Az egyházak közéleti kommunikációjából gyakran az szűrődik le, hogy a keresztény etika kőbe vésett szabályrendszer, és lényegéhez tartozik a habozás és tanácstalanság nélküli azonnali állásfoglalás bizonyos, gyakran mesterségesen felturbózott és hiszterizált kérdésekben, amilyen például az abortusz, a melegházasság, a transzneműség és egyéb megosztó témák. A párbeszéd vagy vita hovatovább teljesen ellehetetlenül, mert már a beszélgetés kezdetén állásfoglalásra kényszerítik a hozzászólót, majd Istenhez és az egyházhoz való hűségét kérdőjelezik meg, ha nem a „helyes” választ adja.
Szerző: Tóth Sára | Fotó: Unsplash/Kovász
Minden keresztény ember és közösség életében fontos kérdés, hogy a megértett és megtapasztalt hitigazságokat hogyan ülteti át a mindennapokba. Hogyan alkalmazza a Szentírás bizonyságtételét a modern életre, milyen etikai elvek mentén bánik embertársaival? Ezek az általános kérdések máris specifikus bibliaértelmezési dilemmákat hoznak magukkal. Mit jelent ma számunkra az ószövetségi törvény? Törvénygyűjtemény-e a Hegyi beszéd? Mennyiben és hogyan alkalmazhatók ma az újszövetségi levelekben található, egykor teljesen konkrét helyzetekre vonatkozó apostoli utasítások? A keresztény egyház több évszázados története során könyvtárnyi irodalom született erről, hiszen az ellentmondásokkal terhelt, bűnös és bonyolult emberi világban ezekre a kérdésekre sosem volt és nem is lehet könnyű a válasz. Szűcs Ferenc, a modern protestáns teológiai etika magyarországi „atyja” Teológiai etika című könyvének bevezetésében arra int, hogy korunk etikai kríziseiben a „párbeszéd készségével” kell osztoznunk.
Hogyan következik a teológiai etika alapigazságaiból ez a nyitottság?
A keresztény ember számára az etikai viselkedés lényege nem egy szabálygyűjteményhez való igazodás, hanem az Isten megmentő cselekedeteire adott engedelmes válasz.
A Szentírás a zsidók és a keresztények számára mindenekelőtt Isten cselekedeteinek története, és nem erkölcsi kódex. Nagyívű, kozmikus elbeszélés arról, hogyan hajolt le Isten a világhoz, és hogyan adta oda önmagát szeretetből az emberért.
Erről szól a „nagy” történet és valamennyi kicsi történet a Bibliában. Életünk erre adott „válasza” egy-egy adott helyzetben maga az értelmezés.
A keresztény etika tudománya ennek megfelelően azt vizsgálja, hogy ez a hitben való engedelmesség hogyan valósul meg a közösség és az egyén életében, írja Szűcs Ferenc. A keresztény etika alapja (Isten) és forrása (a kinyilatkoztatás) változatlan. Ugyanakkor tökéletlen emberek és közösségek ültetik át az életbe, ezért a saját írásértelmezésünket és az abból következő etikai elveket nem abszolutizálhatjuk. Szűcs professzor megfogalmazása szerint
nem jogosult arra a keresztény etika, hogy az igazság egyedüli birtokosának kiáltsa ki magát.
Nem a mi igazságaink az „Igazság”, hanem az, aki élő személyként önmagát nevezte annak. (Jn 14,6). Ezzel természetesen nem az igazságot (valóságot = alétheia) relativizáljuk, hanem csupán a róla szerzett ismereteinket. Nem véletlenül zárja Pál apostol a legszebb etikai himnuszt így: „…rész szerint (ek merous) van bennem az ismeret” (1Kor 13,9; Károli-ford.).
Alázat és kétértelműség
A 20. századi protestáns teológusok megadják a tiszteletet a kérdés bonyolultságának, és árnyalt válaszokat igyekeznek megfogalmazni. Érdemes olvasni őket, nem utolsósorban azért, hogy mi magunk is megtanuljuk alázattal és tisztelettel kutatni a nagy kérdéseket. Paul Tillich szerint az Istentől elidegenedett világban, bár működnek benne a megváltás erői, az ember helyzetét a kétértelműség (ambiguity) jellemzi. Ezért lehetetlen feketén-fehéren elkülöníteni a jót és a rosszat.
Hiába próbáljuk görcsösen rögzíteni a törvényt, hogy minden helyzetben tökéletesen döntsünk, ez lehetetlen.
„A parancsolat egy adott helyzetben lehet jó (főleg a maga tiltó formáiban) – írja a nagy német–amerikai teológus –, de egy másik helyzetben lehet rossz is (s meglehet, éppen tiltó formája miatt) […]. Az összes erkölcsi döntés kockáztatás, hiszen nincs rá biztosíték, hogy a döntés be is tölti majd a szeretet törvényét, vagyis a másikkal való találkozásból fakadó feltétlen parancsot.”
Oscar Cullmann svájci teológus abból indul ki, hogy a jelenvaló világban a hívők feszültségben élnek, a „már” és a „még nem” feszültségében. Ez azt jelenti, hogy a megváltás „már” megtörtént, de „még nem” teljesedett be. „Az őskereszténység nem állított fel új, általános érvényű parancsokat […]. Az eljövendő váltság ismeretében és az eljövendő beteljesedésre tekintve újra meg újra meg kell hallani az »idők« szavát, a Lélek parancsait és úgy kell »betölteni« az ószövetségi törvényt.” És ugyanúgy, mint Tillich, Cullmann is az istenszeretetben és a felebaráti szeretetben látja a keresztény etika alapját, amelyet a Szentlélek ihletésére minden egyes helyzetre külön-külön kell alkalmazni. Ezt tette Jézus is, amikor elé hurcoltak egy asszonyt, hogy megkövezzék, mert házasságtörés közben tetten érték. (Vajon hol volt a férfi, akivel elkövette, őt miért nem vitték oda?) Ezt a csekélységet leszámítva a farizeusok az írott törvénynek megfelelően igyekeztek eljárni: „Ha rajtakapnak valamely férfit, hogy férjes asszonnyal hál, mindketten haljanak meg, a férfi is, aki együtt hált az asszonnyal, meg az asszony is. Irtsd ki, ami gonosz, Izraelből!” (5Móz 22,22; SZIT-ford.) Ám Jézus az asszony iránti szeretetből kész volt felülbírálni a betű szerinti törvényt.
Miből fakad az állásfoglalási görcs?
Jézust nem először próbálták „állásfoglalásra” bírni a farizeusok és az írástudók. „És te mit mondasz?” Vajon miből fakad az egykori és a mai állásfoglalási görcs? Úgy tűnik, félelemből és önigazolásból. Kiszámíthatatlan világunkban fontosak a biztos fogódzók. Egy személytelen, kőbe vésett erkölcsi kód némi biztonságot adhat, és azért fontos másokkal is betartatni, mert – ez ugyan ellentmondásos, de pszichológiailag érthető – ezzel megnyugtathatom önmagamat, hogy nem egyedül járok a helyes úton. Sőt, esetleges titkos bűntudatomat is enyhíthetem harsány törvénytiszteletemmel.
A személyes tényező mindig kockázatot, bizonytalanságot hoz magával, hiszen állást foglalni, törvénykezni, véleményt mondani könnyű, életünkkel válaszolni egy etikai dilemmára már nehezebb.
Hadd világítsam meg ezt egy igaz történettel.
Visky András (kolozsvári költő, drámaíró, gyakorló református) mesélte egyszer, hogy otthonukban vendégül láttak egy színésznőt, aki várandós volt, és azon gyötrődött, hogy elveteti a babát. András és a felesége azt mondták neki: ne öld meg a gyermeked; ha nem tudod felnevelni, akkor is szüld meg, és mi örökbe fogadjuk, ő lesz az ötödik gyermekünk. A fiatal nőt annyira megérintette ez, hogy megtartotta és fel is nevelte a gyermeket. A keresztény ember etikai „állásfoglalása” ilyen kell legyen. Visky András színházi szakemberként azt mondaná: ez a drámai bibliaértelmezés, mert ha a szavak nem teljesednek be, nem történnek meg, akkor mit sem érnek. „Mindenkinek a másik számára mintegy Krisztussá kell lennie, hogy egymás Krisztusává legyünk, és mindenkiért magává Krisztussá, vagyis igazi keresztyénekké.” Visky András radikális meglátása szerint két krisztusi válasz lehetséges. Az, amit ő és felesége adtak, illetve a csend, a mély együttérzésből fakadó hallgatás. Ez nem egy szép és megható, de ritka példa, hanem a keresztény hermeneutika és az abból következő döntés krisztusi paradigmája.
Krisztus követői nem sterilek
Az emberi világ bonyolult, bűnös, elidegenedett, foglalhatnánk össze a már idézett teológusok meglátásait. Dietrich Bonhoeffer, aki etikai elveiért saját életével fizetett, még messzebb megy. Etika című művében azt állítja, hogy a bűnös világban „minden felelős cselekvés bűnös”. Senki nem maradhat sterilen tiszta, amennyiben Krisztus követője. A felelős cselekvés nem önmagára, hanem „teljesen a másik emberre néz, és a valóságos testvér iránti szeretetből fakad”.
Mivel Krisztus magára veszi a világ bűneinek terhét, mondja Bonhoeffer, mi a Krisztussal való egységből szakadunk el, ha kivonjuk magunkat az emberi bűnnel való közösségből.
„Aki a felelősség gyakorlásában elszigeteli magát a bűntől, az az emberi létezés végső valóságától szakítja el magát; ezzel azonban Jézus Krisztus megváltó titkától is elszakad […]. Aki így jár el, az személyes bűntelenségét a másik emberért viselt felelősség fölé helyezi.” Számos olyan eset van, amikor a mások iránt érzett felelősségből egy bonhoefferi értelemben vett bűnös döntés következik (például a gyermekek és a saját biztonsága érdekében valaki elválik, vagy egy sokgyermekes anya életének védelmében az abortusz mellett dönt a család, és sorolhatnánk).
Társadalmunk és kultúránk egy bűnös, beteg hálózat, amelynek részei vagyunk. Ez a valóság. Sebezzük egymást, és magunk is sebződünk.
Ezért mennek tönkre például házasságok, ezért válnak el emberek. Márpedig ha szó szerint értelmezzük a Szentírást, akkor minden újraházasodott ember „életvitelszerű” bűnben él („Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, házasságtörő, és aki férjétől elbocsátott asszonyt vesz el, szintén házasságtörő” – Lk 16,18; RÚF; vö. Mt 5,32; Mt 19,9; Mk 10,11–12; 1Kor 7,10–11.) De mivel velük együtt osztozunk a bűnben, irgalmasnak kell lennünk nyomorúságaikkal. Bűn megszegni egy esküt és elhagyni valakit, de az irgalom arra indít, hogy engedjük meg és áldjuk meg a második házasságot, mert az ember társra vágyik, és mint tudjuk, nehezen tartja kordában a szexuális ösztöneit. A legtöbb történelmi egyház meg is áldja ezeket a házasságokat.
A társadalmi közmegegyezés nagyon is kihat arra, hogy az egyház mit deklarál „életvitelszerű bűnnek”. Egyszerűen fogalmazva, a válást, jobban mondva a második és további házasságokat „gáz” lenne bűnösnek deklarálni ellentétben egyéb – ma a társadalom egy jelentős szegmense által harsogva elítélt – bűnös életvitelekkel.
Ebből többek között az is következik, hogy el kell gondolkodnunk, jó célt szolgál-e az „életvitelszerű” és az egyéb bűnök közötti megkülönböztetés, hiszen mindannyian minden percben engedményt teszünk magunknak gyengeségeink miatt.
Ki az tehát, aki másokra dobhatja az első követ?
A szerzőről
Tóth Sára (1967) – bölcsész, egyetemi oktató, publicista.
Felhasznált irodalom Bonhoeffer, Dietrich: Etika. Ford. Visky S. Béla. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2015. 166.o. Cullman, Oscar: Krisztus és az idő. Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet. Ford. Huszti Kálmán. Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 2000. 207—215. o. Luther Márton: A keresztyén ember szabadságáról. In: Prőhle Károly (szerk.): Luther Márton négy hitvallása. Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest, 1983. 61. o. Szűcs Ferenc: Teológiai etika. Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya, Budapest, 1993. 10–11. o. Tillich, Paul: Rendszeres teológia. Ford. Szabó István. Osiris, Budapest, 1996. 407–408. o., vö. 562–563. o.
Ez egy véleménycikk. Felületünkön szeretnénk teret engedni a különböző nézőpontok ütköztetésének az általunk fontosnak tartott kérdésekben, hozzájárulva ezzel a társadalmi párbeszéd minőségének javításához. Ha más véleményen vagy, bátran írd meg nekünk a felhívás után olvasható elérhetőségek valamelyikén. Ha pedig tetszett a cikk, kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.
📧kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg
Kovász Közösség 