Vallásosabbak és emancipáltabbak az értelmiségi fiatalok, mint az országos átlag

A diplomás fiatalok jóval az országos átlagon felül rendelkeznek valamilyen vallásos identitással, de körükben a nemiszerep-felfogások is elmozdulóban vannak a tradicionális, hagyományosan vallásosnak tekintett modelltől. Két friss kutatás eredményét ismertetjük egyházaink demográfiai helyzetét vizsgáló cikksorozatunk második részében.

Amint arról a Kovász blogon már korábban beszámoltunk, egy 2021-es amerikai kutatás eredményei szerint a „mai fiatalok” (13–25 év közöttiek) nem kevésbé hívők, mint az előttük járó generációk, körükben mégis drasztikusan csökken az egyháziasan vallásos identitásúak száma. Ezt alátámasztják a Századvég Alapítvány Vallásosság Magyarországon című tanulmánykötetének statisztikái is. Cikkünkben két új tanulmány vizsgálatával szeretnénk még pontosabb képet adni egyházaink demográfiai tartalékáról. 

A Szociológiai Szemlében tavalyelőtt jelent meg Fényes Hajnalka és Pusztai Gabriella „Nemiszerep-attitűdök és vallásosság a felsőoktatási hallgatók körében” tanulmánya, a Magyar fiatalok a koronavírus-járvány idején – Tanulmánykötet a Magyar Ifjúság Kutatás 2020 eredményeiről pedig Gyorgyovich Miklós és Pillók Péter „A vallásosság alakulása az ifjúsági rétegben” című reprezentatív mintán végzett kutatását tartalmazza.

Ahogy korábbi cikkünkben megállapítottuk, a 18–25 évesek mindössze 12 százalékát teszik ki az „egyházhoz kötődő vallásos” csoportnak, ez pedig az jelenti, hogy számuk a 2014-es felmérés 16%-ához képest egynegyedével csökkent; ráadásul 92%-uk inkább nem vagy közepesen kötődik az intézményes vallásokhoz. Az új tanulmányok árnyalják a képet: vannak a fiataloknak olyan csoportjai, amelyekben az átlagnál magasabb a vallásosak száma. Ezek pedig a felsőoktatásban részt vevők csoportja: a „diplomás fiatalok között kétszer akkora arányban (minden tizedik) vannak az egyház tanítását követők, mint a felsőoktatásba be nem jutók között”, összességében 15,4%-uk (Fényes–Pusztai 30. o.); „a diplomások 60 százaléka köti magát valamely felekezethez, 9 százaléka tekinti magát egyháziasan [kötődőnek]” (Gyorgyovich–Pillók 251. o.). A két értéknek épp átlaga a korábbi cikkünkben becsült szám.

Akárcsak a magyar népességben, úgy a diplomás fiatalok körében is körülbelül 50% a „maga módján vallásos” csoport (Fényes és Pusztai ettől némileg eltér, náluk 44%); a felsőoktatásba be nem kerülők körében ez az arány 40%. Ez is jelzi azt, hogy bár korábbi kutatások azt mutatták, hogy térségünkben az alacsonyabb képzettségű szülők és ebben a helyzetben megmaradó gyerekek között volt elterjedtebb az egyházi vallásosság, ma már megfordulni látszik a tendencia: „…egyértelműen kimutatható a magas szülői iskolázottság és a hallgatói vallásosság korrelációja, valamint a magas státusz és a »felfelé« irányuló vallási mobilitás (fiatalabb generációk vallásossá válása nem vallásos szülők esetén) (Fényes–Pusztai 50. o.).

Az egyházias vallásosság tehát a fiatalok körében elitizálódni látszik.

Ennek számos oka lehet, és a kutatások bizonytalanok. Előkerül lehetséges motivációként a fragmentált és sokszor ismeretlen egyetemi környezetben a vallási csoportok megtartó és támogató ereje – a barátságok, tanulókörök, egyetemi imacsoportok nemcsak spirituális támogatást nyújthatnak tagjaiknak, de gyakran jól hasznosítható kapcsolati hálót is. Emellett felmerült az elsősorban (neo)protestáns, de a kereszténységre általában is jellemző „sikeretika” és teljesítménymaximalizálás is. Az egyértelmű, hogy nem a vallás vigasztalása vagy általános lelki támogató jellege áll a jelenség mögött: „…a kérdezett fiatalok mindössze bő hatoda számolt be róla, hogy volt már része ilyen jellegű vallási élményben.” (Gyorgyovich–Pillók 242. o.) Túlnyomó többségük, 64% soha nem tapasztalt ilyet, és ezen a pandémia sem változtatott: mindössze 3,4 százalék ilyen jellegű tapasztalata mozdult el valamilyen irányba, és ebből is csak a szűk többség (58%) válaszolt úgy, hogy inkább pozitívba.

Kézenfekvőnek tűnik két további lehetséges ok: a családi háttér és az iskolai környezetben való vallásos neveltetés, illetve a kereszténységgel másmilyen okból történő identifikáció. Az első lehetőséggel Gyorgyovichék kutatása foglalkozott, míg a másodikkal Fényes és Pusztai. Ugyanakkor mindkét kutatópáros megjegyzi, hogy

az egyházias vallásosság elsősorban a kisvárosokban és a falvakban, illetve az ország keleti részében dominál; érdekes ugyanakkor, hogy a legmagasabb arányú vallásos identitásúak száma mégis Budapesten él, a legalacsonyabb pedig a megyei jogú városokban és megyeszékhelyeken (Gyorgyovich–Pillók 240. o.).

Úgy tűnik, a vallásos neveltetés jelentős mértékben képes konzerválni a vallásosságot: „…az otthon vallási nevelést kapott fiatalok értelemszerűen igen magas hányada, 91 százaléka érzi magát felekezethez tartozónak.” (Uo. 241. o.) Ugyanakkor nincs szignifikáns összefüggés a vallásos neveltetés, az egyházi iskolába járás és a fiatal felnőttkori vallásosság közt. A kutatásban megkérdezettek 21 százaléka vallotta, hogy vallásosan nevelték vagy nevelik otthon, és ezek harmada, vagyis összesen 9 százalék tanul vagy tanult egyházi intézményben (azaz óvodától egyetemig valamilyen formában). Érdekes, hogy az egyháziasan vallásos hallgatók és tanulók egyharmada is jelezte, hogy „egyébként nem részesült vallásos neveltetésben otthon”. Ahogy a tanulmány is megállapította, „a vallásosság mértékét nem magyarázza az egyházi oktatás szintje”. Ez már csak azért is meglepő, mert a KSH adatai szerint az egyházi fenntartású óvodák száma az összes intézmény között 8,2%, az általános iskoláké 15,2%, a középiskoláké 16,1%.

Azaz az egyházi fenntartású intézmények nagyon kicsi hatékonysággal „termelnek” egyházias kötődésű fiatalokat, körülbelül minden negyedik egyházi intézménybe járó hallgató marad meg egyháziasnak.

Emellett szembetűnő, hogy nem a szám szerint legtöbb középiskola a legszaturáltabb egyházias és vallásosan nevelt fiatalokkal, hanem az általános: a fenti 9% több mint fele egyházi általános iskola tanulója volt (58%).

Az egyéb, „egyháziasnak” látott értékek egy szegmensét vizsgálta a „Nemiszerep-attitűdök és vallásosság a felsőoktatási hallgatók körében” című tanulmány. A magyar egyházak kommunikációjának és identitásának körében ez az elsődleges téma; az elmúlt tizenkét évben pedig a kormányzati kommunikáció is ennek a témának mentén lelt leginkább szövetségesekre az egyházakban. A nemi szerepek változása, mint azt a tanulmány is megállapítja, több okra vezethető vissza: „(1) A modernizáció és a posztindusztriális társadalom kialakulása, (2) a nők növekvő részvétele az oktatásban és a munka világában, (3) a szekularizáció, végül (4) a női emancipáció és individualizáció, valamint a feminista mozgalmak megerősödése.” Ezek olyan okok, amelyekre az egyházaknak kevés közvetett hatásuk van, ugyanakkor a tagjaik felé erős elvárásokat kommunikálnak, és központi értékként jelenik meg a hagyományos családi és nemi szerepek fenntartása.

Természetesen kérdés, hogy mi a „hagyományos családmodell”, tekintve, hogy Magyarországon a szocializmusban a kétkeresős modell volt az általános, ahol az apa és az anya egyaránt teljes munkaidőben dolgozott; pragmatikus megfontolásokból ez pedig ma sincs másképp (uo. 53. o.). A fejlett országokban lassul a családmodell és a nemi szerepek átalakulása, alkalmasint elméleti preferencia szintjén némi visszarendeződés is figyelhető meg az egykeresős modell irányába, ennek gyakorlati lecsapódása azonban igen kicsi.

Fényes és Pusztai kutatása alapján három nagy klasztert állítottak fel a fiatalok ezen témához való attitűdje alapján: a pragmatikus instrumentális (akik gyakorlati megfontolásból állnak a nemi egyenlőség oldalán); a tradicionális (akik az egykeresős patriarchális modellt érzik magukénak, bár elfogadják a női munkavállalást); és a posztmateriális-posztmodern (akik „a klasszikus nemi szerepeket rugalmasan felcserélhetőnek tartják, mindkét nem kettős szerepkörben van”). Ezek a klaszterek figyelembe veszik az apaság átalakulását is, nem csak a nők emancipációját. A kutatás alapján pedig a tradicionális modellel mindössze a felsőoktatásban tanulók kevesebb mint fele (40%) azonosul; az instrumentális modell 23%-on áll, míg a posztmateriális-posztmodern 31%-on. És hogy miként kapcsolódnak ezek a klaszterek a vallásossággal? 

