A magyar közéletet napok óta Orbán Viktor tusványosi beszéde, különösen annak „kevert fajú nép” terminusa s az erre felépített narratíva tartja mozgásban, mely elválasztja egymástól az Európán belüli és Európán kívüli népeket. Előbbiek keveredését nem tekintette a „kevert fajúság” esetének, de, mint mondta: „…van az a világ, ahol az európai népek összekeverednek az Európán kívül érkezőkkel. Na, az kevert fajú világ.” A reakciók széles spektrumon mozognak: vérmérséklettől és politikai szándéktól függően van, aki szerint nem kell a beszéddel foglalkozni, nem kell engedni, hogy elterelje a figyelmünket az életbevágó kérdésekről, hiszen ezek a narratívák hosszabb ideje szerepelnek a kormányfő repertoárján, míg mások szerint a beszéd a fajgyűlölet olyan hangján szólalt meg, mely Goebbelsnek is tetszésére lett volna. A miniszterelnök beszédét mindazáltal itthon és több nemzetközi fórumon is jobbára elítélték. A magyarországi vallási közösségek azonban mindeddig hallgatnak – kivéve Frölich Róbert országos főrabbit, ám Köves Slomó, az EMIH – Magyar Zsidó Szövetség vezető rabbija már különvéleményt fogalmazott meg.
Mi lehet a hallgatás oka? A hazai keresztény egyházak, kivált a történelmi felekezetek vezetői és vezető testületei többnyire eddig is hallgatásba burkolóztak, ha egyes társadalmi csoportok megbélyegzéséről, kormányzati gyűlöletkeltésről és hasonlókról volt szó. Úgy véljük azonban, hogy épp sokszor hangoztatott „történeti távlatú gondolkodásuk” és tapasztalataik alapján nem biztos, hogy a kivárás a jó stratégia, hiszen e közösségek és vezetőik is tudhatják: amikor legutóbb ilyen eszmék szabadon kószáltak Európában, annak milliók halála és világégés lett a következménye. Akkor az egyház legsúlyosabb felelőssége abban rejlett, „hogy a fennálló politikai rendszert törvényesnek ismerte el az adott időszakban. Az állam és az egyház között egység volt az alapvető kérdésekben, így a zsidóságot érintő rendelkezések megítélésében is. Az egyházak megszavazták az 1938-as, majd az 1939-es zsidótörvényt, és csak az 1941-es fajvédő törvényt utasították el” – írja Gombocz Eszter a Horthy-korszak kapcsán. Hogyan történhetett ez? Az okok nyilván komplexek, de sokan megfogalmazták már, hogy az évek-évtizedek során annyira magasra került az emberek ingerküszöbe, hogy már egy ennyire nyíltan isten- és emberellenes eszme megjelenése (hiszen egyrészt a teremtés alapvető rendjét tagadja, azt, hogy Isten egy vérből teremtett minden embert [ApCsel 17,26], másrészt a legalapvetőbb szinten fordítja egymással szembe az embereket) sem érte el a megszólaláshoz szükséges erősséget.
Ma, amikor azt a kérdést feszegetjük, hogy az évek óta erősödő, gyűlöletre építő, megosztó politika mellett ismét nyíltan színre lépő – körvonalazatlan, de így is épp eléggé hatásos – fajelméletre hivatkozó beszédmódra miért a hallgatás az egyházak válasza, jó emlékezni arra, hogy akkor az egyházak, ha későn is, és nem egyöntetűen és egységesen, de reagáltak, megtörték a hatalommal kötött – akár érdekre, akár értékre hivatkozó – egyezséget, ezzel a hallgatást és a tétlenséget is. Jó emlékezni azokra, akik ezt megtették, akiket ma hitvallóknak tekintünk, és erőt meríteni a példájukból.
Apor Vilmos római katolikus püspök a fajgyűlölő nácikkal és nyilasokkal, valamint a tömeggyilkos – egyébként szintén fajgyűlölő és népirtó – szovjetekkel szemben egyaránt felemelte szavát, és aktívan is részt vett az üldözöttek mentésében. „Aki megtagadja a kereszténység alaptörvényét a szeretetről, és azt állítja, hogy vannak emberek és csoportok és fajták, melyeket gyűlölni szabad, és azt hirdeti, hogy az embereket kínozni szabad, legyenek azok akár négerek, akár zsidók, az bármennyire kérkednék is azzal, hogy keresztény, olyan, mint a pogány, és nyilvános bűnös”– hirdette 1944 pünkösdvasárnapján. Püspökként a végsőkig kiállt a rábízottak mellett: amikor a megszállásból visszavonuló németek és a támadó szovjetek 1945. március 28-án összecsaptak Győr birtoklásáért, a Püspökvárban több száz menekültet fogadott be, és pár nappal később életét adta értük, amikor megpróbálta megakadályozni az orosz katonák betörését.
Salkaházi Sára – akárcsak a katolikus Szociális Testvérek Társasága, amelynek tagja volt – már a vészkorszak előtt is aktívan küzdött a demokráciáért. Polgári foglalkozása újságíró volt – független újságíró, abból a fajtából, akik ellen a kormány és a kormánypárt egyébként is rendszeresen uszít. A szociális testvérek intézményvezetőjeként Salkaházi Sára száz „kevert fajú” embert mentett meg a biztos haláltól, olyanokat, mint Heltai Jenő vagy Gyarmati Fanni; a rendnek pedig ezernél is több ember köszönheti életét. Boldog Sárát 1944. december 27-én lőtték a Dunába a Fővámház, a mai Corvinus egyetem előtt. Boldoggá avatását Erdő Péter celebrálta 2006. szeptember 17-én, a budapesti Szent István-bazilika előtti téren, több tízezer ember előtt.
