos Aires-i középosztállyal a műfajt, de egyben „le is szomorította” a tangót, ami nagyon nagy siker lett. A lemezeket egyedül hallgató emberek már nem akartak magukban mulatozni, de lelki bánataikra nagyon jól rezonált ez a szomorúbb tangó. Ezzel sok korabeli zenekarvezetőt különféle más stílusok kialakítására inspirált, akik nem értettek egyet Gardel irányzatával. Ekkoriban vált el egymástól a hallgatni való tangó és a táncolni való tangó.
A táncolandó tangó sajátossága, hogy ritmikusabb, és ha van is benne ének, az csak egy a hangszerek közül, és nem elsődleges. Persze vannak átmenetek, azaz létezik olyan hallgatni való tangó, amelyre lehet táncolni, de azért nem az az igazi. A ’20-as évektől kezdődően született egy historizáló stílusú tangóirányzat, ami Francisco Canaro és Francisco Lomuto nevéhez fűződik elsősorban. Ők olyan tangót akartak játszani, ami apáik, nagyapáik idejében volt, és visszahozták a régi, karakteres tánczenét, amelynek egyik vonulataként jelent meg az abszolút vidám és pezsgő zenéjű milonga. Külön irányzat lett Osvaldo Fresedo szublimált tangója, amely finom, átszellemült, vagy Juan d’Arienzo energikus, karakteres, határozott művei, amik Gardel felfogásának pont az ellenkezőjét testesítették meg. Rodolfo Biaggi finom ultraritmikus tangója is fontos irány lett, aki a vonós hangszerek jó részét ritmushangszerként kezelte. Ezek és sok más szerző – huszonhárom nagy tangószerzőt vagy -zenekart tart nyilván a zenetörténet sok kisebb zenekar mellett – vezettek el a klasszikus tangó három csúcsához: Carlos Di Sarli egyszerű, mégis nagyszerű elegáns tangójához, Anibal Troilo mesterien szerkesztett polifónikus zenéjéhez, illetve Osvaldo Pugliese energikus, ugyanakkor érzelmes tangójához, aki a kései, folyamatosan változó dinamikájú műveivel egyben a klasszikus tangózene betetőzése és annak meghaladása is. A modern tangó kezdete az 1960-as évek végére tehető, aminek elindítója és leghíresebb mestere Astor Piazzolla, aki tangó alapú modern komolyzenét játszott, amit tango nuevónak hívunk. Később, a ’90-es évektől jelent meg a modern, könnyűzene alapú tangó, a neotangó, amit kifejezetten tangóként írtak. Legjelentősebb képviselője a Gotan Project zenekar. Emellett létezik egy alternatív irányzat is, amely bevonja a tangóba azokat a modern könnyűzenéket, amelyek ugyan nem tangóként íródtak, de jól lehet táncolni rájuk. A tangó improvizatív tánctechnikaként egyébként alkalmas arra, hogy a világ bármely zenéjére lehessen táncolni, méghozzá párban és egységben, a férfi által vezetve és a nő által követve a pillanatban születő táncot. Ez a tulajdonsága is alátámasztja a tangó töretlen és egyre növekvő népszerűségét.
N. Á.: A tangó tehát egyszerre zene és tánc.
N. L.: Igen, és egyúttal több is ennél. Aki egyszer tangótáncos lesz, az mindig az marad. Sok táncos jön más táncműfajból, belép a tangóba, és benne marad. De az nagyon ritkán fordul elő, hogy egy táncos abbahagyja a tangót, és átmegy egy másik műfajba. A tangó életforma, és benne a táncosok egy nagy nemzetközi közösséget alkotnak. Ha valaki tangótáncos, bárhova utazik a világon, biztos, hogy nem hagyja otthon a tangócipőjét. Az internetes fórumokon keresztül megtudja, hogy egy adott városban mikor és hol van milonga vagy más tangós rendezvény, így bárhol jár, ezeken részt tud venni. Nagyon sok tangós utazik a világban kifejezetten azért, hogy nagyobb, illetve nemzetközi tangós rendezvényeken részt vegyen.
N. Á.: A mai, sokszor elidegenedett és technológia-központú élet csökkenti a tangó iránti érdeklődést, vagy épp ellenkezőleg?
N. L.: Épp ellenkezőleg. A mai elidegenedett világban az emberek elszakadtak egymástól, emiatt pedig égető szükségünk van a fizikai kontaktusra a társas érintkezésekben és találkozásokban egyaránt. A tangó hihetetlenül népszerű, Magyarország igazi nagyhatalom ebben; Budapest pedig az egyik legjelentősebb tangós város Európában, sőt az egész világon. Erre büszkék lehetünk, és ez nagyon sok ember odaadó munkájának az eredménye: körülbelül tizenöt-húsz évnyi építkezés van benne. Természetesen létszámban nem táncolnak annyian tangót nálunk, mint mondjuk salsát vagy más könnyebb műfajt, de a táncosok sokkal elkötelezettebbek, és számos táncos lehetőséget kínál nekik a főváros. Budapesten legalább egy milonga mindennap van valahol, de előfordul, hogy két vagy három helyen is lehet egy nap tangót táncolni. Emellett rendezünk nagy nemzetközi eseményeket, tangófesztiválokat és -maratonokat – amelyek nem versenyek, hanem tangótáncolás egy egész hosszú hétvégén keresztül –, amelyekben Budapest az egyik legjelentősebb a világon. Számos tangótáncos utazik Budapestre nemcsak Európából, hanem az egész világról, hogy itt nálunk egy ilyen nemzetközi rendezvényen részt vegyen. A következő ilyen eseményünkre például már negyvennégy országból jönnek résztvevők.
N. Á.: Hogyan kapcsolódik Ferenc pápa ma a tangós közösséghez?
N. L.: A tangó az egység tánca, és több mint tánc: kulturális közeg. A mozgás fizikai közelségén túl ez a közeg teremt egy olyan bensőséges légkört az egész tangós világban, ami egyedülálló. Ez egy olyan érték, amiben személyesen a Szentatya is részesült. Ennek a közösségnek egyszer Ferenc pápa is tagja volt, és bár most már nem aktív táncos, de aki ennek a közösségnek egyszer tagja lett, az mindig a közösség része marad. Ezt Ferenc pápa is tudja, és a tangótáncosok tudják, hogy ő ezt tudja. Ezért is – egyedülálló módon – a tangótáncosok körében vallási meggyőződéstől függetlenül igen népszerű Ferenc pápa. Nem emlékszem arra, hogy az egyháztörténetben pápával kapcsolatban ehhez hasonló dolog megtörtént volna. Ez a tangónak, a tangó kultúrájának és a tangó közösségépítő erejének köszönhető.
Borítókép: Alessandra Tarantino/AP
Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
Kovász Közösség 