Nagyböjt és háború

Idén egybeesik nagyböjt kezdete és az Ukrajna elleni agresszió megkezdésének évfordulója. A nagyböjt a lemondásról, a szolgálatról, a bűnbánatról és önmagunk jobbításáról szól; a háború célja a beteges vágy beteljesítése, az uralkodás, a legszörnyűbb bűnök, mások megnyomorítása. Ha nagyböjt, a böjti szemlélet uralkodna a világban, a vezetők lelkében – nem lenne háború. 

Krisztus megkísértése önmaga kiüresítéséről szól. Plasztikus, ahogy a Sátán végigvezeti Jézust a teremtés „hármas rendjén”: először az élettelen világot ajánlja fel, majd az élőt, harmadjára pedig az Élet totalitását. Jézus válaszaiban saját feljogosítottságát tagadja: sem Istenként, sem emberként nincs joga rendelkezni a világ felett, kényszeríteni őket, erőszakot alkalmazni rajtuk. A kövek kövekként vannak jól, és sem az emberek, sem az angyalok nem kényszersorozhatók szolgálatra. Jézus nem ragaszkodik az emberek sorsa feletti uralkodáshoz (Lukácsnál ἐξουσία, „felettes hatalom”) mint zsákmányhoz; és arra sem vágyik, hogy a látható és láthatatlan világ csak az ő szavát lesse. A Megváltó itt egy egész teológiai keretet közöl: a teremtés nem Isten játékszere, ami őérte van, az ő szolgálatára jött létre; és bár Isten mint a Lét alapja az, aki az egészet lehetővé teszi, ezért mégsem vár hajbókolást, prostrációt, robotikus engedelmességet, a kegyének lesését. Mindezek helyett a testi-lelki kiüresedésben, a legalapvetőbb szükségletektől, a tápláléktól és közösségtől való megfosztottságban találja meg azt a szelíd erőt („mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős”), amely elindítja és végigviszi megváltói pályafutásán.

Jézus erőszakmentessége, lemondása, szelíd meggyőzése a tökéletes antitézise a világ hatalmi logikájának. A világ „erős emberei” félelmükből és sérültségükből fakadóan rá akarják kényszeríteni az akaratukat a világra – ez pedig igazságtalanságot és erőszakot szül.

Az erőszak és az elnyomás ciklikus: a szemet szemért, fogat fogért elvén működő világ csak a kölcsönös bosszúállás és megtorlás „igazságát” ismeri, a megbocsátás és a bűnbánat Igazságát nem.

„Akinek nem lesz ereje, annak nem lesz igaza sem” – mondta Orbán Viktor tavaly októberben, nem sokkal az erőszakkal levert 1956-os forradalom évfordulója előtt. Egy hónappal korábban Kirill pátriárka azt prédikálta, hogy orosz katonák ukránok meggyilkolásával „elmossák bűneiket”. Ezek az emberek „a világ fiai”: az erőszak logikáját követik – mint megannyi ember, kicsi és nagy. Békének egyedül a saját békéjüket, mindenki más alávetettségét fogadják el; hatalomként egyedül mások megtörését, megsemmisítését értelmezik; megbocsátás és kiengesztelődés helyett mindenki ellenség. Amikor Kirill „pátriárka” szent háborúról beszél, Putyin pedig a kereszténység megvédéséről, semmiféle kereszténység nincs bennük, ahogy II. Orbánban, VIII. Bonifácban, II. Gyulában vagy bármelyik háborúzó pápában sem volt – és ahogy a háborúkat indító demokratikus vezetőkben sincs. Az erőszak pestis: megfertőzi a társadalmakat, az egyéneket, és az ő szenvedésükön keresztül termeli újra magát. Az erőszaknak sosem volt és sosem lesz értelme, „célja”, „végső győzelme”: nem is kell jobb szemléltető eszköz az n+1-ik „végső háborúban” lemészárolt emberek (és állatok, növények) milliárdjainak tömegsírjainál. Mások halálával nem lehet a magunk életét megváltani. Az erőszak „hatalmáról” és elkerülhetetlen kudarcáról pedig tanúskodik a számtalan birodalom, amelyik mind-mind erővel próbálta a maga „igazát” megdönthetetlenné és uralkodóvá tenni, és amelyek nyomait már rég belepte a hamu és a por.

A nagyböjt üzenete: „Emlékezz, ember, porból lettél és porrá leszel!” Nemcsak az embernek jó ezt emlékezetébe idézni, hanem a birodalmaknak, és a birodalmak magukat emberfölöttinek képzelő vezetőinek is. Az önnön jelentéktelenségüktől való rettegésüket sem a lélekben, sem a külső világban nem kompenzálja bármilyen erőszakos cselekményük, hiszen sosincs pihenés; az igazságtalanság ördögi köre mind újabb és újabb kihívókat termel ki, egészen a dicstelen végig. És még ha a propaganda dicsőségessé is suvickolja a véget – ötven, ötszáz, ötezer év múlva senki sem fog rá emlékezni, legfeljebb egy-két tudós (pont abból fajtából, akiket a diktátorok jellemzően gyűlölnek). 

Krisztus nagyböjti példája – és általában egész élete, halála és feltámadása – éppen azt mutatja meg, hogyan lehet megtörni ezt az örök, mindent és mindenkit ledaráló és felzabáló erőszakpestist. A recept látszólag nagyon egyszerű: csak ne legyünk erőszakosak. Csakhogy az erőszakra, a mások bántására való hajlamot hordozzuk magunkban, a génjeinkben, a traumáinkban, a bántalmazások emlékében, és ez – az áteredő bűn, a bizalmatlanság következményeképpen – kiirthatatlanul ott lakik a lelkünkben. Csitítani, meghaladni, a feszültséget jó irányba terelni lehet (ahogy tette ezt Jézus is a Templom megtisztításával). Ha az erőszakot akarjuk kiélni, az akár sikerül, akár nem, gyűlöletet eredményez, a gyűlölet és a bántalmazás pedig újra meg újra egymást erősítik.

Krisztus parancsa, a „Szeresd felebarátod, mint önmagadat!” nem normatív, hanem leíró, természeti törvény: ha magunkat szeretjük, másokat is szeretünk, míg ha másokat gyűlölünk, magunkat is gyűlöljük.

A legnagyobb nehézség Jézus példájának a követésében az öngyűlölet: mivel én nem vagyok méltó a szeretetre, senki más sem az. Az erőszakos, gyűlölködő emberek egyszerre a legszeretetéhesebb emberek a világon, csakhogy a bántalmazásukkal már mindenkit elidegenítettek maguktól; nincs, ki szeresse őket.

Akkor hát mi a megoldás? A bűnbánat és a megbocsátás: ami nemcsak szavak, nemcsak fegyvernyugvás és főleg nem megalkuvás, hanem az igazi, őszinte újra-szeretés. Nem véletlenül volt a böjt évezredek óta a vezeklés formája: a magány és a táplálék megvonása egyszerre eszköze a reflexiónak, a befelé fordulásnak, a kapcsolataink újrarendezésének, és az általunk okozott szenvedés jelképes lerovásának. A fizikai és társadalmi elgyengülésben találjuk meg azt a kapcsot, amely összeköt minket minden létezővel: a kölcsönös egymásrautaltságot, azt, hogy mind egyformán értékesek, szeretetre méltóak és gyarlók vagyunk. Ebben az állapotban tud belépni Isten kegyelme a szívünkbe, hogy kivonja a tüskéket és begyógyítsa a sebeket.  Ennek pedig a legkézzelfoghatóbb formája, az igazi imitatio Christi nem más, mint az agapé: vagyis az önmagát feltétlenül megosztó szeretet, ami a kevélységből származó irigység mint a hatalmaskodásban munkáló főbűn elleni cselekvés (humanitas) megalapozó motívuma is. Nem véletlen, hogy Krisztus földi tevékenységét böjttel kezdi és agapéval végzi!

Új fokozatra kapcsol az ukránok (és szírek, szomáliaiak, myanmariak, afgánok, kolumbiaiak, etiópok, jemeniek és még sorolhatnánk) mészárlása, emberek százezrei és milliói életének megnyomorítása. Könnyű erre legyinteni, és azt mondani, hogy „nem a mi háborúnk”, „politika”, „megérdemlik”, vagy hogy „mit tudunk mi tenni?”.

De értenünk kell: a háborút nem országok vívják, ahogy a gyalogost sem az autó üti el: emberek ölnek embereket, olyan gyűlölettel a szívükben, ami épp az apró, hétköznapi sértettségekből és traumákból ered.

Az egymást és ártatlanokat mészárló emberek, legyenek akár tömeggyilkosok vagy „egyszerű” gyilkosok és rablók, nem voltak eleve gonoszak: éppúgy vágytak a szeretetre, mint bárki más, és éppúgy a szeretetmegvonás és bántalmazás tette őket gonosszá. És nem csak a fizikai bántalmazás és megsemmisítés erőszak: ugyanilyenek a szavak, álhírek, pletykák, rágalmak, propagandahazugságok – amelyekből aztán kinő és dagad társadalmi méretűvé a tettleges erőszak. Amit tehát itt és most, minden egyes percben tehetünk, az a magunk és a másik ember szeretete. Nem egyszerű feladat: legalább olyan nehéz, mint negyven napig egyáltalán nem enni. De az eredmény, ami kinő belőle, felülmúlhat minden képzeletet: a gyűlölség és a háborúk fokozatos megszűnése, majd vége Isten országában.

Borítókép: Bernd Dittrich

---

Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.

 📧 kovaszkozosseg@gmail.com