Papi pedofília: a katolikus egyház árnyéka

A 444 MAKRÓ legújabb száma, Az Isten háta mögött fontos szolgálatot tesz a magyar katolikusságnak, az egyházaknak és úgy általában a közéletnek: egy olyan témával foglalkozik megfontoltan, érzékenyen és alaposan, amellyel senki sem akar, pedig égető szükség van rá. Recenzió.

Maga a különszám nem hosszú (mindössze 82 oldal), és sok új információt nem tartalmaz: a cikkek többsége elolvasható a 444 oldalán (bár a legtöbbjük csak Kör-előfizetéssel érhető el). Aki tehát újabb botrányokkal kapcsolatos tényfeltáró cikkeket várt, csalódhat – ugyanakkor ez már a megjelenést beharangozó írásban is tisztázva volt. Az Isten háta mögött erénye nem is ez, hanem az, hogy alaposan megmutatja, hogy a magyar pedofil papok ügyei semmiben sem különböznek más országok hasonló botrányaitól. Azaz: a bűn nem ismer sem ország-, sem kulturális határokat, nincs színe és nincs kora.

Ugyanis a papi pedofília dokumentáltan végigkíséri a katolikus egyház történelmét korokon és tereken át. Urfi Péter rámutat, hogy már a legkorábbi egyházi útmutatás, a Didakhé (A tizenkét apostol tanítása, 1. vagy 2. század) is kiemelten foglalkozik a gyermekek megrontásának problémájával; majd a zsinatokon is újra meg újra előkerül ez a bűn. Nem lehet eléggé hangsúlyozni:

a kereszténység második generációjában már akkora probléma volt a pedofília, hogy külön emlegették a papi bűnök közt. 

A pedofília tehát végigkíséri a katolicizmus útját, és a papi pedofília nyilván hazánkba is megérkezett a kereszténység intézményesülésével. Miközben Szent István és utódai térítették a magyarokat, Damiani Szent Péter a Liber Gomorrhianusban már nagy nyilvánosság előtt ostorozza a gyerekeket (és másokat is) erőszakoló papokat.  Az, hogy Magyarországról évszázadokig nem tudunk dokumentált esetről, nem jelenti azt, hogy ne lettek volna: egészen biztosak lehetünk abban, hogy ebben sem különböztünk a nemzetközi trendektől. A nyugati országokban ugyanis nemcsak a bűn volt elterjedt, hanem az eltussolása is: Damiani Péter írását a Szentszék betiltotta, és megkísérelte megsemmisíteni, kétszáz évvel később Genti Henrik azt javasolja, hogy ha egy egyházi vezető beosztottja meggyónja egy gyermek megrontásának bűnét, akkor csöndben kell maradni, és a bűnöst elmozdítani egy másik helyre – és háromszáz évvel később is ezt a mintát követte pl. Kalazanci József a frissen alapított piarista rend pedofil tanítóival szemben. (Sőt, az egyik ismert szexuális bűnözőt, akinek ügyét Kalazancius eltussolta, a rendalapító eltávolítása után a rend vezetőjévé választották.)

Azaz a katolikus egyházban évszázadok óta bejáratott és a legmagasabb helyekről, pápák és egyházdoktorok által intézményesített  módszer van a pedofília eltussolására.

A 20. században kiadott, gyerekmolesztálással foglalkozó belsős egyházi szabályzatok (többek közt a híres-hírhedt Crimen sollicitationis, 1922 és 1962) elsőrendű iránymutatása a titok megőrzése.

Természetesen nem állítjuk – és nem is állíthatjuk – azt, hogy a papi pedofília kizárólag a katolikusok sajátossága lenne, és nem érintené ugyanúgy a többi keresztény felekezetet és vallást: hogy ne lennének gyerekeket molesztáló imámok, jógik, rabbik, sámánok, akár házasodhatnak, akár nem (ennek klasszikus példái a több tucat – gyakran kiskorú – feleséggel rendelkező amerikai szektavezérek). Valószínűleg a pedofilok aránya a papi cölibátust megkövetelő vallásokban ugyanúgy magasabb lehet, mint a katolikus egyházban – az ugyanis egyértelmű, ahogy Urfi idéz is ausztrál kutatókat, hogy „a rosszul megélt önmegtartóztatás, az elszigeteltség és az érzelmi fejletlenség hozzájárulhat a gyerekmolesztáláshoz szükséges pszichés torzuláshoz”.

A ránk, az egész társadalomra tudatosan erőszakolt évszázados némaságot a kétezres évek elején a Boston Globe cikksorozata törte meg – ez volt a fordulópont, amelyre a szó szoros értelmében évezredeket kellett várni. Ekkorra azonban azonban az amerikai katolikus egyház nemcsak erkölcsileg ment csődbe, hanem számos egyházmegye anyagilag is: több száz millió dollárt kellett kifizetniük pedofil papok áldozatainak, hogy csöndben maradjanak. Azaz hiába az évszázadok óta tartó hatalmas változások (a Christendom, a keresztény világ már nem egyenlő a társadalommal; a könyvnyomtatással kezdődő információs forradalmak; a globális északnyugat szekularizálódása), a katolikus egyház képtelen volt mit kezdeni a saját árnyékával. És bár sorban robbantak – és robbannak – ki a botrányok, elég ritkán vannak személyi következményeik. Bár voltak lemondások és lemondatások is, úgy II. János Pál, mind XVI. Benedek pápaságát beárnyékolta a tömeges eltussolások és elhallgattatások gyanúja. Noha mindkét pápa tett erőfeszítéseket az elkövetők felelősségre vonására, ezek elszigetelt esetek voltak, rendszerszintű változásra Ferenc főpapságáig kellett várni.