„A pragmatikus instrumentális modern csoportba kerülés esélyét növeli a tradicionálissal szemben, ha valaki nő, vagy ha falusi, illetve csökkenti, ha valaki egyháziasan vagy a maga módján vallásos, vagy ha református. A posztmateriális-posztmodern csoportba tartozás esélyét pedig növeli a tradicionálissal szemben, ha valaki nő, vagy ha falusi, illetve csökkenti, ha az anya csak középfokú végzettségű, illetve ha a család szubjektív anyagi helyzete rossz, vagy ha valaki a maga módján vallásos. Végül a posztmodern-posztmateriális csoportba kerülés esélyét erősen növeli a pragmatikus instrumentális modern csoporttal szemben, ha valaki egyháziasan vallásos.” (Uo. 61. o.)

Úgy tűnik tehát, a tradicionális klaszterba tartozók nagyobb eséllyel nők, vallásosak, majd ezen belül reformátusok.

Érdekes módon ugyanakkor a posztmateriális csoportba is nagyobb eséllyel kerülnek az egyháziasan vallásos fiatalok – erre a magyarázat a szerzők szerint az lehet, hogy külföldi kutatások alapján „az intenzív vallásosság a hagyományos, elnyomó-patriarchális férfiszerepekre is hatással van, a férfiak érzékenyebbekké válnak a tisztességtelen, egyenlőtlen családon belüli feladatmegosztásra, és újraértékelik a szeretetkapcsolatokat, újfajta családcentrikusság alakul ki bennük, mint ahogy a vallási szervezetekbe való beágyazottság révén a nők számára is nagyobb társadalmi szerepvállalás válik elérhetővé”. Mindez szemlátomást teljesen ellentmond annak, amit várunk – az egyházaink hagyományosan a tradicionális női, férfiaknak alárendelt szerepeket hangsúlyozzák, várják el és testesítik meg, ahogy erről már korábban Laborczi Dóra, a Kovász blog szerkesztője írt is. Mindkét kutatás rámutat, hogy tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az egyháziasan vallásosak többsége, átlagosan 60%-a nő. Emellett Gyorgyovichék kutatásának eredményeiből az is megmutatkozik, hogy az elkötelezetten vallásosak a korcsoport legidősebbjei, 25–29 évesek, és ők elsősorban községiek – de köztük is a legmagasabb a diplomások száma, 18%.

Összegzésképpen tehát elmondható, hogy a diplomások többségükben valamilyen vallásos identitással rendelkeznek, ami magasabb, mint az országos átlag (60% szemben a magyar 53%-al), és míg 19% alkalmanként gyakorolja is a vallását, ezen belül már csak 9% az, akik konkrét egyházhoz is kötődnek, és mindösszesen 5% a keménymag, „akik erős élményekkel és tapasztalatokkal bírnak, egyházi kötődésük és vallásgyakorlati szokásaik is biztos részei az életüknek, mellette pedig sokuk járt egyházi oktatási intézménybe is” (Gyorgyovich–Pillók 249. o.). Úgy látszik, hogy a fiatalok körében – akárcsak a magyarságnál általában – nem a vallásosság vagy a spiritualitásra való igény csökken, hanem a hagyományos egyházakkal való azonosulás, azok tanításainak és elvárásainak komolyanvétele. Bár a diplomások között magasabb az egyházias vallásosság, mint az átlag körében, az egyházak fő kommunikációs témáival való azonosulás jóval alacsonyabb, sőt, mint láttuk, a megélt hit igen gyakran épp ellenkező hatást vált ki, mint amit a hagyományos narratíva alapján elvárnánk.

A kérdés komplexitását pedig tovább fokozza az utolsó, identitás és demográfia szempontjából is érdekes adalék: a vallásos nők több gyermeket vállalnak, mint a vallási közösségekhez nem tartozók. Úgy tűnik, Magyarországon a vallásosság „egyértelműen a tradicionálisabb nemi szerepek szerinti viselkedéssel jár együtt, a vallásos férfiak és nők házasságának stabilitása nagyobb, több gyermeket nevelnek, nagyobb a gyermek által érzékelt szülői odafigyelés, és a vallásos fiatalok nagyobb valószínűséggel kötnek házasságot” (Fényes–Pusztai 56. o.). Hogy ez az egyházi kommunikációs panelek ellenére vagy azoknak köszönhetően történik-e, nem tudjuk. Az is nyitott kérdés, hogy ez a jelenség jelent-e bármiféle reményt az egyre csökkenő általános egyháztagság demográfiai ellensúlyozására nézve.

Borítókép: Mario Purisic/Unsplash

A szerzőről

---

Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon. Blogunk a Kovász Közösség felületeként működik, a Civil Kollégium Alapítvány hitalapú közösségszervezés projektjének támogatásával.

📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg