„Nem keresztény fogorvost akarunk, hanem jó fogorvost” – és ez ugyanígy érvényes a politikusokra is. Azért is különösen fontos ez, mert a politikai ideológiák a hitvallások helyét követelik maguknak – a valós hit tettekkel történő megvallása helyett. Gregory A. Boyd: A keresztény nemzet mítosza című könyvének bemutatóján jártunk.
Március 22-én mutatták be a Luther Kiadó legújabb kiadványát, Gregory A. Boyd A keresztény nemzet mítosza – Hogyan pusztítja el az egyházat a politikai hatalomvágy? című művének magyar kiadását, Kuroli Veronika fordításában. Bár az eredeti kötet tizennyolc éve jelent meg az Egyesült Államokban, nem veszített aktualitásából, és fontos tanulságokkal szolgálhat a mai magyarországi helyzetben is. A könyvbemutatón dr. Fabiny Tibor, a Hermeneutikai Kutatóközpont vezetője, Nagy Gergely református lelkipásztor, a Kálvinista apologetika alapítója, valamint Laborczi Dóra újságíró, evangélikus teológus, a Kovász blog szerkesztője beszélgetett Kovács Viktor evangélikus lelkész, a Kötőszó blog szerkesztője moderálásával.
A beszélgetés legfőbb gondolata egyértelműen a bátorság volt: bevezető gondolataiban már Fabiny Tibor és Laborczi Dóra is kiemelte, hogy az eredetileg prédikációsorozatként előadott könyv megírásához mekkora bátorság kellett a szerző evangelikál környezetében.
A „Religious Right” felemelkedésével dominánssá váltak a trón és az oltár szövetségét követelő hangok, akik ellen felszólalni nemcsak azzal a kockázattal jár, hogy a lelkésztől elidegenedhet a gyülekezete jelentős része, hanem akár (mint a történelem során a kereszténység hajnalától kezdve sokszor) eretneknek is bélyegezhetik.
Krisztusi fordulat vs konstantini fordulat
A könyv egyik vezérmotívuma Fabiny szerint a politikai megváltást váró, a Jézus korabeli zélótákhoz hasonló forradalmárokkal szembeni, valódi krisztusi erőszakmentes ellenállás apológiája. Krisztus egyértelműen nem politizált, de a fellépésének politikai következményei voltak, amelyekkel számolt: politikai példát is mutatott a kereszténységnek, amely viszont a konstantini fordulattal egész más irányt vett. Konstantin császár mindössze használható ideológiát látott a kereszténységben, a kereszténység viszont elhitte, hogy ez az a szerep, amelyre a vallást szánták. Ez pedig a kereszténységet magát is elnyomó erővé tette – ezzel szembeni apológia Boyd könyve.
Nagy Gergely azzal árnyalta a képet, hogy szerinte Boyd nagyon egyoldalú képet ad a teológiáról, és kizárólag egy szélsőséges eszmével, az amerikai dominion theologyval [az a gondolat, hogy a keresztényeknek teokratikus államot kell létrehozniuk az USA-ban] szemben állnak helyt az érvei. Nagy szerint Boyd „merész könyve” maga is szélsőséges abból a szempontból, hogy hiányzik belőle az átfogó teológiai áttekintés, és egy dualista narratívát épít fel, ahol a dominion theologyt a fősodratú amerikai politikai teológiaként állítja be, amivel egyedül az ő nézőpontja vitatkozik. Hiányolta a dialógust más teológiai művekkel, illetve azt, hogy nem esik szó az egyház és az állam egészséges együtt-működésének példáiról, mint amit például Martin Luther King képviselt.
Laborczi és Fabiny erre azzal válaszoltak:
Boyd könyve nem köldöknézegetésbe hajló átfogó elméleti teológiai képet kíván adni, hanem krízishelyzetben fogalmaz meg egy kiáltványt, amely egy nagyon is gyakorlati problémát mutat be: hogy hogyan pusztítja el az egyházakat a politikai hatalomvágy.
A szerző célja szerintük pont ellentétes egy dualisztikus világkép felállításával: a zélóták és a vámszedők meghaladása a kívánatos, a fundamentalistáké és az apolitikusoké.
Hol a határ egyház és politika között?
Kovács Viktor rámutatott, hogy Boyd motivációja a könyv megírásában az volt, hogy prófétai erővel mutasson rá a politikai bálványimádás bűnére: azaz amikor az ember nem a keresztény hite miatt vesz részt a közéletben, hanem a kereszténység mindössze eszköz a politikai hatalom megragadására. Kérdésként pedig felvetette, hogy lefordítható-e a kereszténység a politika nyelvére, és lehetséges-e határt húzni az egyház és a politika között.
Fabiny Tibor válasza szerint a kereszténység felszólít arra, hogy önmagunk igazságában kételkedjünk, ami különös adaléka lehet az emberi társadalomnak, csakúgy, mint a lefegyverző őszinteség.
A kereszténységnek a társadalomban hasonló szerepet kellene betöltenie, mint a lelkiismeretnek; épp ezért a politikai döntéseinket is lelkiismeretünk szerint kellene meghoznunk, nem pedig politikai szempontok alapján.
A legrosszabb az, amikor a papok politizálnak és a politikusok prédikálnak: Dóka Zoltánt idézve ez kölcsönösen gyengíti mindkét oldalt, „az egyház klerikalizálja az államot, az állam szekularizálja az egyházat”.
Laborczi Dóra szerint egyértelmű határ húzható: ez pedig az elnyomás. A fundamen-talizmus – vallástól függetlenül – azt követeli, hogy az élet minden területe csak vallási alapon működhessen, ezzel pedig épp azt a lelkiismereti szabadságot fojtja meg, amely a kereszténység központi értéke. Ráadásul a fundamentalizmus azért is veszélyes, mert elmosódik a határ Jézus és az állam között, az egyikről a másikra asszociálnak az emberek, ez pedig eltaszíthatja őket Krisztustól. Boydot idézve arról beszélt, hogy a vallás és a nemzet nem összemosható kategóriák:
„…a keresztény nemzetnek ugyanannyira nincs értelme, mint a keresztény földimalacnak.” A keresztény hitből származhatnak politikai tettek, de a politikából nem következik a kereszténység. Attól még nem lesz valaki jó politikus, mert keresztény.
Nagy Gergely ezekkel egyetértve pedig kiemelte, hogy hatalmas érték, hogy szekuláris államban élünk, hisz épp ez adja a kereszténység és a keresztények szabadságát.
Egyház és politikai aktivizmus
A moderátor következő kérdése arra vonatkozott, hogy hol van az egyház helye a társadalomban. Zárványként vagy cselekvő közösségként kellene-e megjelennie? Vállalhat-e az egyház politikai aktivizmust?
Válaszként Fabiny Tibor bemutatta a három nagyegyház politikai modelljének különbségeit: szerinte a katolikus gondolat szintetizálja a társadalmat, a kálvinista megváltoztatja, a lutheránus pedig a hit és a világ közötti feszültségre épít. Folytatva az előző gondolatot, kifejtette, hogy a hitből nem feltétlenül következik politikai álláspont:
„Nem keresztény fogorvost akarunk, hanem jó fogorvost” – és ez ugyanígy érvényes a politikusokra is. Azért is különösen fontos ez, mert a politikai ideológiák a hitvallások helyét követelik maguknak – a valós hit tettekkel történő megvallása helyett.
Másik oldalról megközelítve a kérdést Laborczi Dóra két szempontot hozott be: elsőként a közvetítőét, mivel Magyarországon a megmerevedett frontvonalak és a beszűkült médiatér mellett a különböző oldalon állók nem beszélnek egymással – ugyanakkor az egyházakban mindkét oldal jelen van, így betölthetnék a hídverő szerepét. A másik fontos kérdés az, hogy van-e az egyháznak saját belső narratívája, amelyet nem a politikai oldalak határoznak meg. Van-e saját feladata, küldetése, vagy hagyja, hogy csak a politika határozza meg céljait?
Nagy Gergely úgy fogalmazott, hogy a keresztények helye ott van a társadalomban, ahol a nem keresztények vannak: teljesen mindegy, hol vagyunk – a munkahelyen, az iskolában, sport közben –, a hiteles életünkkel kell követendő példát állítanunk mások elé. Magyar-országon szerinte azért van összeomlóban az egyház, mert az egyháznak a világ diktál a finanszírozáson keresztül.
A kereszténység a lelkész szerint nem más, mint egy nem különösebben vonzó termék az ideológiai piacon; a keresztények maguk pedig nem elég csábítóak. Jó példája ennek, hogy a református gyülekezetek mindössze 20%-a önfenntartó.
Fabiny Tibor figyelmeztetett, hogy a kereszténységnek nem szabad megpróbálnia versenyezni az ideológiák logikájával: az önmagunkban való kételkedésre való képességünk épp az ideológiává válást előzhetné meg. A Christentum, vagyis a kultúrkereszténység logikája nem Krisztusé: mi nem egyszerűen keresztényekké akarunk másokat tenni, hanem hívőkké. Laborczi Dóra ezt azzal egészítette ki, hogy nagyon sok ember élhet úgy, hogy minden morális parancsát betartja a kereszténységnek, mégsem hívők. Ő is egyetértett abban, hogy a magukat keresztényként pozicionálók hitelvesztése miatt nem találnak el ezek az emberek a hithez, és ismét hangsúlyozta a fundamentalizmus veszélyét: amíg a médiában a „hívők” így jelennek meg, ne is várjuk, hogy bárki vonzónak találja ezt. Fabiny ehhez pedig hozzátette, hogy már Jézus is rámutatott, hogy a legjobb „hívők” mindig a farizeusok, akik tökéletesnek akarnak látszani, de csak képmutatóak.
A kereszténységnek esszenciális része a kudarc, és a szentek bukásaiból sokkal többet tanulhatunk, mint a jó cselekedeteikből.
Alárendelő vs alárendelődő hatalom
Hogyan viszonyul ez a világ alárendelő és az egyház alárendelődő szemléletéhez? – tette fel a kérdést Kovács Viktor. A két gondolkodásmód között radikális szembenállás van: az egyháztól és a keresztényektől azt kell várnunk, hogy úgy cselekedjenek, mint Krisztus a Golgotán. Ezt egészítette ki Laborczi Dóra azzal, hogy
az alázat és a krisztusi minta elsősorban nem azt jelenti, hogy engedjük, hogy bántsanak minket, hanem azt, hogy képesek legyünk szívünkben „megáldani a minket bántókat is”, ahogyan Boyd fogalmaz.
Tehát nem kell engednünk, hogy minket vagy másokat bántsanak – az erőszakmentes ellenállásba beletartozik ez is. Az alázatos, „mindent tűrő, mindent elviselő” gondolkodásmód például egy bántalmazó kapcsolatban senkit sem visz előrébb: tudnunk kell meghúzni a határokat. Az alázatos gondoskodásba beletartozik az önmagunkkal való foglalkozás is. A kereszténységet és annak tanításait nem gondolkodás nélkül kell gyakorolnunk vagy egy adott, szűk ideológiai keretbe illesztenünk, hanem az adott szituációhoz alakítva, abban a konkrét szituációban Krisztust képviselve. Fabiny Tibor és Nagy Gergely egyetértettek: az előbbi példának hozta Ferenc pápa az ukrán helyzetre adott imáját, amely megjeleníti, hogy Krisztus mindkét oldalon ott van, egyszerre az áldozat és az elkövető oldalán, ami pedig a legnagyobb alázatot követeli meg; utóbbi pedig arról beszélt, hogy a református egyháznak különös képessége, hogy alárendelje magát Istennek és az elöljáróknak, miközben a tisztségviselők a mindennapi feladataikon keresztül vannak alárendelve a híveknek.
Nemzeti zászló a templomban
Utolsó nagyobb kérdésként Kovács Viktor megismételte a könyv alapkérdését: van-e kapcsolat a kereszténység és a nemzeti identitás közt? Látszólag a templomokban kihelyezett országzászlók és valószínűleg a keresztények válaszainak többsége ezt megerősíti, Boyd mégis mítoszként írja le. Létezhet-e keresztény nemzet, keresztény Európa?
Nagy Gergely szerint létezhet, és lehet összefüggés is a kettő közt, de ez önmagában nem jelent semmit – az értékét az határozza meg, hogy mire használják. A nemzet nem lehet abban az értelemben keresztény, hogy azt mondja magáról, hogy ő „a keresztény nemzet” – de tagjai vallhatják magukról, hogy ők keresztények. Most Magyarországon a legtöbb ember azért mondja magát kereszténynek, mert ez „hagyomány”, ugyanakkor ez nem a valóságot tükrözi. A politikusok ezt kihasználják, szakpolitikaiból identitáspolitikai kérdést próbálnak kreálni.
Laborczi Dóra szerint ez egyszerű számszaki kérdés: Magyarországon a keresztények kisebbségben vannak, egyre csökken a számuk, így nyilvánvalóan nem igaz, hogy a magyarság keresztény nemzet lenne. A nyelv viszont sokszor összefonódhat a vallásos identitással, például a romániai reformátusságban sarokköve a magyar nyelvű vallásosság a nemzeti önazonosságnak. Fabiny Tibor pedig figyelmeztetett, hogy a nemzetnek részei azok is – ráadásul többségben vannak –, akik nem keresztények: nekünk, hívőknek egyszerre kell kereszténynek és magyarnak lennünk és minden nemzettestvérünket krisztusi szeretettel szeretnünk.
Arra a moderátori kérdésre pedig, hogy kinek mi a könyv legfőbb tanulsága, Fabiny azt a választ adta, hogy megtanít kritikusan szemlélni saját magunkat és kereszténységünket – ami egyébként is a kereszténység legfőbb erénye. Az aktuális eseményekre tekintve Laborczi Dóra figyelmeztetésként értékeli Boyd írását: el kell kerülnünk, hogy oda jussunk, mint a „szent háborút” vívó Oroszország; Nagy Gergely pedig a magyar közélet permanens háborújával szemben a könyv pacifizmusát, békítő szándékát emelte ki: az állandó ellenségkép-keresés és gyűlölet helyett meg kell állnunk és reflektálnunk saját magunkra.
Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg
Kovász Közösség 