Ideológia, totalizmus és az örömhír felkavaró ereje
Fordította: Molnár Illés
Ha ideológiáról van szó, legtöbbször úgy gondoljuk, az valami olyasmi, ami másokra hat. Ha valakit ideologikusnak tartunk, azt legtöbbször úgy értjük, hogy az illető olyan téveszmés gondolatrendszerben működik, amely eltorzítja a valóságészlelését.
Ez az ideológiaértelmezés egészen Karl Marxig visszavezethető, aki az ideológiát olyan hamis tudatként írta le, amely elferdíti a társadalmi és anyagi valósághoz fűződő kapcsolatunkat. Marx szerint az ideológia szerepe, hogy a kapitalista társadalom által kijelölt helyükön tartsa az embereket, és megakadályozza, hogy észrevegyék a valós gazdasági viszonyokat. Ezért nevezte a népek ópiumának a vallást, amelynek lényegi szerepét abban látta, hogy megakadályozza a felkelést az elnyomó rendszerekkel szemben itt, a földi siralomvölgyben, és túlvilági jutalmat ígérjen a jelen szenvedéseiért.
De egyáltalán lehetséges-e az ideológiamentesség? Átláthatunk-e a létező összes szitán, hogy a valóságot a maga teljes valójában, szűrők és szemcsék nélkül lássuk? Posztmarxista gondolkodók sokasága szerint ez naiv vagy egyenesen veszélyes ambíció lenne. Ők úgy vélik: az ember világhoz való viszonya szükségszerűen ideologikus. Önkéntelenül is valamilyen értelmezési keret, valamilyen jelentésstrukturáló elv szerint működünk, egyszerűen azért, mert a valóság egésze meghaladja felfogóképességünket. Az ideológia ebben az értelemben megegyezik azzal, amit Fredric Jameson a körbefalazás stratégiájának nevez. Ezek olyan reprezentációs rendszerek, amelyek használata elengedhetetlen a valóság értelmezéséhez és rendszerezéséhez – nem mi döntünk tehát arról, hogy ideologikussá válunk-e. Mire cselekvő, gondolkodó, beszélő személyekké válunk, már rég „besoroztak” és bekényszerítettek minket bizonyos ideológiai rendszerekbe. Mire tudomást szerzünk róla, az ideológia már rég átformálta az egymáshoz és a világhoz fűződő viszonyunkat.
Reinhold Niebuhr ezt a teljes látképet és a világban való lét egészét átszövő ideológiát nevezte rendszerszintű gonosznak. Míg a bűn fogalma alatt elsősorban egyéni tetteket értünk, a gonoszt itt alapvetően rendszerszintűként kell elgondolnunk.
Rendszerszintű gonosz névvel illetjük az igazságtalan, ideologikus intézményes struktúrákat, amelyeket már annyira megszoktunk és belaktunk, hogy észrevétlenül átformálták az egyéni és kollektív gondolatainkat és tetteinket: így született a többé-kevésbé erkölcsös egyének közösségéből erkölcstelen, igazságtalan társadalom. Emilie Townes teológus találóan „a gonosz kulturális produktumának” nevezte ezt a jelenséget, amely a társadalmi egyenlőtlenségek megannyi formájáért felelős a lakhatástól a hitelfeltételeken át az egészségügyi és oktatási rendszerig.
Akkor tehát reménytelen a helyzet? Gúzsba kötnek az igazságtalan rendszerek, a körbefalazási stratégiák kibogozhatatlan hálójában vergődünk örökké? Egyáltalán nem. De a kritikát belülről kell művelnünk. „A börtönök velem maradnak – írja a költő-filozófus Hélène Cixous. – Amikor már kiszabadultam, akkor fedezem fel őket: amikor szétrepedtek és széthasadtak a talpam alatt.” Belülről kritizálni azt jelenti: odafigyelünk az ideológia börtönfalán támadt repedésekre, a körbefalazási stratégiákra. Így akkor is tudatában leszünk az ideológiáknak, ha véglegesen sosem szabadulhatunk meg tőlük. Ehhez nyitottnak kell maradnunk az anomáliák iránt: mindenre és mindenkire, aki nem illik a képbe; a belülről fakadó különbözőségekre, amelyek ellenállnak az ideológia körbefalazási kísérleteinek; s főleg azokra a másságokra, amelyeket az akár erőszakos uniformizáció veszélye fenyeget.
Prófétai képzelőerő
Tanárom, Walter Brueggemann úgy írja le az ideológiát, mind amely a totalizmus fogalmaihoz idomít és láncol mindenkit. A totalizmus egy szó szerint totalitárius világ létrehozására irányul. A stratégiája a teljes körű körbefalazás, végső célja pedig az, hogy az egyetlen lehetséges valósággá váljon. Brueggemann itt egyszerre gondol a Salamon uralma alatti Izraelre és a jelenkori társadalom militáns technológiai-fogyasztói totalizmusára is. Úgy véli, a hívők feladata kreatívan leleplezni a fennálló totalista világrendet mint ideológiát a vallásgyakorlás, igehirdetés és tanítás eszközeivel, majd elsiratni annak romlottságát és meghirdetni az örömhír alternatív valóságát.
A totalizmus elleni teológiai küzdelem bibliai modellje a prófétai hagyomány. A próféták költészete egy alternatív világ vízióját kínálta a közösségnek a salamoni birodalom totalizmusával szemben. Brueggemann ezt a prófétai alternatívát a valóságtól a gyászon keresztül a remény felé történő mozgásként írja le.
Az Izrael kivételezettségét és áldottságát hirdető birodalmi ideológiával szembeszállva kimondták a valóságot: az igazságtalanságot és kizsákmányolást. A valóságtagadó és halálosztó birodalmi hazugságokkal szembeszállva elgyászolták az ország veszteségeit, hangot adtak a nép fájdalmának. Végül, amikor a tagadás már tarthatatlan, és minden darabjaira hull, a birodalom pánikreakcióival szemben ők reményt kínáltak.
Képzeletgazdag prófétai alternatívát, leleplezve a fennálló totalizmust mint ideológiai konstrukciót, amelyet a hatalom és a korrupció pénzel, és amely végső soron fenntarthatatlan és távolról sem az egyetlen lehetséges világnézet és létmód.
Nézzük meg például az emberi igazságtalanság és erőszak miatt gyászoló föld lélegzetelállító prófétai képét. A Biblia szerzői gyakran megszemélyesítik a földet és a termőtalajt, olyan élőlényként beszélnek róluk, amely közeli viszonyban áll Istennel, és amelynek jóléte kölcsönös függésben áll az emberek jólétével. A prófétáknál ez a megszemélyesítés a rajta lakók tetteit gyászoló föld képében jelenik meg, amely annak ellenére is siratja az embereket, hogy azok nem vesznek tudomást saját állapotukról.
Jóel prófétánál például a föld a küszöbön álló végzetet siratja, míg az emberek részeg kábulatban hevernek: „Ébredjetek föl, ti, részegek, és sírjatok!” (Jóel 1,5 RÚF) Az emberi valóságtagadás éles ellentétben áll tehát a föld teljesen tudatos gyászával: „Elpusztult a mező, gyászol a termőföld, mert elpusztult a gabona, elapadt a must, odalett az olaj.” (1,10) A föld és gyümölcsei (gabona, bor, olaj) megszakadnak a bánattól és az elhagyatottságtól, az emberek pedig még föl sem ismerik, mennyire siralmas a helyzet.
A gyászoló föld profetikus költői képe jól illusztrálja azt az ösztönös tudást, miszerint a társadalmi igazságosság és a klímaigazságosság elválaszthatatlanul összetartoznak. Jeremiás próféta például leírja, ahogyan maga a teremtés semmisül meg az emberi igazságtalanság következtében: „Látom a földet: kietlen és puszta, és az eget: nincs világossága!” (4,23) Ez a kietlen és puszta ( a héberben tohu vabohu) azt a teremtés előtti káoszt idézi fel, amelyből Mózes első könyvében a világ megszületik. Itt tehát az anti-teremtés, a világ káoszba való visszasüppedése jelenik meg. Mindenhol sötétség, a hegyek megremegnek, a dombok ugrálnak. Nem fordul többé termőre a föld. Nincs növényzet, nincs állatvilág. Még az ég madarai is eltűntek – az ökológiai összeomlás baljós képe. Az egykor hatalmas városok romokban hevernek. És – siránkozik Jeremiás – „nincs ember”. Válaszul pedig „gyászol a föld” (4,28).
Figyeljük meg: Jeremiás nem annyira a világ, mintsem az ember végét képzeli el. Bár az ökológiai káoszról és tömeges kihalásról szóló látomása az általunk ismert teremtés végét jelenti, az ég és a föld túlél. Megmaradnak, visszatérnek eredeti állapotukba, még ha gyászolva is. Ott voltak a teremtés előtt, ott lesznek utána is.
A maguk kreatív módján ezek a prófétai látomások felmutatják azt, amit mi oly gyakran vonakodunk elismerni.
