A Kovász blog szerzőinek és szerkesztőinek gondolatai a házasság hetével kapcsolatban.
Molnár Illés: Jó kezdeményezés, sokakban mégis viszolygást kelthet
A Valentin-napra, a szerelem egynapos ünnepére ráépülő egyhetes házasságünnep ötlete és szimbolikája fontos pozitív üzenettel bír egy olyan korban és országban, ahol egyre kevesebb házasságot kötnek, és azoknak is egyre nagyobb aránya végződik válással.
Az üzenet hatékony és átütő megfogalmazását azonban nagyban segítené, ha a keresztény, középosztálybeli mintacsaládok „bezzeg”-hangvételű felmutatásán és ünneplésén túl a házasság témája kontextus- és problémaérzékenyebben jelenhetne meg. Erre persze most is vannak példák akár a hivatalos, akár a kísérőprogramok között. (Saját élményeim közül ilyen volt a Holló András – Makovecz Virág házaspárral készült beszélgetés vagy a református cigánymisszió évek óta tartó interjúsorozata [1., 2., 3.] évtizedek óta együtt élő roma házaspárokkal.)
Amit hasznosnak és szerethetőnek tarthatunk tehát, az a problémaérzékeny, sokféleség felé nyitott kommunikáció, amit pedig kontraproduktívnak: a fentről lefelé irányuló, érzéketlen bezzeg-kommunikáció. Mindezt közel kilenc éve házasságban élő, kétgyerekes apaként nyomokban én is érzem, de még látványosabban látom hosszabb ideje egyedülálló vagy elvált barátaim, csakládtagjaim reakcióin: közülük sokakban erős viszolygást kelt a házasság hetének retorikája, miközben nyilvánvalóan az a célja, hogy pozitív kampány legyen.
Ahhoz azonban, hogy ne csak megveregesse a házasságban élők vállát, hanem gyümölcsöt teremjen, és segítő kezet nyújtson a jelenleg nem házasságban élők – házasság előtt állók és elváltak –, gyerekvállalási nehézséggel küzdő házasok vagy a bántalmazó kapcsolatban szenvedők felé is, jóval többre lenne szükség. Bátrabb, a problémákat sem kikerülő problémafelvetésre, szélesebb rétegeket felvonultató szereplőkre és programokra.
Jelenlegi állapotában olyan elegáns nagypolgári vendégségre emlékeztet, ahol csupa kötelező kört futunk: mindenkinek mosolyogva kell gratulálni, kellemetlen témákat azonban nem illik szóba hozni. Kár érte.
Tarcsay Tibor: Felismerjük-e, ha nem állunk készen?
A házasság hatalmas feladat, minden percben, minden órában, napban, egész életünk végéig. Teljes nyitottság: nem lehet a másik előtt semmiféle titkunk, nem lehet olyan része az életünknek, amelyet nem vagyunk készek megosztani vele – el tudjuk-e ezt egyáltalán magunkról mondani? Teljes, feltétel nélküli szeretet: le tudjuk-e küzdeni enélkül a rosszul indult napok idegességét, a frusztrációt, ha ordít a gyerek vagy a kutya, a stresszt, amelyet a munka okoz, és az ezer másik, szeretetünket kikezdő tényező hatását anélkül, hogy lelki szemetesnek vagy lábtörlőnek használnánk a másikat? Ismerjük-e a magunk szexualitását, a vágyainkat, a kötődésünket, a szeretetnyelvünket, el tudjuk-e ezt mondani a másiknak? És fordítva: megvan-e ez a tudás, akarat, önismeret a másiknál, képes-e ugyanerre – egyáltalán, tudhatom-e én ezekre a kérdésekre az igazi választ? Van-e olyan bizalmam a másikban, hogy elhiggyem neki, hogy higgyek benne? És ez csak három egyszerű, de húsbavágó kérdés volt, és van még másik ezer…
Amikor arról panaszkodunk a mai idők kapcsán, hogy sok a válás és kevés a tartós házasság, érdemes magyarázatokon is gondolkodnunk. Lehetséges-e, hogy a legtöbb ember, aki házasságra adja a fejét, egyáltalán nem kész erre; nincs meg a megfelelő önismerete, hite, bizalma, szeretete, stabil kötődése, nem elég reflektív, nem tud segítséget kérni? Lehetséges-e, hogy ezekből a társadalmi konvenciókból (amit össze is keverhetünk az őszinte akarattal – tudom, mert én is megtettem) köttetett, már eleve bukásra ítélt házasságokból egyszerűen manapság szabadabban lépnek ki az emberek, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt, amikor mondjuk egy egyedülálló nő gyerekekkel (de gyakran egy férfi is) azonnal társadalmi ellehetetlenüléssel és stigmatizáltsággal szembesült?
