A keresztény felelősségvállalás helyes módjáról

„Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is?” (Mt 5,44) A felebaráti szeretet parancsa nem elvont jóindulatot vagy valamiféle passzív együttérzést követel, hanem azt, hogy igazságosan megosszuk embertársainkkal saját és közösségi javainkat. A karitatív, csak a tünetekkel foglalkozó és függési rendszereket fenntartó segítségnyújtás helyett Jézus a gyökeres és rendszerszintű, mindenkit érintő változásért való munkát tűzi ki célul.

Krisztus parancsa tartalmilag és politikailag is párhuzamba állítható a gazdag ifjúnak adott tanácsával: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” (Mt 19,21) A kor gyakorlata és éthosza szerint a philanthropia (emberszeretet) és az euergetismos (jótevés) ugyanis felülről lefelé irányuló dolog volt, amelynek célja a vagyon bemutatása, a holtak dicsőítése, valamint a politikai kötelesség ellátása volt, ez utóbbiba beleértve a rendbontástól való félelmet is. A római szociális felelősségvállalás kizárólag a család tagjaira vonatkozott, a patronációs tevékenység tehát a paterfamilias, a családfő hatalmának meghosszabbítása volt – azé a paterfamiliasé, aki abszolút hatalmat gyakorolt az alárendeltek fölött, szó szerint élet és halál uraként.  A korabeli görög szóhasználat megkülönböztette a penetes (szegények) és a ptochoi (nincstelenek) fogalmát: az előbbi még a társadalomnak (tehát a császári paterfamilias rendszerének) a része, az utóbbi nem. A nincstelenek nem romantikus csavargók voltak, hanem szó szerint a leprásokkal egy szinten mozgó kitaszított páriák, akik nem az emberi család részei.

Krisztus tanítása Máté 25. fejezetében ezt a képzetet állítja teljesen feje tetejére. A legfontosabb eleme a példabeszédnek az, hogy Jézus a királyról beszél úgy, mint aki éhezik, beteg, szomjazik, jövevény, mezítelen, és börtönben van. Krisztus tehát nemcsak lerántja az uralkodó (a korban szakrális, istenektől kiválasztott/származó személynek tekintett) alakját a római társadalmi hierarchia magaslatáról, hanem mindenféle szociális különbségtételt eltöröl.

A családhoz tartozás és a „társadalmi hasznosság” a pogányok gondolata, és a kárhozatba vezet – ezzel szemben üdvösségre az vezet, ha követjük azt, hogy Isten minden embert egyenlőnek teremtett.

A keresztény ember, szemben a pogánnyal, nem fordíthatja el arcát a szenvedők elől, és írhatja ki őket társadalmából, hiszen azzal épp a társadalom szakrális és politikai központját, a királyt tagadja meg.

Mindezt Jézus azzal együtt, annak tudatában mondja, hogy Rómában és a birodalom egyes városaiban már létezett egyfajta természetbeni alapjövedelem (az annones és frumentationes); az egyházatyák pedig úgy ismétlik el újra meg újra, hogy szintén természetbeni családi pótlék (alimenta) is létezett Hadrianustól kezdődően, egészen Konstantin uralkodásáig. Nem Konstantin törölte el, de az ő szegénységellenes intézkedéseiből tudjuk, hogy az alimenta ekkor már nem létezett; ezt indította újra a császár olyan családok részére folyósított segélyek formájában, akiknek a gyermekeit az a veszély fenyegette, hogy eladják őket.

Már az Ószövetségben látunk gyakorlati példákat és parancsokat az olyan nincstelenek segítésére, akik a társadalom valamilyen okból marginalizált tagjai. Mózes 5. könyvének 24. fejezete több utasítást is ad a szegények emberbaráti szeretetből történő megsegítésére, köztük olyat is, amely rendszerszintű és állandó juttatásként értelmezhető: „Ha learatod gabonádat a mezőn, és ottfelejtesz egy kévét a mezőn, ne menj vissza fölvenni! Legyen az a jövevényé, az árváé és az özvegyé: így megáldja majd Istened, az Úr kezed minden munkáját. Ha levered olajfádról a termést, utána már ne szedegess róla: legyen az a jövevényé, az árváé és az özvegyé! Ha leszüreteled szőlődet, utána azt már ne böngészd végig: legyen az a jövevényé, az árváé és özvegyé.” Azt, hogy a kalászszedést gyakorolták, és hogy ez valóban hathatós segítséget jelentett a rászorulóknak, Ruth könyvéből tudjuk. Ruth és anyósa Izraelbe érkezvén valóságosan nincstelenek voltak, ráadásul jövevényként a törzsi-nemzeti szolidaritásra sem számíthattak volna (bár Naomi Izraelből menekült az éhínség elől Móábba). Betlehemben azonban, ahova visszatérnek, teljes természetességgel szedhetik a kalászt a mezőn. Az ószövetségi példában fontos gondolat az, hogy a szegények megsegítése mindenkire vonatkozik, ideértve a jövevényeket is: míg tehát a későbbi görög-római modell csak a valós vagy fiktív családi kapcsolatokon belül várta el az emberszeretet gyakorlását, addig a zsidó előírások ezeken kívül is, és valóban eszerint cselekedtek.

Az Újszövetségben a korai egyház történetében számos példát láthatunk a szegények segítésére. Az apostolok rendszeres ételosztásokat szerveztek, és ezt parancsolták a gyülekezeteknek is. A keresztény társadalmi felelősségvállalás elsősorban a római rendszer szociális „hálójával” párhuzamosan, az abból kizárt tömegek felé irányult, meghaladva a római modellt.

Ez gyakran olyan radikális formát öltött, mint amikor Jeruzsálemi Szent Cirill eladta a püspöki székesegyház értékeit azért, hogy segítsen az éhezőkön. Az egyház kincseinek pénzzé tétele bevett formája volt a jótékonykodás feltételei megteremtésének. Amida püspöke, Acacius azért adta el az arany oltáreszközöket, hogy rómaiak által foglyul ejtett, éhező perzsák ezreit vásárolja ki a rabszolgaságból. Hasonlóan, Szent Pachomiost is az térítette meg, hogy pogányként keresztények gondoskodtak róla rabságában. Aranyszájú Szent János szerint a szegények maguk az egyház kincsei, az oltár, amelyen feláldozhatjuk Istennek az aranyunkat. 

Ez nem azt jelenti, hogy maga a vagyon (vagy annak hiánya) káros vagy rossz lenne. Alexandriai Szent Kelemen tanítása szerint önmagában a vagyonnal nincsen semmi baj: „Ha egy embert a születése miatt kiátkozna az örök életből Isten, úgy azt az embert Teremtője sértené meg.” (Quis dives salvetur? 12) Ezért ő nem is azt tanítja, hogy az embernek nincstelenné kell válnia, hiszen akkor nem lenne jobb helyzetben, mint azok, „akik az élethez szükséges dolgok ínsége miatt lelkükben szenvednek, és abbéli erőfeszítésük miatt, hogy bárhonnan bármilyen táplálékot szerezzenek, el vannak zárva a jobb dolgoktól”, és akik „nem ismerik Istent és Isten igazságosságát pusztán szörnyű ínségük és a  táplálékuk hiánya miatt” (Quis dives salvetur? 17 és 11).

Szent Vazul tanítása szerint az, aki a felebarátját szereti, nem birtokol többet nála, hiszen az egyenlő szeretet egyenlő vagyont feltételez (Hom. in divites, 52).


A keresztény segítségnyújtás módja tehát a szenvedés mértékével arányos vagyon-megosztás. A segítségnek akkorának és olyannak kell lennie, hogy az a problémának ne csak tüneti kezelése legyen, hanem az okot szüntesse meg. Vagyis a juttatás nem tarthatja szegénységben a megadományozottat, hanem olyan mértékű és módszerű kell legyen, hogy lehetőséget adjon a szegénységből való kiemelkedésre – egy méltósággal élt életre. Ruth történetében Bóáz feleségül veszi Ruthot, hogy megmentse. Ez drasztikus lépés volt részéről, ugyanakkor a törvény parancsával összhangban cselekedett. A mai társadalmunkban és világunkban másféle mechanizmusokra van szükség, és a kereszténységben a „család” fogalma az összes embert magában foglalja, mind a 7,5 milliárd földlakót. Az egyéni segítségnyújtás sokféle formát ölthet, ám emellett a közösségi, nemzeti szintű támogatás elengedhetetlen, hiszen amit eggyel teszünk a legkisebbek közül, az épp olyan, mintha a királlyal, Istennel tennénk. Felelősségvállalásunk tehát nemcsak kipipálandó feladat, esetleg puszta imádkozás, hanem könyörülettel és tartós, nyílt szeretettel való odafordulás. A nincstelenek felé megnyitni vagy elzárni a szívünket nem más, mint Jézus felé megtenni ugyanezt.

Isten parancsa szerint kötelességünk az elesettek támogatása. A szolidaritás és a segítségnyújtás nemcsak erkölcsi kötelességünk, hanem ennek elmulasztása a társadalom és a teremtett rend alapjait ássa alá: „Aki elnyomja a nincstelent, gyalázza Alkotóját, aki pedig könyörül a szegényen, az dicsőíti. […] Aki bedugja fülét a nincstelen segélykiáltására, annak sem válaszolnak majd, amikor ő kiált.” (Péld 14,31; 21,13)

A Zsoltárok könyvének felszólítása egyértelmű: „Isten ott áll az istenek gyűlésén, ítéletet tart az istenek fölött: Meddig ítélkeztek álnokul, pártjukat fogva a bűnösöknek?! Védelmezzétek a nincstelennek és az árvának a jogát, szolgáltassatok igazságot az elesettnek és szűkölködőnek! Mentsétek meg a nincstelent és a szegényt, ragadjátok ki a bűnösök kezéből! (Zsolt 82,1–40)


Fotó: Arno Senoner

Ez egy véleménycikk. Felületünkön szeretnénk teret engedni a különböző nézőpontok ütköztetésének az általunk fontosnak tartott kérdésekben, hozzájárulva ezzel a társadalmi párbeszéd minőségének javításához. Ha más véleményen vagy, bátran írd meg nekünk a felhívás után olvasható elérhetőségek valamelyikénHa pedig tetszett a cikk, kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon. Blogunk a Kovász Közösség felületeként működik, a Civil Kollégium Alapítvány hitalapú közösségszervezés projektjének támogatásával.

📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: