És valóban egy ilyen szobor felállításánál kell-e az egyháznak közreműködnie – és így közreműködnie? Olyan emlékezetpolitikát folytatunk, és olyanok mellett állunk ki, amelyek falakat vagy amelyek hidakat építenek? Nagy Károly Zsolt véleménycikke.
Az egyik szélsőjobb parlamenti párt egyik elnökhelyettese, történetesen az Országgyűlés egyik alelnöke a saját parlamenti irodájában felállított egy Horthy-mellszobrot. Mondhatnánk persze az illetékes hivatal illetékesével együtt, hogy ez afféle „magánügy”, a saját hivatalában olyan berendezési tárgyat állít fel, amilyet akar. A dolog azonban a legszemélyesebb közügyeknek kijáró figyelmet és jelentőséget nyert, hiszen mégiscsak a Parlamentről meg egy Horthy-szoborról van szó. Ráadásul az esemény sajátos szakrális jelleget is kapott, hiszen a sajtóban megjelent beszámolók szerint – mint Dúró Dóra fogalmazott – itt, „a nemzet templomában” egy református lelkész lelkészi mivoltának minden hivatalos jelvényét viselve áldotta meg a szobrot.
Amikor – nem először – Horthy-szobor-állításra kerül sor, a pozitív vagy megengedő oldalon a nyilvánosságban mindig megjelennek azok a vélemények, amelyek szerint Horthy szerepének történeti megítélése ma is ellentmondásos, ezt tisztázni kell, és tény, hogy nem állították bíróság elé mint háborús bűnöst. Ez való igaz. A történettudományi diskurzust le kellene folytatni a kérdéssel kapcsolatban – az emlékmű állítása azonban nem a történettudományi, hanem az emlékezetpolitikai diskurzusba illeszkedik. Emlékművet nem azért állítunk valakinek, mert fel akarjuk hívni a figyelmet arra, hogy róla történettudományi vitát kell folytatni, sőt még csak azért sem, mert a maga összetettségében intő jelként tekintünk rá.
Az emlékművek állítása nem a múltról, hanem a jövőről szól a mának.
Az emlékművek identitást jeleznek, az azonosulás tényére vagy vágyára utalnak. Traumákat tartanak fenn, helyzetmegoldásokat legitimálnak vagy (erkölcsi) példákat állítanak az élő nemzedékeknek, így fontos szerepük van abban, ahogy a mindenkori hatalom vagy egy közösség véleményformáló elitje egyrészt megteremti a saját múltját, másrészt kijelöli a jövő felé vezető utat, és nem mellesleg egyesíti a közösség tagjait e jövő felé való törekvésben. Ebben az összefüggésben pedig feltehetjük a kérdést, hogy valóban Horthy Miklós-e az az ember, akinek ma Magyarországon szobrot kell állítani. És valóban egy ilyen szobor felállításánál kell-e az egyháznak közreműködnie – és így közreműködnie?
Mindkét kérdésre a válaszom: nem. Az első kérdésre a volt kormányzó történelmi szerepének ellentmondásossága és ma is jelentős megosztó hatása miatt felelek nemmel. Azért is, mert nem lehet helye ma (a keresztény) Magyarországon az antiszemitizmusnak vagy az antiszemitizmus által áthatott rendszerek iránti nosztalgiának. Írom ezt azzal együtt, hogy nyilvánvaló: megosztó történelmi személyiségeknek ma Magyarországon szobrot állítani nem rendkívüli dolog. A második kérdésre azért nem a válaszom, mert a keresztény egyházaknak nem lenne szabad kiállni egyetlen olyan megosztó eszme mellett sem, amely ellentétes alapvető, bibliai értékeikkel – vagy mondjuk inkább pozitívan: ki kellene állniuk minden olyan eszmével szemben, amely ellentétes alapvető, bibliai értékeikkel. Akárki képviseli vagy támogatja azokat.
A helyzet persze összetett, és azért is érdekes, mert ami történt, az lényegében a református egyház teológiájával és törvényeivel is ellentétes. Nem is arról van szó elsősorban, hogy egy (nyugdíjas) lelkész magánemberként azt csinál-e, amit akar. Az az egyházon belül is vita tárgya, hogy van-e olyan, hogy a lelkész magánemberként tesz ezt vagy azt. Jelenleg többnyire egyetértés övezi Bogárdi Szabó István volt dunamelléki püspöknek azt a meglátását, hogy a lelkész „identitásember”, vagyis azt kell az életével is megmutatnia, amiről prédikál, és ebből következően a magánéletét is ennek kell alárendelnie. Az identitásemberi létnek egy másik összetevője pedig az, hogy a lelkész, akár akarja, akár nem, az egyháza reprezentánsa is. Akkor pedig kimondottan az, ha egyházi hivatalának jelvényét, a palástot viseli. Ha ugyanis a lelkész palástban jelenik meg egy rendezvényen, az azt jelenti, hogy az egyház hivatalos képviselőjének minősül. Bár lassan egyetlen apró létesítmény használatba helyezése sem történhet meg a helybéli történelmi egyházak képviselőinek áldása nélkül, és ezeken az eseményeken a református lelkészek többnyire palástban vesznek részt, de érdemes megvizsgálni, mit mond az egyház törvénye a palást viseléséről: a 2013. évi I. tv. („Lelkészek szolgálatáról…”) 91. § 3. a pontja szerint istentiszteleti és sakramentális szolgálatokon kívül „akkor viselhet palástot, ha azt az alkalom egyházi jellege indokolttá teszi”.
De mi ez az „egyházi jelleg”? Ennek az eseménynek volt egyházi jellege? Az áldásmondás indokolta? Vagy a Dúró-féle „nemzet temploma” koncepció érvényesült? Nézzük először az áldást. A hatályos rendelkezések tiltják, hogy a média a Parlament épületében a képviselőkön kívül bárkinek a megnyilvánulását rögzítse, a szobor leleplezésekor mondott lelkészi áldás szövege csak a Telex tudósításában került nyilvánosságra, ott is csak részben. Miközben a sajtóban megjelent fotók is – minden perspektivikus torzítást figyelembe véve – eléggé egyértelműen mutatják az áldó mozdulatot, a felvételről halljuk, hogy a lelkész ezt mondja: „…arra kérem a hatalmas Istent, hogy áldja meg ezt a szobrot, amely jelzi kormányzónk nagyságát […], áldja meg őt haló poraiban is…”
Nos, ez a református teológiában tévtanítás. Reformátusként semmiféle tárgyat vagy épületet nem áldunk meg.
Ha „harangszentelésről” vagy „templomszentelésről” van szó, az is csak a harangot birtokba vevő vagy a templomot használó gyülekezet megáldása, az értük való könyörgés lehet. Persze ezt egyházi törvény nem mondja ki, bár az istentiszteleti rendtartások rögzíthetik, viszont hitvallásainkból, zsinataink történeti dokumentumaiból és hagyományainkból is egyértelműen következik. Egy szobor megáldása, kivált egy konkrét embert ábrázoló szoboré – nem meríti ez ki a bálványimádás fogalmát? (Lásd református kontextusban Kálvinnak a holtak emlékével kapcsolatos okfejtését: Institutio 1. könyv, 11. fej. 8.) A végső dolgokról való ismereteink összefüggésében pedig reformátusként holtakért nem folyamodunk Istenhez, nem mondunk imát, nem kérünk rájuk áldást (Institutio 3. könyv, 5. fej. 10.).
A második lehetséges ok, a Dúró-féle „nemzet temploma” koncepció pedig olyan fogalmi összecsúszás lenne, amit jobb talán fel sem vetni, jóllehet a vallás feltöltése nemzeti-politikai tartalmakkal – és fordítva: a nemzeti eszme feltöltése vallási szimbólumokkal – nem példátlan a magyar történelemben és a református egyháztörténetben sem. (Lásd Julianne Brandt: Felekezeti és nemzeti identitás a 19. századi Magyarországon: a protestáns egyházak. Századvég, 2003/3. 3–38. o.)
A vallási és a nemzeti szimbólumrendszer összekeverése és ennek politikai felhasználása pedig olyan út, amelynek a végén egyebek mellett a Soát látjuk.
A mi kérdésünk pedig itt van: vajon tényleg a nemzetet alkotó társadalmi csoportok kiengesztelődésének, az Istennel és egymással való megbékélésnek az eszköze-e ez az emlékezetpolitikai aktus? Vajon a kiengesztelődést szolgálja-e az egyház bármely szolgája, amikor támogatja ezt az aktust, vagy amikor az egyház mint szervezet vagy mint közösség nem áll ki egyértelműen ezzel szemben? (Lásd Dani Eszter: Egyház a népirtás árnyékában – Ruanda.)
De fordítsuk át a teológia felől a közösségfejlesztés felé az emlékezetpolitika kérdését, hiszen az emlékezet a közösségek egyik legfontosabb alapja, erőforrása. Egymás elpusztítása vagy az egymást tisztelő, az ellenemlékezeteket is figyelembe vevő, egymás értékeiből is épített jövő felé haladunk ezen az úton?
Olyan emlékezetpolitikát folytatunk, és olyanok mellett állunk ki, amelyek falakat vagy amelyek hidakat építenek?
Nem tudom, hogy fogunk-e valaha választ kapni, ennek ellenére leginkább magunk miatt, szellemi-lelki pozícióink tisztázása miatt fontosnak tartom, hogy feltegyük ezeket a kérdéseket.
Borítókép: Németh Dániel/444
A szerzőről:
Nagy Károly Zsolt – református teológus, kulturális antropológus, kommunikációtudományból doktorált, s e három diszciplínát összekapcsolva végzi kutatásait, melyek elsősorban a vallási identitás működésére, változásaira vonatkoznak. Jelenleg a Sárospataki Református Teológiai akadémia docense. A Kovász teológiai munkacsoportjának vezetője.
Ez egy véleménycikk. Felületünkön szeretnénk teret engedni a különböző nézőpontok ütköztetésének az általunk fontosnak tartott kérdésekben, hozzájárulva ezzel a társadalmi párbeszéd minőségének javításához. Ha más véleményen vagy, bátran írd meg nekünk a felhívás után olvasható elérhetőségek valamelyikén. Ha pedig tetszett a cikk, kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon. Blogunk a Kovász Közösség felületeként működik, a Civil Kollégium Alapítvány hitalapú közösségszervezés projektjének támogatásával.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg
Kovász Közösség 
Katolikusként meglepett, hogy “reformátusként holtakért nem mondunk imát”. Köszönettel venném ha megismerhetném ennek teológiai ill. bibliai alapját. Számunkra természetes, hogy eltávozott szeretteinkre emlékezve mondjuk ” Adj uram örök nyugodalmat neki és az örök világosság fényeskedjék neki. A megholt hívek lelkei Isten iragmából békességben nyogodjanak.”
KedvelésKedvelés