Nem a házasság rossz dolog, sőt! A házasság nagyszerű és csodálatos intézmény, valódi szentség katolikus felfogás szerint; de úgy vagyunk ezzel is, mint bármelyik másik szentséggel: nem nagyon állunk készen rá. Nem a házasság van válságban, hanem a társadalmunk, amely idáig sikeresen belekényszerített embereket együttélésekbe, most pedig ez a gazdasági-normatív kényszer látszik lanyhulni – hála Istennek.
Az egyház feladata nem a kudarcos együttélések konzerválása (vagy annak sikertelen kísérlete), hanem a megelőzés: hogy sikerrel felkészítsük fiataljainkat arra az óriási, tényleg embert próbáló testi-lelki kihívásra, amit a házasság jelent.
Mikó-Prém Alexandra: A válásom tanított a legtöbbet a házasságomról
Nem tudok erről a témáról nem személyesen írni, mivel volt egy válásom. A válási krízis közepette pedig annyi mindenből kiábrándultam. Megéltem, hogy a tanítások legnagyobb része, amelyeket az egyháztól kaptam a házasságról: üres. Nekem ezek nem segítettek építeni vagy megmenteni vagy éppen bölcsen megkötni az első házasságomat. Mert hiába imádkoztam rengeteget a házasságomért, tönkrement. Mert annyi bántást kaptam a válásom miatt a saját lelkésznek tanuló hallgatótársaimtól. Megalázott, stigmatizált nőnek éreztem magam, akin ott ég a skarlát betű. Kaptam a hátam mögött olyan mondatokat, amelyeket sosem felejtek el, amelyek ma is fájnak.
Akik ma már lelkészek, azt mondták, megérdemlem a szenvedést. Ez az ítélet, ez a szeretetlen, empátia nélküli válásellenesség annyira körbelengett akkoriban, hogy hónapokig senkinek nem tudtam beszélni a krízisemről. Arról, hogy mennyire rossz a házasságom. Mert válni nem úgy válunk, hogy akkor indul a buli, pezsgőt bontunk, éljen a szabadság. Hanem sírva, fájva, vérezve.
És ilyenkor kell, aki megtart. Végül az akkori bibliakörös baba–mama kör tartott meg. És egy ige, Bodó Sára prédikálta mennybemenetel napján: „Jézus előrement helyet készíteni.” Útitársam lett ez az üzenet, kincsként őrzöm azóta is.
Sokat kaptam az egyháztól, amit sosem felejtek el, amiért mindig hálás leszek: lakhatást, ruhát, ételt. Majd sokat gyógyultam már lelkészként, amikor átélhettem, hogy sok gyülekezeti tag nem ítél el, sőt éppen azzal keres meg, hogy ő is elvált, és milyen jó, hogy én is felvállalom.
Volt lelkész, aki azt mondta: ezt a házasságot meg se kellett volna kötni. De hiszen ebből a frigyből lett a gyermekem! Nem bántam meg. Sőt! A válásom tanított a legtöbbet a házasságról. Persze, meg lehetne spórolni ezt a kört. Ehhez elengedhetetlen a prevenció, a minőségi jegyesoktatás és a házasság alatti támogatás, kísérés. És az, hogy minden probléma előfordulásakor, így a válási krízisben is lehessen segítséget kérni és kapni – ítélkezés nélkül.
Az egyik legfontosabb dolog, amit a válásom tanított: nem lehet a házasságról pszichológia nélkül beszélni. Önismeret nélkül nem lehet egy kapcsolatot építeni, éltetni, ápolni.
A puszta teológiai értekezés nem fog házasságokat megtartani.
A házasságról (és minden egyéb, embereket érintő kérdésről) lelkigondozói lelkület nélkül tanítani olyan, mint a betűt szolgálni a lélek helyett. Megtartani nem fog, inkább csak megtörni. És miért nem mentem még el a házasság hetének valamelyik programjára? Mert az eseménysorozat kommunikációja, médiamegjelenése és feltehetőleg az egyházon belül kapott tapasztalatok és sebek miatt nem vonz, inkább taszít. Nem kérek több sebet.
Laborczi Dóra: Partnerként a hivatásban és a házasságban is
Az idei házasság hetével kapcsolatban rögtön egy – szerintem – kifejező történet jut eszembe. A 2022-es rendezvénysorozat hivatalos plakátján ugyanis eredetileg a házaspárok nőtagjai csak híres férjük feleségeként voltak feltüntetve, saját foglalkozásuk megjelölése nélkül. A szervezők úgy ítélték meg, hogy a feleségek foglalkozása nem számít. Pedig nekik is van hivatásuk: van, amelyiküknek az otthon menedzselése, de van, aki művészettörténész vagy sportoló.
Őszintén nem értettem, hogyan csúszhat be ekkora szervezési baki egy olyan rendezvénynél, amelyiknek a házasság népszerűsítése lenne a célja. Célcsoportja pedig – feltételezem – azok, akik a #metoo-mozgalom utáni években éppen az egyenjogúság újfajta kihívásait és lehetőségeit kóstolgatják.
Mert lehetőség, de egyben kihívás is, hogy a nőkkel, lányokkal nem bánhatunk már úgy, ahogy sokan, sokáig bántak.
Szembesülnünk kellett vele, hogy ki tudnak állni magukért, van hangjuk, és észre lehet őket venni. Talán a fiatalok körében már inkább alap, hogy egy nő tanulmányain és hivatásán keresztül érheti el saját helyét a világban, és hogy azok a nők kiegyensúlyozottabbak egy házasságon belül is, akik kiteljesedhetnek a munkájukban, és akiknek nem egyedül nyomja vállát a házasság és a gyereknevelés összes terhe, hanem akiknek partnere osztozik azokban (lásd: svéd nők). Azt, hogy ez a szemlélet mennyire messze van a magyar valóságtól, mi sem mutatja jobban, mint hogy a nők hivatását egy hivatalos plakáton elfelejtik feltüntetni. Hogy ez a szövegezés, a szerkesztés és a publikálás folyamatában fel sem merül, vagy ha felmerül, elvetik.
A plakátot aztán – közkívánatra – kijavították, feltüntetve a feleségek foglalkozását is. Ez azt mutatja, hogy a célcsoportban is ellenérzést váltott ki az egyoldalú megközelítés, és megvan a belső igény, hogy a nőkre a hivatásban és a házasságban is egyenrangú, a férfiakkal azonos mértékű tiszteletet, nyugodt munkavégzést és pihenést érdemlő felekként tekintsünk, nem pedig háttérintézményként. Azt gondolom, a jövő házasságai jórészt ezen állnak vagy buknak, nem beszélve az önismeretről, a szeretetről és egy sor olyan fontos tényezőről, amelyekről az előttem szólók – és a házasság hete is – szóltak.
Fotó: Cassidy Rowell
Ez egy véleménycikk. Felületünkön szeretnénk teret engedni a különböző nézőpontok ütköztetésének az általunk fontosnak tartott kérdésekben, hozzájárulva ezzel a társadalmi párbeszéd minőségének javításához. Ha más véleményen vagy, bátran írd meg nekünk a felhívás után olvasható elérhetőségek valamelyikén. Ha pedig tetszett a cikk, kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon. Blogunk a Kovász Közösség felületeként működik, a Civil Kollégium Alapítvány hitalapú közösségszervezés projektjének támogatásával.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg
Kovász Közösség 