Minden igyekezetünk ellenére nem létezik társadalmi igazságosság és jólét ökológiai igazságosság és jólét nélkül, és fordítva. A gyászoló, sírásba beleremegő földről szóló költői víziók célja, hogy áttörjék a tagadásban tartó és beismerést gátló totalizmus falait, és rávegyék a hallgatóságot arra, hogy ismerjék fel végre valós helyzetüket, hagyjanak fel a tagadással, és nyíljanak meg a keserves gyászra.
Amikor elképzeljük, mit jelent szembeszállni az ideológiával, főleg a birodalmi ideológiával, gyakran erőszakos képek jutnak eszünkbe: agresszív tüntetők kiabálnak az utcán, gerillaharcosok osonnak a sötétben. A prófétai modell azonban inkább a művészi szerephez áll közel. Leleplezi a mindenkori totalizmust, és szembefordít Óz hatalmasnak és nagyszerűnek tűnő erejével; a kreativitást és a képzelőerőt bevetve pedig egy alternatív világ lehetőségét festi meg, amely nyitott a különbözők, a sorból kilógók felé, és érzékeny a falakon és a talpunk alatt tátogó résekre és repedésekre.
Az örömhír a totalizmus ellen
Jézus evangéliumi tanításai stabilan a felforgatóan kreatívan prófétai hagyomány talaján állnak. Arra hívják az ókori és a mai hallgatóságot, hogy egy alternatív valóságot képzeljenek el, amely bátran különbözni mer a körbefalazó, totalizáló ideológiák helyett. Három példát nézzünk meg most: egy, a názáreti zsinagógában elhangzó igehirdetést, a boldogmondásokat és Jézus tanításainak legjellemzőbb műfaját, a példázatokat.
Kezdjük tehát ott, ahol Jézus épp megkezdi nyilvános munkásságát: szülővárosa zsinagógájában.
„Amikor Názáretbe ment, ahol felnevelkedett, szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és felállt, hogy felolvasson. Odanyújtották neki Ézsaiás próféta könyvét, ő pedig kinyitotta a könyvtekercset, és megkereste azt a helyet, ahol ez van megírva: »Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert felkent engem, hogy evangéliumot [örömhírt] hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.«” (Lk 4,16–19)
Figyelemre méltó, hogy Jézus nyilvános szolgálatának első szavai nem sajátjai: Ézsaiásnak az Úr várva várt, kedves esztendejét megjelenítő próféciáját idézi a nyomor, a tömeges bebörtönzés és mellőzöttség alternatívájaként. Ennél is megdöbbentőbb, ami ezután következik: miután felgöngyöli a tekercset, bátran hozzáteszi a még mindig hüledező gyülekezetnek, hogy „Ma teljesedett be ez az írás a fületek hallatára” (4,21). A „beteljesedett” a görög plēroō igéből származik, ami annyit tesz: befejeződött, megvalósult. Jézus bejelentése egy víziót oszt meg: a felszabadulás és az igazságosság átformáló erejű látomását. A hallgatóságot – és minket is – arra hívja, hogy megvalósítsa, megélje azt.
Jézus boldogmondásait az első zsinagógai igehirdetése kontextusában hallgatva nem lesz nehéz észrevenni a totalizmus ellen felszólaló prófétai hangot. A zsinagógában kinyilvánított, társadalmi fordulatot hirdető ézsaiási látomáshoz hasonlóan a boldogmondások áldásai is a római birodalmi rend társadalmi szakadékait és repedéseit célozzák. Egy olyan társadalmi rendét, amelyet a hallgatóság addig az egyetlen lehetséges rendként ismert.
Áldások sorát foglalják magukban, amelyek épp azokat karolják fel, akiket a totalizmus szenvedésre, mellőzöttségre és jogfosztottságra ítélt: a szegényeket, éhezőket, üldözötteket, megvetteket, kirekesztetteket, megalázottakat. Ézsaiás versét visszhangozva Jézus kijelenti, hogy ők lesznek azok, akik jóllaknak, felszabadulnak, és képessé válnak a változtatásra.
Ez a látomás élesen eltér az uralkodó ideológia képétől, amely szerint mindenki azt kapja, ami jár: a jók az áldottak, a bűnösök az átkozottak.
Tévúton járnánk azonban, ha a boldogmondásokat a marxi „népek ópiuma” vallásfelfogás illusztrációjaként olvasnánk. Jézus egyáltalán nem a türelmes várakozás és a túlvilági jutalom reményét tanítja az általa megáldott szenvedőknek. Éppen ellenkezőleg: az Úr kedves esztendeje egy forradalmi, nagyon is e világi társadalmi-gazdasági vízió, egy itt és most érvényes transzformatív igazság meghirdetése.
A jézusi példázatok a fentiekhez hasonlóan a birodalmi totalizmus ellen a teológiai képzelőerőt mozgósító eszközök. A példázat egy történet alakjában megjelenő metafora, amely egy meglepő és gyakran zavarba ejtő párhuzamot állít fel. A történet legtöbbször olyan hétköznapi tapasztalatokból indul ki, mint például a magvetés. Mint a metaforáknál általában, a példázat költői jelentése is ellenáll az egyszerű „ez erre utal” szintű fejtegetéseknek. Sőt, Jézus példázatai gyakran még a tanítványokat is összezavarják, és inkább bonyolítják a helyzetet, mintsem tisztáznák azt. Olyan dolgokat helyeznek egymás mellé, amelyek feszültséget, zavart támasztanak az elménkben. Ez a feszültség pedig mozgásba hozza a gondolkodásunkat, arra késztet, hogy megdolgozzunk a történet értelméért. A példázatok közelebb állnak a zen koanokhoz, mint a teológiai okfejtésekhez.
Jézus példázatainak központjában az Isten országa (vagy Máténál a mennyek országa) áll. „Isten országa olyan, mint…” – kezdi jellemzően, majd mesélni kezd a magvetésről, a megtalált kincsről, a kenyérsütésről vagy a napszámos munkáról. A történetnek többnyire meglepő vége van – meglepő, mert ellentmond a totalista rendszer gazdasági rendjének. A nap végén febukkanó munkás ugyanannyit kap, mint aki napkelte óta robotol. Nem igazságos! A mustármag, amelyet a gazda elvet, hatalmas növénnyé nő, és elszaporodik a haszonnövények kárára, ráadásul a semmirekellő madarak is belefészkelnek. Nem túl hatékony!
Ahogy Jézus ezeket a példázatokat meséli, gyakran gyors egymásutánban, a metaforák csak halmozódnak egymás hegyén-hátán, nem annyira megfejtve, inkább csak tetézve és bonyolítva egymást. Nekünk pedig, ahogy hallgatjuk, lassan kialakul egyfajta érzetünk Isten országáról, amely egyre inkább „az Úr kedves esztendejéhez” kezd hasonlítani: „közel van”, mégis kívül az általunk ismert, megragadható világon. Maguk a példázatok is magokat vetnek és gyökeret eresztenek, feltörve a talajt a lábunk alatt, felhívva figyelmünket a totalista renden végighúzódó repedésekre és hasadásokra. Arra ösztökélnek, hogy használjuk a képzelőerőnket, és alkossuk meg a világban való lét eltérő módjait, túl a mindenhol velünk maradó börtönökön.
Ellentétes hangok
A prófétai képzelet a maga többszólamúságában és gazdag sokféleségében Ézsaiástól Jézusig kreatív alternatívát kínál a minket körbefalazó ideológiáknak.
Ez a prófétai látomás az igazságosságot, a kegyelmet és a hűséget emeli ki, és az önkiteljesítés individualista álmai helyett a közösségi egymásrautaltság vízióját kínálja, vagyis azt, amit Brueggemann felebarátiasságnak nevez: az egymással és egymásért élt életet, közösen mindazokkal, akik nem képesek és nem is hajlandóak a totalizmusba beilleszkedve boldogulni.
Kevesen vesszük komolyan ezt az alternatívát, még kevesebben élünk eszerint. Valójában a legtöbbünk – ahogy azok is, akikhez Jézus beszélt – stabilan állunk a rendszer domináns oldalán. Mihez kezdjünk tehát ezzel az üzenettel? Remélhetőleg miután meghalljuk, elkezdjük kitapogatni a repedéseket a falakon és a padlókon, nyitottabbá és figyelmesebbé válunk az ellentétes hangokra, és mindent megteszünk azért, hogy kihangosítsuk azokat.
Timothy Beal vallástudós, egyetemi professzor, a Case Western Reserve Egyetem Vallástudományi Tanszékének elnöke és az intézmény digitális bölcsészeti laboratóriumának igazgatója.
Az esszé eredetileg a Comment közteológiai folyóirat 2021. őszi számában jelent meg. Az eredeti, angol nyelvű cikk ezen a linken olvasható. A fordítás közlése a Comment szerkesztőségének hozzájárulásával történt.
Fotó: Julius Drost
Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.
Kovász Közösség 
