Magyarországon a mainstream katolikus sajtóban a német szinodális folyamatokról szinte kizárólag álhíreket hallunk – már ha egyáltalán foglalkoznak a témával. A (neo)konzervatív újságok egyházszakadást, kommunista ügynököket, eretnekséget és LMBTQ-lobbit vizionálnak, illetve azt a tévhitet terjesztik, hogy szembemenne a katolikus tanítással és hierarchiával, sőt Ferenc pápával is egy ilyen átrendeződés. A német zsinati-szinodális folyamat ugyanakkor nem más, mint a kereszténység legkorábbi korszakától töretlen, a teljes egyháztagság részvételén alapuló zsinati hagyomány újrafelfedezése, szemben például azzal a magyar püspöki gyakorlattal, amelyik a globális szinódust egy-két sehol sem hirdetett vezetői konferenciával vagy püspökkari megbeszélésekkel intézi el. A tisztánlátás érdekében cikksorozatot indítunk, amelyben feldolgozzuk a német szinodális út (Synodaler Weg) folyamatait és eredményeit, hogy közösen – és higgadtan – gondolkodhassunk egyházaink lokális és globális reformjáról. Eva-Maria Faber és Daniel Kosch a Feinschwarz.net-en megjelent, fontos fogalmakat tisztázó cikkének fordítását közöljük.
Katolicizmus és szinodalitás
A szinodalitás alapja az egyház két esszenciális eleme. Először is: az egyház egyetemessége (katolicitása) a szinodalitásban nyer konkrét formát, amikor is „minden egyes rész átadja sajátos ajándékait a többi résznek és egész Egyháznak, úgy, hogy az egész és minden egyes rész gyarapodjon a tagok kölcsönös önközlése által, egységben törekedve a teljességre” (Lumen gentium 13). A helyi egyházak ilyen módon megfogalmazott együttműködése már az egyház kezdete óta szinodális formákban öltött testet: ezek voltak a zsinatok és különböző tanácsok.
Másodszor: a szinodalitás ráirányítja a figyelmet az egyház minden tagjának közös méltóságára és felelősségére.
Mivel ez a második aspektus hosszú ideje teljesen elhanyagolódott, a szinodalitás fogalma a jelenlegi szóhasználatban elsősorban erre fókuszál: Isten egész népének közös útjára minden tag sajátos karizmáival, meglátásaival és élet- és hitbeli tapasztalataival.
Ugyanakkor a két aspektus összekötése nemcsak szükségszerű, hanem rendkívül tanulságos is. Az egyetemesség mint a püspökségek együttműködése, úgy tűnik, összeér a kollegialitással; hiszen a helyi egyházak püspöki képviselői azok, akik az egyetemes egyházi felelősségük révén állandó kölcsönös kapcsolatban vannak egymással (vö. LG 22). Emellett azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Isten népének más tagjai is képviseltették magukat korábban a szuperregionális szinódusokon és zsinatokon, és hogy képviseletüknek a jövőben is meg kell maradniuk.
Eközben pedig a helyi egyházak és az egyetemes egyház kapcsolatában az egyetemesség minőségének meghatározásáért folytatott küzdelem szervesen összefügg annak újratanulásával, hogy a szinodalitás Isten teljes népének bevonását jelenti. A római katolikus egyháznak nagyon sokat kell még arról tanulnia, hogy az egyetemessége egyben a sokszínűségre való képesség kötelességét is rója rá. Ez érvényes nemcsak arra nézve, ahogyan a helyi egyházak az egyetemes egyházon belül egymáshoz viszonyulnak, hanem arra is, ahogyan a nagy egészhez állnak. Nem véletlen, hogy a jelenlegi szinodális folyamat egyik legnagyobb kihívása az, hogy a különböző szintek (az egyházmegyék, az egyes püspöki karok fennhatósága alá tartozó helyi egyházak, a kontinentális és az egyetemes egyház) milyen módon viszonyulnak egymáshoz.
A sokszínűségre való képesség kihívása
Ezekre tekintettel sürgős, hogy tisztázzuk, mi a szinodális tevékenység célja, különös tekintettel egy szinodális egyház formájára. Szinodális az az egyház, amelyik élete sok különböző gyökérből táplálkozik. A közös út, sőt a synodia, a „vándorkaraván” metaforáját tehát nem szabad túlhangsúlyozni; semmi esetre nem lehet egy ilyen egyház elsődleges célja a kizárólag egy útra való besorolás.
Szinodális az az egyház, amely képes tagjai számára a keresztényi lét különböző megélési és kifejezési formáit megnyitni.
A latinban Isten népének hitfelfogására két különböző fogalom létezik: sensus fidelium (a hívek hitérzéke) és consensus fidelium (a hívek egyetértése). A consensus fidelium ideálja nehézségekbe ütközik: ez a konszenzus nem definiálható, sőt nem is elérhető. Fontos viszont a sensus fidelium, amelyből a hit sokszínű megélésének, kifejezésének és gyakorlásának különböző formái fejlődnek ki.
Szinódusi folyamat, szinódusi hozzáállás, szinódusi struktúrák
Ezen a háttéren felvetődik a kérdés, hogy mi is pontosan a jelenlegi szinódusi folyamat jelentősége, és hogyan kapcsolódik össze a szinódusi hozzáállással és struktúrákkal.
A jelenlegi szinódusi folyamat abból fakad, hogy az Egyház hosszú ideje elégtelenül gyakorolta a szinodalitást (még ha a Vademecum [Ferenc pápa szinodális kézikönyve] ezt kevéssé is láttatja). A szinódusi folyamatnak fel kell hívnia a figyelmet az Egyház minden tagjának értékére és hozzájárulására, csakúgy, mint támogatnia a valós sokszínűséget. Feladata továbbá az elhanyagolt részvételiségi formák kifejlesztése.
A szinódusi folyamat kézikönyve jogosan megkülönbözteti a szinodális hozzáállást a struktúrától. A szinodalitás annak a jele, ahogyan az Egyház életét minden döntésében áthatja a közös élet. Az előtérben kell álljon a szinódusi hozzáállás kifejlesztése az egyházi élet teljességével kapcsolatban. Ezen azt értjük, hogy kölcsönösen meghallgatjuk és tiszteljük egymást, és készek vagyunk komolyan venni a változatos nézőpontokat és meglátásokat. Ennek a hozzáállásnak át kell hatnia az Egyház minden formális és informális csoportját, különböző közösségeit és tevékenységi területeit.
A szinódusi módnak nem szabad opcionálisnak vagy esetlegesnek lennie: konkrétan meg kell jelennie a döntés-előkészítésben és az azt követő döntéshozatalban.
Épp ezért szükséges a szinódusi folyamatokban kidolgozott hozzáállás állandósítása. A szinodális döntés-előkészítés és döntéshozatal szempontjából központi jelentőségűek a struktúrák, jogi kötelezettségek és egyértelműen meghatározott folyamatok. Ha ezekben a szinodalitás mindössze „stíluskérdéssé” redukálódna, a fogalmat jogtalanul spirituali-zálnánk.
Explicit és implicit szinódusi struktúrák
A jelenlegi diskurzus joggal fókuszál arra a nyilvánvaló egyházjogi kérdésre, hogy milyen jogi változtatásokat és döntéseket tesz szükségessé a laikusokkal való szinodális együttműködés. Fontos a már létező szinodális testületekre koncentrálnunk, és arra, hogy ezekből még több legyen, valamint hogy milyen döntésekkel kell megerősíteni a hatékony együttműködésüket. Az ilyen együttműködési lehetőségek jogi definiálásához való ragaszkodás a tapasztalatból jön: a megkereszteltek státuszát meg kell óvni, hiszen az ő közös felelősségük sem igény szerint félretehető.
Ezen a ponton egyszersmind azt is figyelembe kell venni, hogy a szinodális struktúrák nagy erőfeszítést igényelnek. Az ilyenfajta döntéshozatal útjában egyszerre állnak az egyház hierarchikus és központosított felépítményei és az a tény, hogy a részvételi rendszerek lassan működnek. Csakhogy gyakran sem a mindennapi, sem a sorsfordító döntések meghozatalára nincs elég idő. Emellett az egyházi működés differenciálása és professzionalizálása oda vezetett, hogy az egyes döntéseknél gyakran a képviseleti részvétel sem elégséges. A szinodális működés tehát nemcsak a hierarchikus struktúrákkal áll feszültségben, hanem a döntéshozatal (meg)gyorsítására és professzionalizálására irányuló követelményekkel is.
Épp emiatt lenne fontos, hogy az explicit szinodális struktúrák kidolgozása mellett figyeljünk azokra a különféle, egyszerűbb módszerekre, amelyekkel vissza lehet csatolni az egyházmegyéket a világegyházhoz és a hivatali vezetést Isten egész népéhez. Ezeket nevezhetjük implicit szinodális struktúráknak is. Az egyház úgy tudja konkretizálni a maga szinodalitását, ha az Isten egész népének létfolyamatából fejlődik ki. A struktúráknak és az ezeken keresztül meghozott döntéseknek sokkal-sokkal nagyobb teret kell biztosítaniuk annak, ha Isten népe megtagadni vagy elhagyni kíván valamit.
A jelenlegi római katolikus egyház a saját szűkre szabott keretei és irányítási mechanizmusai miatt jószerével alkalmatlan arra, hogy az újfajta, kísérleti életmódokat gazdagítsa vagy épp megváltoztassa.
A szokásjognak (lásd CIC-1983 23–28. kánon) semmi esélye nincs, főleg akkor nem, ha teljesen új és precedens nélküli fejlemények esetében valamilyen több száz éves, ellentmondás nélküli gyakorlatot kellene felmutatnia. Az egymást kölcsönösen tiszteletben tartó viselkedés egyszerű elvárássá satnyult, miszerint a tekintély döntéseinek engedelmeskedni kell. A szinodalitás tehát azt is jelentené, hogy az egyházi döntéshozók elfogadnák az egyház életének alakulását. Ennek az elfogadásnak a folyamata megtisztuláshoz is vezethetne, ha figyelembe vennék, hogy Isten egyes egyházmegyékhez tartozó népe bizonyos döntéseket módosítva fogad el, vagy úgy dönt, hogy kimarad azokból, sőt visszautasítja azokat. Ha az Egyház különböző szereplői ezekkel a folyamatokkal méltóképpen és felelősen együttműködnének, ez az implicit módon szinodális Egyház egyik megvalósulási formája lenne.
A szinodalitás elősegíti a szubszidiaritást és az egyéni felelősségvállalást
Fontos tehát mindemellett figyelembe vennünk, hogy a szinodális struktúrák és döntéshozatali folyamatok megerősítése szükségszerűen együtt jár az Egyház decent-ralizációjával és az egyházi tanítóhivatal önként vállalt korlátozásával. Ez teológiailag is fontos: ezek nélkül a sensus fidelium, „a nyáj érzéke és érzete” sosem lesz komolyan véve. És ugyanilyen fontos gyakorlati, megvalósíthatósági szempontból is: az az Egyház, amely az egyházi élet minden szintjén, a családon, a plébánián, az esperesi kerületen, az egyházmegyén, a püspökségen és a püspökkari konferenciákon át egészen Rómáig szinodális struktúrákat kíván létrehozni és ezek között a szintek között működtetni, nem lenne képes működni és döntéseket hozni: a felépítmény összeomlana saját bonyolultságának súlya alatt.
Éppen ezért muszáj egy szinodális Egyháznak a szubszidiaritás elvét [azaz hogy a döntéseket az érintettekhez lehető legközelebb eső szinten kell meghozni] és az egyéni felelősségvállalást tisztán láthatóan sokkal erősebben gyakorolnia, mint ma.
Ez nemcsak azoknak kihívás, akiknek le kell mondaniuk a hatalomról és a befolyásról, hanem azoknak is, akinek a maguk felelősségi szintjén épp hogy többet kell magukra vállalniuk. Ők nem okolhatják többet „Rómát” vagy süllyeszthetik el magasabb szinteken a kényes kérdéseket: saját maguknak kell döntéseket hozniuk és szembenézniük tetteik és mulasztásaik következményeivel.
Eva-Maria Faber a Churi Teológiai Főiskola dogmatika- és fundamentálteológia-professzora.
Daniel Kosch a Svájci Római Katolikus Központi Konferencia titkára, valamint az Újszövetség kutatásával foglalkozó teológus.
Illusztráció: Caroline Hernandez és Sincerely Media
Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg
Kovász Közösség 