Ahogy Urfi Péter írja, ekkorra már sajtó- és rendőrségi anyagok, illetve kutatások és számos civil szervezet munkája alapján sokkal pontosabb képpel rendelkeztünk az euroatlanti térségben a papi pedofília helyzetéről. Számos nyugati ország (Ausztrália, Írország, Belgium stb.) kormányai alapos feltárásokat készíttettek a rendőrséggel vagy ügyészséggel a katolikus egyház sötét ügyeiről, elsősorban a szexuális bűnökről és a gazdasági csalásokról, ezek felszámolásának pedig Ferenc pápa lendületesen neki is vágott. Amikor tehát 2019-ben Rómában a pápa kötelező találkozót hirdetett a világ összes püspökkari konferenciája elnökeinek, a téma pedig nyíltan a gyerekvédelem volt, Magyarországon is sokan elkezdtek reménykedni, hiszen ekkor már egy pár éve itthon is elkezdték az újságok megszellőztetni papok pedofil botrányait.

A konferenciáról visszatérő Veres András mondatai („Magyarországon nem jellemző”) és képtelen vádjai a Nyugat romlottságáról, a szexuális forradalom hatásairól, illetve állítása, miszerint a tanárok és sportedzők között sokkal magasabb a pedofilok aránya, szinte mindenkiben csalódást keltettek.

Ám ahogy Urfi Péter rámutat, tulajdonképp semmi meglepő nincs a dologban: Veres állításai és terelései ugyanazok, mint amikkel egyházi vezetők mind az öt kontinensen operálnak.

De nemcsak ezek illeszthetők be a globális mintába, hanem a plébániák reakciói is, illetve az áldozatok, az elkövetők és a bűnrészesek viselkedése. Ahogy Urfi tizenhárom magyar papi bántalmazási történet rövid összefoglalásán keresztül rámutat, a magyarországi esetek (azok alapján, amiket tudunk róluk) tényleg tökéletesen illeszkednek a globális és azon belül a nyugati mintába. Teljesen tipikusak az elkövetők módszerei és személyiségprofiljai, ahogyan az is, hogy gyakran maguk is áldozatok voltak. A gyülekezetek sokszor másutt is kiállnak a megvádolt (vagy épp már elítélt) papok mellett; az egyházi vezetők igen gyakran rágalmazási vagy zaklatási pereket indítanak az áldozatok vagy újságírók ellen; a püspökök egyszerűen nem hajlandóak nyilatkozni, válaszra sem méltatva az őket keresőket.

De a reményre is van alap: ahogy a globális egyházban is változnak a dolgok, úgy Magyarországon is. Urfi megmutatja azt is, hogy továbbra is némaságban, de milyen gyermekvédelmi elveket, képzéseket és mechanizmusokat fogadott el számos egyházmegye; és hogy a szerzetesrendek (elsősorban a tanítórendek) miként kezdtek el nyíltan beszélni egyes ügyek kapcsán. A kép azonban, ahogy Urfi írja, „felemás”: a magyar társadalom (tehát nem csak a katolikus közösség) egyszerűen még nem tart ott, hogy ezt a jelenséget helyén kezelje. Ha visszaemlékszünk például Szájer József szexbotrányára (pedig az legalább nem erőszak volt), ott is láthattunk, hogy a reakciók nagy része a tagadás, a külső erők hibáztatása, a homofóbia és a gyermeteg káröröm valamelyik változata volt: csak nagyon kevesen kérdeztek rá arra, hogy milyen külső és belső elnyomásban kellett Szájernek élnie, titkolt identitása és elszenvedett traumái hogyan nyomorították meg az életét. Ha pedig végigolvasunk egy-egy kommentszekciót egy az egyház szexuális bűneiről szóló elemzés alatt, nagyjából ugyanezt látjuk – megspékelve gyilkos indulatokkal és az egyházak betiltását követelő hangokkal.

A magyar társadalomnak tehát fel kell nőnie a feladathoz, és ahogy Urfi Rubovszky Ritát, a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont főigazgatóját idézi: „Ehhez kell még tizenöt év.”

Ezt a tizenöt évet ugyanakkor, jelentősen lerövidíthetné egy olyan átfogó vizsgálat, mint amilyet a fentebb említett nyugati országok indítottak; ám mint tudjuk, a kormány ebben egyáltalán nem érdekelt.

A legfontosabb tanulság Az Isten háta mögött kapcsán tehát ez: nemcsak egyéni áldozatokról beszélünk, hanem az egész magyar és a globális társadalom, az egész katolikus egyház is áldozat. Évezredes bűnökről és bűnleplezésről van szó, valóságosan a katolikus egyház árnyékáról. Sok helyütt kínlódva, óriási fájdalmak és áldozatok – és bátorság! – árán elkezdődött egy tisztulási folyamat. Előbb-utóbb elkerülhetetlenül Magyarországra is sor fog kerülni. A katolikus közösség döntésén múlik, hogy ez valóban tisztulás lesz, vagy erkölcsi és anyagi csődbe megy az egyébként is recsegő-ropogó egyház. A tisztulás sosem felülről indult, hanem alulról: és sosem egyedül, hanem összefogással. Lehetne ez is a magyar katolikus egyház következő nagy feladata.

Az Isten háta mögött – 444 MAKRÓ legújabb, 8. száma megvásárolható a 444 webshopjában.

---

Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.

 📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg