Csepregi András Bibó-tanulmánykötetéről
Csepregi András Bibó Istvánról írt tanulmánykötete radikális politikai tett. Kereszténység és hatalom viszonyát ugyanis a jelenlegi közbeszédtől markánsan eltérő paradigmából: a keresztény erőszakmentesség evangéliumi alapjáról nézve tárgyalja. Mindezt pedig egy olyan gondolkodó életművét olvasva, akinek nevét ma is tisztelettel ejtjük ki minden politikai oldalon, gondolatainak evangéliumi ihletettségét azonban annál kevesebben ismerjük.
Szerző: Molnár Illés
A mémmé lett Bibó-idézet szerint „[d]emokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”.
Egy mémnek persze jót tesz, ha minden helyzetben elsüthető, így nem csoda, ha általában kontextusból kiragadott idézetek jutnak a szállóigék sorsára. Csepregi András tanulmánykötete, a „Boldogok a békét teremtők” – A keresztény erőszakmentességtől a nyugati demokráciáig. Bibó István politikai teológiai megközelítésben című könyv bizonyos értelemben ezt a szállóigét hozza le a földre, azaz értelmezi szélesebb összefüggéseket is játékba hozva. Az összefüggések egyfelől a Bibó-életmű keresztény vonatkozású részeit, másfelől pedig azt a huszadik századi közteológiai hagyományt jelentik, amelynek centrumában az erőszakmentesség áll.
Bibó István a huszadik század egyik legfontosabb politikai gondolkodója. Évtizedeken át megkérdőjelezhetetlen hivatkozási alapot jelentett a teljes politikai spektrumon. Az, hogy filozófiájában mekkora súllyal bír a kereszténység, már kevésbé közismert. Az egyházi nyilvánosságban ritkán idézik, mert az evangéliumot nem teológusként, hanem társadalomtudósként olvassa, értelmezi. Az egyházon kívüli Bibó-értelmezésben pedig a keresztény gondolatot tárgyaló írások terjedelme elsikkad a több ezer oldalnyi életműben. Az itthon még mindig csak éledező közteológia, politikai teológia nagy teljesítménye tehát Csepregi András Bibó-tanulmányainak gyűjteménye, amely megmutatja, hogy ha az életműnek terjedelmileg kis részét is képezi, a bibói gondolkodásban központi helyen áll az evangélium.
Csepregi András: Boldogok a békét teremtők/Fotó: lutherkiado.hu
Ugyanakkor mivel Bibó nem teológus, hanem politikai gondolkodó, nem annyira az Isten–ember-kapcsolat, mintsem az emberek közötti kapcsolat érdekli. Jézussal foglalkozó szövegeiben elsősorban Krisztus emberi lényegére koncentrál, az evangéliumban annak a mindennapi társadalmi és emberi kapcsolatokra ható következményei érdeklik. Éppen ez teszi elképesztően izgalmas és aktuális szerzővé Bibót ma, amikor a hatalom és a kereszténység problémaköre a mindennapi politika részévé vált, az erről folytatott közéleti párbeszéd azonban a kérdés súlyához mérten nem tartogat túl sok izgalmat. Akit tehát érdekel a keresztény hit politikai dimenziójának kérdésköre, és többre vágyik pártpropaganda-szövegeknél, annak Csepregi András Bibó-kötete hasznos forrássá válhat.
Az erőszak gyökérkezelése és az egyháztörténeti fantasy
Bibó szerint „az egyetlen igazi eretnekség” az erőszak kultusza. Az erőszak és az annak mélyén megbúvó félelem a társadalmi és emberi kapcsolatok dehumanizálódásának következménye.
A nyugati demokráciák fő vívmányának ezért azokat a szabadságjogokat tartotta, amelyek féken tartják az erőszakot. Ennek végső forrását pedig az evangéliumok lapjain, Jézus alakjában találta meg. Véleménye szerint a nyugati demokratikus kultúra nem jöhetett volna létre a jézusi tanítás nélkül, és emellett akkor is kitart, ha belátja: a demokrácia kiteljesedése legtöbbször erősen szekuláris folyamat. Mindennek eredményeként Bibó, akit jól láthatóan magával ragad Krisztusnak az evangéliumokból megismerhető alakja, az egyházat kritikával is illeti: míg a kereszténységben szerinte megvan a potenciál, hogy a társadalom integráló ereje legyen, elidegenedett nyelve és nehézkes intézményes formái elrejtik az integráló erejű vallási tapasztalat forrásait.
„[Krisztusnak v]alami különös képessége volt olyan szavakra és olyan gesztusokra, amelyeknek a hatására a gyűlölködésre, ütésre, ítélkezésre, számonkérésre és az emberi félelem egyéb sok szerencsétlen megnyilvánulására nekiindult, nekikészült ember egyszerre lehorgad, egyszerre rájön a cselekedetének, a magatartásának a hiábavalóságára. Az a mondat, hogy aki nem bűnös, az vesse rá az első követ, vagy add meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené, ezek különlegesen telibe találják azt a félelmi gócot, azt a gyűlölködési gócot, azt a harci gócot, ami az ember bűnbeesésének, hogy úgy mondjam, a lényege.” (139. o.)
A krisztusi erőszakmentesség tehát minden bárgyúságot, gyengeséget és ideologikumot nélkülöz, épp ellenkezőleg: mivel nem reaktív, nem ösztönös, hanem konkrét és spontán, így valójában a lehető legszabadabb és legerőteljesebb tett. Ez akkor is tény, ha Bibó azt is jól tudja: a reformáció radikálisan erőszakmentes szárnyait már a világi hatalommal kiegyező kálvini és lutheri reformáció is üldözte. Különösen szép ezért az a fiktív párbeszéd, amelyet Bibó az Uchrónia lapjain apósával, Ravasz Lászlóval folytat egy olyan párhuzamos univerzumban, ahol a katolikus egyház integrálta a reformáció irányzatait és így megőrizte integratív, társadalomformáló erejét: jelenléte átitatja a közéletet, a tudományt és a mindennapokat.
Nem félni, nagy levegővel
Csepregi András kötete azonban jóval többet tesz, mint hogy egybegyűjti a keresztény tematikájú Bibó-szövegeket: teológiai kontextusba is helyezi azokat. Olyan gondolkodók művei mellé állítja, akiket maga Bibó jó eséllyel nem ismert, mégis hasonló időben hasonló következtetésekre jutott, mint ők. Ilyen a huszadik század egyik legnagyobb hatású mártír teológusa, Dietrich Bonhoeffer, a keresztény alapokon álló mimetikus kultúraelmélet atyja, René Girard, vagy épp az erőszakmentes ellenállás egyik úttörője, Martin Luther King baptista lelkész és polgárjogi aktivista.
Mindezt úgy, hogy Csepregi valóban kevés konkrét szövegre támaszkodva rajzolja meg Bibó teológiai portréját: a könyv tanulmányai elsősorban egy fiatalkori Mannheim Károly-recenzió, Az európai társadalomfejlődés értelme című esszé, három verselemzés (Illyés, József Attila és Radnóti egy-egy verséről írt esszék), illetve Bibó és apósa, Ravasz László közötti fiktív dialógus, az Uchrónia körül forognak. Ezekből örvendetes bőséggel idéz is, megkönnyítve a kezdő Bibó-olvasók dolgát. Az alapos és bőséges jegyzetapparátussal ellátott tanulmányok mellett a kötet végén ráadásul középiskolai hittanórákra szánt óravázlatok is találhatók. Ez egyszersmind Csepregi András munkájának perspektivikussáról is árulkodik: ha a jelenlegi szellemi klímában Magyarországon nem is tűnik reálisnak egy, a szűk értelmiségi körökön túlmutató Bibó-reneszánsz, ezeket a szövegeket még mindig közel vihetjük a mostani tizenévesekhez, megismertetve azok szabad, magaslati levegőjét, és talán a szellemi légszomj nem hagyja majd őket nyugodni.
Ez nem csak pedagógusi feladat: tanítsuk meg gyermekeinket nem félni. A félelem ugyanis általában nagyobb károkat okoz, mint a félelem tárgya.
Idézzük hát a fentebb említett mémet-szállóigét, ezúttal teljes mondatnyi terjedelmében, egy kicsit nagyobb levegővel: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésekről, az ellenség ismeretlen, gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, amelyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”
Kiemelt kép: MEK/OSZK
Csepregi András PhD (1962) teológus, a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium lelkésze, a Wesley János Lelkészképző Főiskola oktatója. Kutatási területe a kereszténység és a demokrácia kapcsolata, az erőszak és az aktív erőszakmentes ellenállás teológiai reflexiója. A Kovász közösség teológiai munkacsoportjának egyik vezetője.
Molnár Illés (1981): költő, kritikus, műfordító, a Kovász közösség tagja.
Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg
Kovász Közösség 