Vettetek-e Szentlelket?

A helyzet az, hogy Szentlélek nélkül semmi nem megy, és semmire nem megyünk. Nincs keresztyén élet és nincsen keresztyén közösség nélküle.

Szerző: Nagy Károly Zsolt református főiskolai docens, a Kovász Közösség teológiai munkacsoportjának vezetője | Borítókép: Román Péter

Műsorajánló. Az egyik kereskedelmi csatorna hirdeti a következő napok esti filmjeit. Pünkösdvasárnap és pünkösdhétfő – nem „hosszú hétvége”, hanem néven nevezve, ahogy kell –, s íme a szenzáció: a két ünnepi estén jön Godzilla egy és kettő. A természet rettentő ereje. Karácsonykor Zeffirelli volt, húsvétkor a Schindler listája, pünkösdre ez jutott. Persze, lehetne mondani valami olyasmit, hogy a maga groteszk módján a szerkesztő azért mégis megsejtett valamit pünkösdből, a Lélek minden falat ledöntő erejéből, de maradjunk inkább a groteszknél. Ugyanolyan groteszk, mint aranyvasárnap a plázák vécéjében diszkréten zümmögő stillenácht. Ez lenne a keresztyén(ségre alapozott) kultúra? Aligha. De hogy jutottunk ide?

Persze nem ez az egyetlen ok, de ma, amikor vélhetően majd minden szószékről elhangzik, hogy „pünkösdkor az egyház születésnapját ünnepeljük”, miközben jó eséllyel inkább kimondatlanul, mint kimondva „egyház” alatt többnyire azt az intézményt és formát értjük, amit magunk körül látunk, érdemes ebből az irányból is megközelíteni a jelenséget.

Amióta vannak vallások, azok fontos szerepet játszanak az emberi közösségek szerveződésében, megerősítésében, s amióta létezik rétegzett társadalom, a hatalom birtokosai számára a vallásnak ez a funkciója kiemelt jelentőséggel bír. Ezt látjuk abban a Római Birodalomban is, melyben az „undergound” mozgalomként induló keresztyénség államvallássá válva belenőtt – vagy belekényszerült – a korábbi integratív kultuszok szerepébe, s ezt a szerepet megőrizte a birodalom felbomlása, átalakulása után is. Miközben pedig a keresztyénség a Nyugat meghatározó vallásává – vagyis a nyugati társadalmak ideológiai alapjává és a nyugati ember életmódját meghatározó értékrenddé, azaz társadalmi intézménnyé – vált, átírva vagy olykor felszámolva azokat, magához vonzotta a keresztyénné lett nyugati kultúrák szimbólumait és ünnepeit is. Hol missziói hevületben, hol politikai megfontolásból, hol a kettő sajátos elegyéből táplálkozó lendülettel századokon át igyekezett magába olvasztani a különböző népek hagyományaiból és vallásaiból mindazt, ami kapcsolódási pontot jelentett számára ezeknek a népeknek a kultúrájához, amit ezért hasznosnak ítélt vagy legalábbis nem gondolt károsnak. Szent Patrik például a legenda szerint felemelt a földről egy háromlevelű lóherét, s ezzel, a kelták műveltségére hivatkozó jellel meggyőzően érvelt előttük a Szentháromság mellett. Erős metafora, mely Patrik értelmezésén keresztül – a benne rejlő teológiai kompromisszum ellenére is – fontos szerepet játszott a keresztyénség egyik legsajátosabb ágának megszületésében.

A keresztyénség társadalmi intézménnyé válásának elkerülhetetlen velejárója volt az, hogy valóban elkezdett vallási-kulturális intézményként működni, és a társadalom is ekként kezdte el „használni”. Egy társadalmi intézmény lényege az, hogy a társadalom tagjainak minél szélesebb köre számára nyújt elérhető és használható válaszokat az élet kérdéseinek adott körére. Amennyiben a válaszok működőképesek, idővel rögzülnek is, és kialakulnak azok a formák és az az infrastruktúra – ezt nevezzük a szó hétköznapi értelmében intézménynek –, amely a válaszok fenntartásában és közvetítésében részt vesz. Magyarán: kialakul a papság, a hierarchia, a tanok rendszere, a rítusok és a tanítást társadalmiasító olyan eszközök, mint például az ispotályok. Ha azonban a társadalom változik, többnyire változnak vagy legalábbis módosulnak a kérdések és változnak vagy legalábbis módosulnak a válaszok is – feltéve, hogy továbbra is van az életkérdéseknek egy olyan köre, melyre az adott intézmény használható válaszokat tud adni, s így van értelme az intézmény fenntartásának. Ellenkező esetben, vagyis ha elveszíti értelmező erejét, az intézmény hosszabb-rövidebb idő alatt átalakul vagy felbomlik. Emellett egyes elemei ilyen-olyan okból fennmaradhatnak, de ezeket a kultúra új tartalommal, értelmezésekkel látja el, és új helyre illesztheti be. Ezt látjuk például a húsvéti locsolkodás vagy a könyvtárrá, szállodává vagy kocsmává alakított templomok esetében, és ez lehet az egyik oka annak is, hogy Godzilla a pünkösdi műsorba kerül.

Persze időről időre voltak tanítók, aszkéták, szerzetesrendek és eretnekmozgalmak, melyek az egyház és a társadalom, illetve kultúra közötti kapcsolat tekintetében radikálisabb különbségtételt hirdettek, az intézményesüléssel és betagolódással szemben az elkülönülést tartva a Krisztus-követés egyedül járható útjának. Sőt a teljes elkülönülés és a teljes betagolódás közötti széles spektrumon a keresztyénség megannyi változata napjainkban is jelen van a nyugati társadalmakban, jelezve ezzel, hogy a problémára mindeddig nem sikerült megnyugtató megoldást találni. Sőt: a probléma magában a krisztusi példában és tanításban adott: Krisztus ugyanis – mint azt a téma klasszikusa, Richard Niebuhr is megfogalmazta – úgy hív ki a világból, hogy közben vissza is küld abba.

A probléma tehát jó eséllyel megoldhatatlan – addig legalábbis mindenképp, míg perspektívát vagy dimenziót nem váltunk. Ez következett be pünkösdkor. Miről van szó? Egy barátom egyszer elmondta nekem egy látomását. Ahogy visszaemlékszem rá, tulajdonképpen nagyon egyszerű kép volt, de megvilágító erejű. Az életről szólt. Egy nagyon vékony papírlapot látott egy dobozban. Ennyi. Mire világít rá ez a kép? Arra, hogy a kérdés nem az, hogy megúszható-e az intézményesülés (nem), és nem is az, hogy az intézményként való működés logikájához igazodva, a keresztyénségnek valamiféle új válaszokat kellene találnia a társadalmak kérdéseire (nem). Még talán nem is a formák, rítusok, hierarchiák jelentik az igazán lényeges kérdéseket. Mert mindezek a papírlap dimenziójában létező, arra írt kérdések. Úgy kerülnek a papírra, ahogy leírjuk az életünk eseményeit: mindazt, ami különböző erők hatása alatt történik velünk, elbeszéléssé transzformáljuk, betűkkel adunk formát neki, és a papírra fektetjük. Isten Lelke azonban megeleveníti ezeket a betűket, és a saját erejének hatása alá vonva bennünket, a betűkből olykor egészen másként elbeszélhető valóságba állít. Ezt tapasztalták meg a tanítványok és mindazok, akik őket hallgatták az első pünkösdkor, amikor mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni (ApCsel 2,8). Ezt tapasztalta meg Péter Kornéliusz házában (ApCsel 10). Erről szól Pál, amikor azt írja, hogy „Krisztusban nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban” (Gal 3,28). A Szentlélek nem dönti le a falakat. Azt mutatja meg, hogy nincsenek falak.

Érdemes azonban ennek összefüggésében azt is megvizsgálni:

mi a helyzet pünkösddel és a Szentlélekkel az egyházban? Azt hiszem, nem túl rózsás. Nekünk is megvannak a magunk Godzillái.

Ha a napokban szétnézünk a templomokban, valószínűleg érzékeljük azt a tendenciát, hogy a nagy ünnepek közül jellemzően pünkösdkor vannak ott legkevesebben a hívek. (A konfirmáció persze sok református gyülekezetben megdobja a létszámot, de az ünnep második napja kijózanító tapasztalat tud lenni.) Persze nem lenne szép általánosítani, hiszen – mint megannyi más kérdésben – az egyház ilyen is, meg olyan is, pont olyan, mint amilyenek mi, a tagjai vagyunk. Vannak azonban olyan jelenségek és tendenciák, melyek jó eséllyel hozzájárulnak ahhoz, hogy beleragadunk annak a bizonyos papírlapnak a világába, mert elfelejtjük a legfontosabbat talán, amit a Szentlélekkel kapcsolatosan tudnunk érdemes lenne: azt, hogy Isten nem erőszakolja ránk az ő Lelkét. A Lélek nem jön automatikusan, nem kapcsolódik rítusokhoz, nem lehet kényszeríteni, nem használható és birtokolható eszközként. Egyet lehet tenni: vágyva rá, mint egy falat kenyérre, kérni az Atyától (Lk 11,13).

