Szemléletformálás és nemnövekedés: a teremtésvédelem szerepe az egyházak gazdálkodásában

Noha a Szentírás számos helyen a növekedés követelményét állítja elénk, e növekedés nem feltétlenül azonos az anyagi gyarapodással. A teremtett világ megóvásának, az erőforrásainkkal való bölcs gazdálkodásnak egyelőre nincs egyházi szintű szabályozása Magyarországon.

Szerző: Szűcs Kinga, Evangélikus Hittudományi Egyetem | Borítókép: Pixabay

Léteznek ugyan a teremtett világ integritásáért és jólétéért elkötelezett gyülekezetek, illetve több évtizede folyik az ökológiailag tudatos egyházi szerveződések közti hálózatépítő munka (részben az egyes egyházakban, részben felekezetközi szinten), ám az egyházak egészének és különböző szervezeti egységeinek fenntartható vagy legalábbis környezetkímélő működése eddig sosem képezte meghatározó vonatkoztatási pontját a költségvetéssel kapcsolatos döntéseknek. Az anyagi források felhasználása mindeddig kizárólag a növekedés és a terjeszkedés irányába mutatott. Ideje azonban elgondolkozni azon, hogy az egyház feladatellátási területeinek kiszélesedésével (ugyanakkor egyértelmű lélekszámvesztésével is) egyidejű forrásbővülés jótékony módon szolgálhatja-e a teremtésvédelmi törekvéseket. 

A nyugat-európai egyházak túlnyomó részében az elmúlt évezred utolsó évtizedeiben utat talált magának a teremtett világ iránti emberi felelősséget hangsúlyozó közelítésmód. Nem csupán kisebb közösségek vagy közösségi hálózatok önkéntes vállalásai segítik az egyházak fenntartható működését, de az egyházi környezetvédelmi szervezetek előkészítő munkájának köszönhetően olyan egyházvezetői (pl. zsinati) szintű döntések is születtek, amelyek viszonylag rövid határidőn belül kilátásba helyezték az egyházi fenntartású intézmények karbonsemlegességét. Illetve a fosszilis energiahordozókkal kapcsolatos beruházásokból való fokozatos egyházi tőkekivonás is napirendre került. Az anglikán egyház, mindezeken túlmenően, a gyülekezetek rendelkezésére bocsátott egy – energetikai szakértők által kidolgozott – részletes kalkulációs táblázatot az egyes intézmények energiafelhasználásának mérésére és kontrolljára vonatkozóan.

A magyarországi egyház-finanszírozás sajátossága, hogy az egyházak elsősorban nem saját vagyonelemeik felett rendelkeznek, így a fenntarthatósági célok is az állami szabályozásoknak megfelelően, illetve az állam által diktált pillanatnyi igények mentén fogalmazódhatnak csak meg.

Az anyagi eszközök befektetése vagy esetleges kivonása egy-egy területről nem autonóm egyházi döntések következménye, hanem az állam által diktált lehetőségekhez való alkalmazkodás határozza meg. Előfordulhat, hogy a törvényi szabályozás környezetvédelmi szempontokat is szolgál, de ez nincs szükségszerűen így. A reprezentációs beruházások (a gyülekezeti lélekszámmal nem indokolható templomépítések, a működtetés feladatait ellátni képes szervezeti háttér nélkül megvalósított épületfelújítások és -bővítések) a legtöbb esetben alapvető ellentétben állnak a környezetvédelmi, fenntarthatósági szempontokkal.

Az épületek energetikai korszerűsítését segítő, egyházak számára indított pályázatok esetében a környezetvédelmi és reprezentációs célok szerencsés esetben egybeesnek, ezek a pályázatok azonban leginkább a nagy (elsősorban oktatási, jóval kisebb mértékben szociális) egyházi intézményeket célozzák meg. A gyülekezetszintű épületenergetikai fejlesztések még nem érik el az állami megítélés szerint „jól hasznosuló” beruházás szintjét, a tulajdonnal és tőkével nem rendelkező gyülekezetek azonban nem képesek önerőből ezen fejlesztések finanszírozására.

A teremtett világ megőrzése és a hitből fakadó felelősségvállalás ugyanakkor több pilléren nyugszik, amelyek közül a fenntarthatóság financiális és tárgyi eszközeinek előteremtése csak az egyik.

Ugyanilyen fontos a szemléletformálás, amelynek egyformán részét képezik Isten és a teremtett világ (az ember által okozott környezeti krízis szituációjában megmutatkozó) kapcsolatának teológiai értelmezési lehetőségei, illetve a szétzilált kapcsolatok helyreállításának liturgikus kapcsolódási pontjai. 

Noha a Szentírás számos helyen a növekedés követelményét állítja elénk, e növekedés nem feltétlenül azonos az anyagi gyarapodással. A lemondás mások javára (többek közt a Hegyi beszéd példáiból kiindulva) ugyanúgy gazdagíthat, boldogíthat, mint az elosztás hagyományos logikáját megtörő, a másik iránti odaforduláson és figyelmen alapuló újraelosztás jézusi stratégiája, amely a kevésből is képes eleget, sőt felesleget teremteni (lásd például a csodálatos kenyérszaporítás négy szövegvariánsát).  

