2001 óta minden évben április 16-án tartják a soá magyarországi áldozatainak emléknapját, arra emlékezve, hogy 1944-ben ezen a napon kezdődött a hazai zsidóság gettóba zárása. Nagy Károly Zsolt írása az évforduló kapcsán.
Sokszor szoktuk azt mondani, hogy azok vagyunk, amire emlékezünk. Amikor keressük a választ arra a kérdésre, hogy kik vagyunk – még akkor is, ha absztrakt fogalmakkal válaszolunk – válaszaink mögött az emlékezetünkben rögzült történetek, képek vagy ezek foszlányai állnak. Ez pedig nemcsak egyéni, hanem közösségi identitásunk összefüggéseiben is érvényes lehet.
Amikor azt mondjuk: „magyarok vagyunk” vagy „keresztények vagyunk”, e fogalmak többnyire úgy telnek meg tartalommal – és érzésekkel –, hogy miközben kimondjuk a szót, lelki szemeink előtt képek sejlenek fel: erős szimbólumok vagy hétköznapi tárgyak, filmrészletek vagy filmként felidézett gesztusok; szavakat, mondatokat hallunk, melyek apánk, anyánk, nagyszüleink, színészek, politikusok, rádió- vagy tévébemondók hangján szólalnak meg bennünk. Hallunk dallamokat is, énekszót az iskolai hangosbemondó recsegős hangján vagy épp stadionok hangszóróin, és előjönnek ízek, méz vagy áfonya, és illatok, akác, rozmaring vagy épp naftalin. Esetleg egy dohos szoba emléke fojtogatja torkunkat, kezünk mintha fémet, követ, selymes füvet vagy a marhavagon felpattogzott festésétől érdes oldalát érintené.
Ezek az emlékek egyaránt lehetnek jók vagy rosszak, kellemesek vagy kellemetlenek – de többnyire inkább jók és kellemesek, hiszen inkább azonosulunk azzal, ami jó és kellemes, mint azzal, ami nem az. Persze ez alól történetesen a „magyarok vagyunk” kijelentés tartalmát kijelölő emlékek jelenthetnek éppen kivételt, hiszen azok közt kiemelt jelentőségre tettek szert olyanok, mint Mohács, Trianon, a német és szovjet megszállás és hasonlók, melyek kevéssé nevezhetők jónak és kellemesnek. Hogy miért jó mégis az, ami rossz? Talán azért, mert áldozatnak lenni mégiscsak jó, legalábbis addig, amíg nem firtatjuk a saját szerepünket abban, hogy hogyan is váltunk áldozattá. Így találhatják meg ezek a rossz és kellemetlen tapasztalatok is helyüket az emlékezetünkben.
Persze keresztényként tudjuk, hogy lehet ez másképp is. Ott van mindjárt a zsidók társadalmi emlékezetének egyik legalapvetőbb és jónak vagy kellemesnek a legkevésbé sem nevezhető tapasztalata, az egyiptomi fogság. A bibliai elbeszélésből azt is tudjuk, hogy a fogság tapasztalatának feldolgozása nekik sem ment könnyen. A kivezető út során olykor visszakívánkoztak az „egyiptomi húsos fazekakhoz”, és szemére vetették Mózesnek – s rajta keresztül Istennek is –, hogy azért hozta ki őket Egyiptomból, hogy a pusztában haljanak meg. Ez is a jól bevált áldozatszerep. Isten pedig megmutatta nekik, hogy ha nagyon mélyen és nagy beleéléssel adják át magukat ennek a szerepnek, akkor az valósággá is válik számukra. Egyiptomból azonban a szabadulás jelenti a kivezető utat. Ez egyrészt az Isten szavára való teljes ráhagyatkozással veszi kezdetét, valamint a megtisztulással: vagyis az „egyiptomi múlttal” való szembenézéssel és ebből az Isten népévé válás Ígéret földje felé vezető útjára való téréssel. A rossz megtapasztalása így válik majd számukra feldolgozott traumává, vagyis olyan kollektív élettörténeti eseménnyé, amelyre közös hivatkozási alapként közösségi létük is épül. Nem tagadják Egyiptomot, nem akarják narratív eszközökkel megváltoztatni, hanem kilépnek az áldozat szerepéből, és így lesz mindez identitásformáló történetté, mindenkori jelenük múltjává.
Maurice Halbwachs az emlékezés társadalmi kereteiről szóló könyvében ír arról, hogy az ember mint társadalmi lény csak arra képes emlékezni, ami a mindenkori jelen vonatkoztatási keretein belül múltként rekonstruálható, és az merül feledésbe, aminek nincs az adott jelenben vonatkoztatási kerete.
2001 óta minden évben április 16-án tartják a soá magyarországi áldozatainak emléknapját, arra emlékezve, hogy 1944-ben ezen a napon kezdődött a hazai zsidóság gettóba zárása.
A fentiek összefüggésében, az emléknap közelében érdemes talán feltenni a kérdést, hogy miként emlékezünk. Mert emlékezni emlékezünk, ám csak az elmúlt huszonkét év történetére visszatekintve is azt láthatjuk, hogy a tagadástól az áldozatszerepbe helyezkedésen keresztül a narratív átformálásig gyakorlatilag minden stratégia megjelenik. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lehetne vagy kellene ilyenkor azoknak a példájáról beszélni, akik hatalmas kockázatot vállalva vagy akár a saját életük árán is mentették zsidó honfitársaikat. És azt sem jelenti, hogy csak arról kellene beszélni, hogy mindeközben a többség azért mégiscsak passzív szemlélője volt az eseményeknek, ami lehetővé tette, hogy egy másik kisebbség jelentős sikerrel tegyen kísérletet totális elpusztításukra. Azt viszont talán jelenti, hogy nincs, vagy legalábbis bizonytalanul körvonalazott a múltunk – vagy fordítva: a sokféle múlt sokféle, párhuzamosan futó és egymással rivalizáló jelen múltja. S amíg az egyik az emléknapon azt hangoztatja, hogy „soha többé…”, és hogy „nem felejtünk”, addig egy másikban a soá emlékezetének nincsen vonatkozási kerete, vagy másokban a fogalom tartalmatlanná válik, mert a tartalma kibeszélhetetlen.
Pedig a soá paradox módon erőforrássá, közös hivatkozási alapként közösségi létünk egyik alapjává is válhat, de ez csak a szabadulásban történhet meg. Ennek kiindulási pontja pedig az, hogy elfogadjuk mint a jelenünk múltját.
rítókép: Majkl Verner
Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
Kovász Közösség 