Sztehlo Gábor evangélikus lelkész kétezer zsidó származású embert, köztük ezerhatszáz gyermeket mentett meg a vészkorszak alatt, majd több száz gyereknek adott otthont az általa alapított Pax gyermekotthonban, ahol az egymást váltó diktatúrák árnyékában létrejött és 1950-ig működött a magyar történelem talán egyik legnagyobb pedagógiai bravúrja, a Gaudiopolis gyermekköztársaság. Nevét ma már utcák, intézmények, rakpart is őrzi, szobra a Deák téren található. Naplóját nemrég újra kiadta a Magvető. Ennek tanusága szerint Sztehlo folyamatosan magát és egyházát is ostorozta, hogy „vétkes tájékozatlanságban” és az egyházpolitika kimerült „a maga üdvét kereső” belharcokban, amikor már olvasni lehetett volna az intő jelekből. Embermentő tevékenységét ismerve különösen megrázóak azok a sorai, amelyek – vissza-visszatérve – a „mi lett volna, ha?” kérdését vizsgálják. A személyes felelősség és az egyház felelősségének hangsúlyozása figyelmeztetés a következő generációk számára. Sztehlo „nemcsak az evangélikus egyház, hanem az összes keresztény felekezet, sőt az egész kereszténység megrendülésének, hitelvesztésének tartja az egyház és a polgári »úri« középosztály közönyét, amelyet a zsidók halálba küldésekor tanúsítottak” – írja Kunt Gergely történész a napló utószavában. Ezek pedig már Sztehlo (tisztázott) szavai: „Mennyire vak és magabízó volt az egyház. Mindegyik egyház, illetőleg felekezet. Mennyire más lett volna, ha látja feladatát. Micsoda tragédia. Hogyan eljátszotta hitelét a kereszténység. Mindez terheli a lelkiismeretet, és az igazi tragédia… Bizony sok mindent meg kellett ezért így írnom, hogy mi lett volna, ha akár én, akár más, akár ez a közösség, akár az az osztály tanult volna abból vagy amabból valamit is és másképpen cselekedett volna. Ha […] talán én is tanultam valamit. Hiszem és remélem…”
Keken András, a Deák téri evangélikus templom lelkésze élete kockáztatásával mentette zsidó testvéreit a náciktól és a nyilasoktól, szakmányban hamisítva a keresztleveleket, miközben segédlelkésze közismert nyilas volt. „…ebben a helyzetben ez a legkrisztusibb magatartás, amit tanúsíthatunk… Mert most Isten törvénye más, mint a világi hatóságoké.” Családjával és híveivel a pincében és a templomban bújtatta a zsidókat. A kommunista rendszer is meghurcolta őszinte hite miatt – róla egyébként épp Fabiny Tamás elnök-püspök írt könyvet.
Soos Géza református lelkész, a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség elnöke szintén rengeteget tett a „más fajú” emberek mentéséért. Bár az SDG alapvetően náciellenes volt, és számos tagja részt vett az ellenállásban, Soos Géza magas szinten dolgozott azon, hogy ne maradjunk a nácik utolsó csatlósai; eközben Raoul Wallenberggel is együtt dolgozva aktívan bújtatta az üldözötteket. Múlhatatlan érdeme, hogy ő kezdte terjeszteni Magyarországon az Auschwitzi jegyzőkönyvet, a „faji” alapú halálgyárat leleplező írásokat, aminek köszönhetően rengeteg más ember és szervezet is bekapcsolódott a mentésbe.
Neki köszönhető az is, hogy Ravasz László református püspök is aktívan kivette részét az áldozatok mentéséből. Ravasz példája különösen izgalmas és követendő abból a szempontból, hogy bár az első és második zsidótörvényt megszavazta, a harmadikat, ami már nettó „fajvédelmi” törvény volt, nem támogatta (egyébként már a második ellen is komoly kifogásokat emelt, végül azért szavazta meg, mert vétó esetén tartott az azonnali szélsőjobboldali megszállástól). A harmadik zsidótörvény szavazásán ráadásul nemcsak önmagát képviselte, hanem a teljes református egyházat, a püspök és főgondnokok hivatalos nyilatkozatát olvasva fel. A vészkorszak és a megszállás alatt Soossal, Sztehlóval és a Skót Missziótól Jane Hainingennel közösen hozták létre a Jó Pásztor Missziói Bizottságot, akik munkásságának köszönhetően több ezren maradtak életben. A teljes református konvent és az evangélikus egyház érte el egyébként azt, hogy a vegyes házasságban élő, „kevert fajú” személyeket mentesítették a sárga csillag viselésétől és annak következményeitől. Ravasz a Szálasi-féle hatalomátvétel után is folytatta munkáját, akire egyébként 1944 telén a nyilasok már vadásztak, úgyhogy bujkálnia kellett.
A felelősségünk nagy. Egyháztagok és vezetők, minden egyes hívő ember számára adott a felhívás: hitvallónak lenni. Keresztényként felállni, szólni, tenni a gonosz ellen, hogy soha ne juthassunk újra oda, ahol a vészkorszakban tartott az ország. Hiszen ahogy Babits írja: „Atyjafiáért számot ad a testvér…”
Ez egy véleménycikk. Felületünkön szeretnénk teret engedni a különböző nézőpontok ütköztetésének az általunk fontosnak tartott kérdésekben, hozzájárulva ezzel a társadalmi párbeszéd minőségének javításához. Ha más véleményen vagy, bátran írd meg nekünk a felhívás után olvasható elérhetőségek valamelyikén. Ha pedig tetszett a cikk, kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon. Blogunk a Kovász Közösség felületeként működik, a Civil Kollégium Alapítvány hitalapú közösségszervezés projektjének támogatásával.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg
Kovász Közösség 