Ezt a kérő vágyakozást sok minden hátráltatja és kioltja az egyházban. Egész teológiai diskurzus épül például arra a kérdésre, hogy vajon Isten ma is adja-e az ő kegyelmi ajándékait úgy, ahogy arról a Szentírásban szó van, ahogy akarja, vagy már csak bizonyos „természetes” ajándékokat osztogat, s az olyan „különöseket” vagy „természetfelettieket”, mint a nyelveken szólás, melyek feladata az Újszövetség szolgáinak hitelesítése és a kijelentés teljessé tétele volt, már nem adja, hiszen ezek okafogyottak. Az előbbi gondolat híveit kontinuacionistáknak, míg az utóbbiét szesszacionistáknak nevezik. Úgy hangzik, mint két varázsige a Roxfortból, s valóban, néha csak a varázspálca hiányzik az egymásnak feszülő irányzatok híveinek kezéből, mikor egymásnak esnek. Furcsa volt egyszer látni, hogy két teológus azzal a kérdéssel kezdte az ismerkedést: „Mondd csak, te akkor tulajdonképpen szesszacionista vagy?”

Azután ott van az egyházi gyakorlatunk is. Reformátusként például sokszor énekeljük, hogy „Itt van Isten köztünk, minden csendre térve / Őelőtte hulljon térdre”. Azonban – eltekintve attól, hogy a református identitás egyik sarkalatos közhelye, hogy a református ember nem hajt térdet – ha megkérdezzük magunktól, hogy hány alkalommal éreztük már Isten jelenlétét úgy egy istentiszteleten, hogy arra az egyedüli adekvát reakció az azonnali néma térdre borulás lett volna, valószínűleg kiábrándító válaszokat kapnánk. Vallásos neveltetésünk nem készít fel bennünket arra – lásd a fenti identitásnarratívát –, hogy a leborulás az Isten előtti hódolat adekvát kifejezése lehet, így jó eséllyel „érzékszervünk” sem nagyon akad, mellyel az ilyen helyzeteket felismerjük. Persze, szoktuk mondani, hogy „lélekben borulunk le”, de hát sok olyan dolog van, melyet lélekben megteszünk, de a test erőtlen ahhoz, hogy a lelkünket kövesse.

Nem az imádat testtechnikájának kérdése fontos persze önmagában, hanem az – s ez már nem felekezetspecifikus kérdés –, hogy mennyire vagyunk hajlandóak meggyőzni magunkat Isten lelkének jelenlétéről az életünkben anélkül, hogy akár csak az ő jelenlétének „gyümölcseire” rákérdeznénk életünkben, közösségeinkben; vagy vágynánk-akarnánk azt, s nyitottá válnánk arra, hogy jelenlétéről maga Isten győzzön meg bennünket.

Végül modern életszemléletünk sem segít sokat a helyzeten, hiszen racionálisan berendezett világunkban racionálisan éljük az életünket, s ebben a világban nehezen helyezhető el Isten Lelke, mely mindenfajta menetrendre fittyet hányva fú, ahová akar, s nem tudni, honnan jő, és hová megy.

A helyzet viszont az, hogy Szentlélek nélkül semmi nem megy, és semmire nem megyünk. Nincs keresztyén élet és nincsen keresztyén közösség nélküle. Mindaddig, amíg a Szentlélek nem elevenít meg bennünket, szép és elegáns metafora, de puszta elméleti konstrukció mindaz, amit arról tudunk, hogy mindnyájan egy test vagyunk, tagjai Krisztusnak és egymásnak.

Amíg a Lélek nem jön, olyanok vagyunk, mint a csontok Ezékiel látomásában: öszeállhatunk, ízesülhetünk, meglehet minden inunk és izmunk a mozgáshoz, lehet szép bőrünk és más külsőségeink, de lényegében holt tetemek vagyunk.

Ezért is volt az Pál első kérdése azokhoz a tanítványokhoz, akikre Efézusban talált: „Vajjon vettetek-é Szent Lelket, minekutána hivőkké lettetek?” (ApCsel 19,2)


Ez egy véleménycikk. Felületünkön szeretnénk teret engedni a különböző nézőpontok ütköztetésének az általunk fontosnak tartott kérdésekben, hozzájárulva ezzel a társadalmi párbeszéd minőségének javításához. Ha más véleményen vagy, bátran írd meg nekünk a felhívás után olvasható elérhetőségek valamelyikénHa pedig tetszett a cikk, kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon. Blogunk a Kovász Közösség felületeként működik, a Civil Kollégium Alapítvány hitalapú közösségszervezés projektjének támogatásával.

📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: