3. rész: Az EU-s piaci szabályozások hátulütői és a a kistérségek lehetőségei
Az ökológiai válság nem küzdhető le a világ erőforrás-használatának jelentős csökkentése nélkül, de a mai környezetpolitika nem képes teljesíteni ezt a feladatot. Az egyéni és közösségi cselekvésnek is vannak korlátai. A fenntarthatatlanságot okozó társadalmi-gazdasági hajtóerőket szükséges megváltoztatni. A gazdasági szabályozóknak tükrözniük kell a természeti erőforrások véges voltát. Milyen szabályozással lehetne ezt elérni? Megoldást jelent az EU Fit for 55 csomagja? Milyen szerepet vállalhatnának a különböző egyházak mint filozófiai és gazdasági szereplők a pozitív irányba való elmozdulásban?
Ezeket a kérdéseket jártuk körbe a sorozat előző két részében, amelyeket itt és itt olvashattok. Cikksorozatunk harmadik részében további kérdéseket érintünk: Melyek a piac határai, hogyan mérhetők a Fit for 55 társadalmi, munkaerőpiaci hatásai? Hogyan fogja fogyasztásunkat és gazdaságunkat befolyásolni? Mi az egyház szerepe a fenntarthatóságról, munkáról, értékekről szóló alapvető gondolataink formálásában?
Beszélgetőpartnereink: Kükedi Zsolt, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság szakértője, Rodics Katalin, a Greenpeace biodiverzitási kampányának felelőse, Domaniczky Orsolya környezetpolitikai szakértő és Neulinger Ágnes, a Budapesti Corvinus Egyetem Marketingkutatás és Fogyasztói Magatartás Tanszékének vezetője.
Kükedi Zsolt
Az Európai Uniót alkotó tagállamok vezetői a saját országuk szempontjából értelmezik ezeket a javaslatokat. A központi javaslatok végrehajtását sok esetben a helyi társadalmi viszonyok nem teszik lehetővé: például egy kisközösségben egyértelmű, hogy ki mennyit fogyaszt, mit bocsát ki, és az, hogy az adott közösség mennyit vesz el a közösből. Azzal azonban, hogy felbomlottak a kisközösségi határok, ugyanez ma már sokkal nehezebb – úgy is mondhatjuk, hogy ez a közösségi önszabályozás talán két-háromszáz évvel ezelőtt lett volna vállalható.
Ma már a közösségeinkben tőlünk térben és kulturálisan is egészen távol eredő befolyások is érvényesülnek. Nem csak a digitalizációra gondolok, ugyanez vonatkozik a helyi gazdaságainkra is, amelyek rendkívüli módon függenek a világpiactól: ez határozza meg, hogy mit tudnak eladni, azaz mit fognak termelni. Konkrét példaként említhető a hajdúsági torma: itt a világtermelés több mint a felét állítják elő, a termelők mégsem tudják realizálni azt a bevételt, amellyel megérné nekik folytatni a termelést, és ez várhatóan még nehezebb lesz.
Épp ezért azt gondolom, jogos a magyar kormány kritikája az intézkedéscsomaggal szemben. Természetesen még nagyon képlékeny a folyamat, hónapokig húzódó tárgyalások következnek, és ezalatt a civileknek nagyon keményen ki kellene állniuk és fórumokat kellene tartaniuk, hogy az emberek értsék, és beleszóljanak, hogy milyen befolyása lesz mondjuk egy kisáruszállítóra a Fit for 55-nak.
Kénytelenek leszünk bizonyos helyeken megvédeni magyar sajátosságokat és azt a területet, amely nekünk biztosítja az önfenntartáshoz szükséges alapanyagot. Ezzel viszont rögtön ellentmondunk annak az EU-s szabálynak, hogy a közös piacon mindenki egyenlő jogokkal rendelkezik. Lehet, hogy ezzel éppen ellentmondunk annak, ami az Európai Unió alapértéke kell legyen: nevezetesen, hogy a közös Európa közösen használandó. De következik-e ebből például az, hogy mondjuk azokat, akik nem jutottak ennyi anyagi jóhoz, szolidárisan be kell ide fogadnunk? Nagyon nehéz kérdés.
Éppen ezért rendkívül fontos, hogy a saját közösségében mindenki beszélgessen többet erről, illetve arról, hogy mi az, amit helyben el tudunk érni. A többi azon fog múlni, hogy ezek a helyi cselekvések hogyan érnek össze. Ferenc pápa is azt írta a Laudato si’ kezdetű enciklikában, hogy észre kell vennünk: Isten jószándékából teremtett minket, és nem fog minket magunkra hagyni ebben a folyamatban. Legyünk bizonyosak abban, hogy ez a világ attól ilyen szép, mert jól összerakott rendszerben működik – és tegyük meg a tőlünk telhetőt azért, hogy ez így is maradjon.
Rodics Katalin
Ahogy Orsolya korábban említette, az EU az egyik legfontosabb szereplő a piac befolyásolásában. De nem csak az EU egyedül; a Világkereskedelmi Szervezet és a hatalmas multinacionális, globális vállalatok az EU-val együtt minden egyes kormányt olyan lépésekre kényszerítenek, amelyek – ahogy a pápa is mondta – nem az emberek és a természet szolgálatában állnak, hanem a pénz szolgálatában. Iszonyatos globális nyomás van. Így szerintem nagyon fontos az, hogy az EU igenis elvállalja a kibocsátáscsökkentését bizonyos százalékban. Emellett az egyes országoknak is szükséges összehangoltan a maguk karbonlábnyomát szabályozni, beleértve természetesen az egyes nemzetek állampolgárait is.
Nincs időnk, és ennek a többszintes feladatrendszernek hatalmas felelőssége van. Tíz-tizenöt év múlva visszafordíthatatlanná válik a klímaváltozás: tehát a közös pénzeket és minden egyebet arra kellene fordítani az EU és az egyes tagországok szintjén is, hogy rendszerszintű változások történjenek.
Óriási kihívás lesz a mezőgazdaság átalakítása, hiszen itt, Magyarországon is egyre kevesebb kézben összpontosulnak a termőföldek – az Ángyán-jelentés szerint az állami földek privatizációjakor a helybeli gazdálkodók elől a földek átlagosan felét egy nagyon szűk, húsz-harminc szereplőből álló csoport nyerte el.
Ezek pedig csak befektetők, akik az európai uniós területalapú támogatások miatt óriási földeket szereznek meg. Hatalmas a felelőssége ebben az EU-nak és minden egyes miniszternek, aki újra meg újra megszavazza a földalapú támogatások alapvetően rossz rendszerét.
Zsolt említette a tormát. Az én hasonló példám a szatmári alma, amelynek annyira kiszámíthatatlan az ára, és annyira hiányzik a munkaerő, hogy inkább kivágják a fákat, és bioetanolnak való kukoricát, repcét és napraforgót termelnek a helyükön. Abból épphogy meg tudnak élni – egyszerűen elvesztette a mezőgazdasági munka a szépségét és a hitelét. Azt látni a kis falvakban is, hogy hiába van az embereknek kertjük, puszta kényelemből mindent a boltban vesznek. Ez a két legfenyegetőbb dolog a fenntarthatósággal szemben: a kényelem és az olcsóság.
Neulinger Ágnes
Van viszont egy nagyon jó hír: egyre több kutatás mutatja azt, hogy a fenntarthatóság felé közösségben lehet a leginkább elmozdulni. Így ha valamit érdemes támogatni, akkor az a közösségi létezés, és nemcsak a klasszikus, Greenpeace típusú szervezetekben, hanem bármely olyan közösség esetében, amely a fenntarthatóbb életmód felé mutat, legyen ez akár egy bringásklub vagy egy közösségi kert. Sok ezek közül lehet, hogy nem definiálja önmagát zöld szervezetként, de olyan tevékenységet folytat, amely ebbe az irányba visz. A tagjaikra való hatásuk pedig rendkívül pozitív tud lenni.
Azért is különösen fontos ez, mert egyéni szinten nagyon nehéz elmozdulni. Sok az ellenkező irányú hatás, ahogyan arról már korábban szó esett.
Emellett nagyon erősen befolyásol minket az is, hogy a fogyasztói identitást nem a munka adja meg, hanem azért dolgozunk, mert muszáj, és a fogyasztáson keresztül fejezzük ki magunkat.
Ez nem fog megváltozni csak azért, mert sokan látjuk ennek a fonákságát. Az emberek működésének megváltoztatásához valamilyen segítőerő kell, amely ebből ki tud billenteni. Ez pedig közösségi támogatás, és erre akár EU-s, akár állami szinten sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni.
Domaniczky Orsolya
Személyes tapasztalatom nekem is az, hogy nem működik vidéken a kisléptékű termelés – az Őrségben, amely a tökmagolajról híres, alig látni földet, mivel Magyarországon annyira nem éri meg tököt termelni, hogy inkább Ausztriából veszik az alapanyagot. Hogyan lehetséges az, hogy a határ egyik oldalán ennyire működik valami, a másikon meg nem?
Az egész EU-ban évi 50 milliárd eurót költünk úgy agrártámogatásokra, hogy nemcsak fönntartunk egy rossz rendszert, hanem rosszabb lesz maga a rendszer is. Évről évre nő a birtokkoncentráció. Minden évben tízezrével, százezrével hagyják ott gazdálkodók a földjüket, és adják el befektetőknek, agrárvállalatoknak. Ez hatással van a piacra és a közösségi cselekvések értelmére, határaira is. Bele tudok-e én kezdeni valamilyen közösségi kezdeményezésbe úgy, hogy egyébként évi 50 milliárd euróval dotálják azt, ami teljesen ellentétes irányba hat?
Ezzel nem akarom elvenni a kedvet az ilyesmitől; nagyon is hiszek ezekben a közösségi kezdeményezésekben, magam is részese voltam és vagyok több ilyennek, és azt gondolom, hogy tényleg nincs más út. De mielőtt megállapítanánk azt, hogy a közösségi kezdeményezéseink nem elég jók, hatékonyak, sikeresek, nem érnek el elég eredményt, ezt az óriási ellenszelet is figyelembe kell venni.
Ráadásul – ezt kár is lenne tagadni – nagyon sok embernek az életcéljai elsősorban materiális javak megszerzésére korlátozódnak. Ezen vágyak fenntartására és építésére pedig megint csak egy egész rendszert építettünk ki. Ezzel szemben az olyan kezdeményezések, amelyek mondjuk a mértékletességre, a megosztásra, a szolidaritásra irányulnának, hatalmas hátránnyal és nehézséggel indulnak. Viszont itt is – mielőtt az embereket elkezdjük ostorozni azért, hogy egy végletekig materiális rendszerben materiálisan gondolkodnak – először nézzük meg, hogy mi az, ami tényleg fölösleges, és mi az, ahol fenntartható alternatívákat kell elérhetővé tenni. Konkrét példaként nagyon sok vidéki településen, ha nincs az embernek autója, gyakorlatilag vége mindennek: nincs érdemi tömegközlekedés, a szolgáltatások viszont a városban vannak. Ennek muszáj fenntartható alternatíváját kínálni. Ugyanez az elővárosi közlekedés esetében is. Nagyon sok ember kiköltözött a zöldbe, ami most már épp emiatt nem olyan zöld, sőt túlzsúfolt. Hiába van itt még vonatközlekedés, inkább ülnek az emberek az autóban, mert egyszerűen nem tudnak mást elképzelni. Kényelmes, olcsó, és bizony évtizedeken keresztül egyre nagyobb utakat építettünk, és nem fejlesztettük a közösségi közlekedést. Egyszerűen úgy alakítottuk ki a rendszert, hogy autó nélkül élhetetlen.
Közben persze reménykeltő, hogy a vidéki régiók elöregedésével és elnéptelenedésével szemben van egy ellenkező hatás is: viszonylag sok a fiatal vidékre költöző is, akik keresik a lehetőségét annak, hogy összefogjanak, közösen, akár az autók megosztásával is boldoguljanak, biogazdálkodjanak. Nem mindig tartanak még ott, hogy kialakuljon egy igaz, erős összefogás, például egy kosárközösség, és sokszor a helyi termelői piacok is elég erősen a turistákra alapoznak; de nagyon sok ígéretes változás van.
Ennek a kiköltözésnek az oka pedig az, hogy rengetegen vannak, akik érzik, hogy valami az életükben egyszerűen nincs a helyén. Élnek a városban, végzik a munkájukat, és valami nincsen rendjén. Ezzel pedig megérkezünk a munka kérdéséhez. Nagyon sok tanulmány írta már meg, hogy a legtöbb ember olyan munkát végez, amely az ő szubjektív benyomása szerint nem alkotómunka, és értelmetlen; ettől pedig állandóan fáradt vagy stresszes. Hiába foglalkozom én is fenntarthatósági témákkal, egyébként egyfolytában egy irodában ülök, és nincs lehetőségem arra, hogy érdemben kapcsolódjak mindazokkal a dolgokkal, amelyekről beszélek – ezt sokszor én is nehezen viselem. Tehát a vidéken újrakezdők egyik fő motivációja az alkotás örömének és a kreativitásnak a megtalálása. Ebben történt egy generációváltás: az X és Y nemzedékben már nagyon sokan keresik azt, hogy hol tudnak alkotni, értelmet találni, komfortosabban érezni magukat a világban – és hogy hol tudnak másokhoz és a természethez kapcsolódni.
Erről az egyház és a pápák is írnak: XIII. Leó Rerum novarum és II. János Pál pápa Laborem exercens enciklikája a munkások jogairól és a munka értékéről szól, arról, hogy az embernek micsoda méltóságot ad a munka, és mekkora kihívás a munkanélküliség vagy az értelmetlen munka – egzisztenciálisan és pszichésen is. Rengeteg értékes gondolat van ezekben, nagyon megfontolandó írások abból a szempontból is, hogy milyen például az emberhez méltó munkahely és munka, de abban is, hogy hol vannak a piac és a munka erkölcsi határai.
Emellett a katolikus egyház igyekszik irányt mutatni olyan aktuális kérdésekben is, mint a géntechnológia, az eugenika vagy a béranyaság. Problémás ugyanakkor, hogy miként és mennyire jut el ez a szélesebb publikumhoz. Nagyon fontos lenne, hogy az egyházi álláspont ismertté váljon például a béranyaság kérdésében, itt ugyanis elkezdett kialakulni egy olyan narratíva, miszerint az embereknek joga van ahhoz, hogy gyerekük legyen, és hogy az államnak vagy a piacnak biztosítania kell számukra ezt a lehetőséget. Ez pedig elvezet ahhoz, hogy akinek másképp nem megy, az béranyával hordassa ki a gyermekét. Ez is olyan terület, ahol nagyon veszélyes a fogyasztói mentalitás megjelenése.
Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg
Kiemelt kép: Wikimedia Commons
Kovász Közösség 