A rendszeres juttatásokból, illetve az egyházfenntartói hozzájárulások és adományok formájában befolyó összegekből is lehetne fenntarthatóan gazdálkodni. Ehhez azonban szükség lenne az egyházak és az egyes szervezeti egységek financiális erejének és lehetőségeinek pontos felmérésére, a rövid és hosszú távú környezetvédelmi célok megtervezésére, a különböző anyagi hozzájárulást igénylő vállalások rendszerbe foglalására, a vállalások megvalósulásának folyamatos monitorozására, illetve a vállalások iránti elkötelezettség, a pozitív motivációs háttér fenntartására. A jó gazdálkodást segítené továbbá az egyes közösségek és intézmények közötti, a hálózatosság elvére épülő hatékony információáramlás (elsősorban a működő jó gyakorlatok, illetve egyéb információforrások megosztását illetően), valamint az egyházvezetés nyilvános írásbeli elköteleződése az általa megfogalmazott fenntartható gazdálkodási célok mellett. Nem utolsósorban szükséges ezen célok beépítése az egyházi törvények és szabályok rendszerébe. 

Ahogy a nyugati-európai egyházak példája mutatja, a fenntartható egyházi gazdálkodás kimunkálásának nem elegendő egy irányból nekifogni, az egyháztagok, gyülekezetek, intézmények szemléletváltására és egyéni felelősségvállalására ugyanúgy szükség van, mint az egyházvezetés elköteleződésére, valamint példa- és iránymutatására. 

A környezeti krízis valósága nem függ az egyháztámogatás aktuális modelljétől. A fenntarthatóság szempontjainak ugyanúgy szerepelnie kellene az állam által támogatott egyházak gazdálkodásában, mint egy ideálisan elképzelt önfenntartó egyházéban. A rendelkezésre álló források megfontolt felhasználása során tekintettel kell lennünk arra a körülményre, hogy az egyházi túlfogyasztás ugyanolyan kedvezőtlen hatást fejt ki a környezetre, mint bármely túlfogyasztás: a mértékletesség évszádos hagyományainak felélesztése mellett az egyházi rendelkezésre bocsátott anyagi eszközök esetleges fel nem használását vagy átcsoportosítását ösztönző (nem kizárólag a maradéktalan felhasználást jutalmazó) költségvetési rendszerekre is szükség volna. 

Az egyházak szervezeti felépítése (különös tekintettel az első látásra kevésbé hierarchikus szerveződésű protestáns egyházakéra) alkalmassá teszi a gyülekezeteket a kisközösségi fenntarthatósági modellek aránylag könnyű adaptálására.

A helyben megvalósuló termelés és fogyasztás ösztönzésében, a lokális gazdaság erősítésében, a pénzforgalom helyett a csereszolgáltatások előmozdításában, valamint a nem pénzbeli tőke hatékony áramoltatásában, valamint az egyes kisközösségek között már meglévő hálózatok továbbfejlesztésében élen járhatnának az egyházak; az alternatív gazdálkodás alapvető feltétele azonban, hogy következetes és átlátható, a teremtett világ iránti felelősséget prioritásként értelmező feltételrendszeren nyugodjék. 

A fenntartható gazdálkodás terveinek kimunkálásakor nem feledkezhetünk meg arról, hogy nem indulunk „tiszta lappal”: az ökológiai adósság felhalmozásában európai keresztény egyházaink is felelősek. Paradox módon éppen a jóléti társadalmak tartoznak a pénzzel és vagyoni eszközökkel legkevésbé rendelkező csoportoknak: a globális Dél országainak, a jóléti társadalmak perifériáján élőknek, a nőknek és a gyerekeknek, a jövő generációknak, valamint a föld nem emberi létezőinek.  

A szerzőről

Szűcs Kinga 1975-ben született Budapesten. Az ELTE magyar–német szakán végzett, majd a CEU posztgraduális történelem mesterképzésén szerzett diplomát. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológus mesterszakán 2014-ben végzett szociáletika szakirányon. 2021-ben doktorált, az Ararát Teremtésvédelmi Munkacsoport tagja, illetve az ECEN (European Christian Environmental Network) kommunikációs felelőse.


Ez egy véleménycikk. Felületünkön szeretnénk teret engedni a különböző nézőpontok ütköztetésének az általunk fontosnak tartott kérdésekben, hozzájárulva ezzel a társadalmi párbeszéd minőségének javításához. Ha más véleményen vagy, bátran írd meg nekünk a felhívás után olvasható elérhetőségek valamelyikénHa pedig tetszett a cikk, kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon. Blogunk a Kovász Közösség felületeként működik, a Civil Kollégium Alapítvány hitalapú közösségszervezés projektjének támogatásával.

📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: