Van-e még tartaléka a történelmi egyházaknak?

A közbeszédben sok szubjektív vélemény és urbánus legenda kering az egyházaknak a magyar társadalomban képviselt súlyáról. Hányan vallásosak ma Magyarországon? Miből gazdálkodnak az egyházak? Hisznek-e még a magyarok Istenben, és az egyházakon keresztül élik-e meg hitüket? Egyáltalán „keresztény ország” még Magyarország? A Századvég által 2020-ban kiadott tanulmánykötet, a Vallásosság Magyarországon konkrét adatokban, számokban ad válaszokat ezekre a kérdésekre, helyretéve számos tévhitet – és meg is erősítve számos eddig csak elhesegetett „okoskodást”. A tanulmánykötetet, annak legfontosabb fejezeteit cikksorozatban dolgozzuk fel.

Szerző: Tarcsay Tibor

Tudjuk jól: Magyarország a kormány, a kormánypártok, illetve a jobboldali, magát konzervatívnak tekintő oldal által deklaráltan „keresztény ország”. A „keresztény” mibenléte nincs pontosabban meghatározva: úgy tűnik, ez gyakran az adott helyzet kontextusában értelmezendő jelző, és főleg identitáspolitikai értelemben használatos (ami összecseng a szellemi közeg használati módjával). Épp ezért adja magát a kérdés: kereszténynek érzik-e magukat a magyarok? Tavaly jelent meg a Századvég Vallásosság Magyarországon – Társadalomtudományi tanulmányok című tanulmánykötete, amely többek között ezt a kérdést járja körül. 

A Századvég kutatói épp az identitás sokféle eltérő elméleti és gyakorlati vontakozású problémája miatt nagy mintával (53 061 fő, megyénként népességarányos eloszlásban) és több oldalról vizsgálták a kérdést, eredményeiket pedig lehetőség szerint összevetették az utolsó népszámlálások (2001, 2011), illetve korábbi kutatások (2014, 2017) adataival. A kutatás 2019-ben készült. Az eredmény lesújtó, és rendkívül borús képet fest Magyarországon nemcsak a kereszténység, hanem általában az intézményes vallás jövőjéről. Néhol megjelennek kevésbé lehangoló adatok (például úgy tűnik, lassul a csökkenés üteme), ám ezek az összképen sokat nem változtatnak. Mindehhez pedig 2021-ben már hozzájönnek a Covid-járvány hatásai is – természetesen ezekkel nem foglalkozhat a Századvég tanulmánya, ám amennyire az érintettek – papok, lelkészek – beszámolói alapján látjuk,

a pandémia nagyon negatív hatást fejtett ki az egyháztagságra.

Fogynak az egyháztagok

Lássuk először is azt, hogy hányan vallásosak. Önjellemzésként a megkérdezettek összesen 12,6 százaléka felelt úgy, hogy „vallásos vagyok, az egyházam tanítását követem”, szemben a 2017-es 14,2%-kal.

Ez drámai mértékű csökkenés – két év alatt több mint 10 százalékkal csökkent az egyházkövetők száma, azaz 155 200 ember fordult el az egyházaktól. 2019-ben így már Magyarországon összesen 1 220 200 ember identitása lehet „egyházhoz kötődő vallásos”.

A maradék 8,5 millió ember közül 5,4 millió „vallásos a maga módján”, míg 2,7 millió „nem vallásos”. Ez már több mint duplája az egyházias vallásosok számának. Ráadásul a „vallásos a maga módján” igen sokszínű kategória: vannak köztük keresztények (hiszi Istent, a Szentháromságot, a feltámadást, és csak ezeket), ezoterikusok (legalább egy ezoterikus tételben hisz, pl. lélekvándorlás, horoszkóp, mágia, jóslás; a keresztény tanokban nem), patchwork-vallásosságúak (vegyesen ezoterikus és keresztény), valamint részlegesen keresztények (a három keresztény tételből csak egyben vagy kettőben hisz) (84. o.). Hasonló eredményre jutott egy amerikai kutatás is, amely a fiatalok kötödését vizsgálta vallásos közösségekhez. Eszerint a Z generáció elutasítja az intézményesült vallásokat, habár többségük spirituális beállítottságú vagy vallásos. A magukat kereszténynek valló válaszadók majdnem fele – 48 százaléka – nem tartozik semmilyen egyházi közösséghez.

Fotó: Pixabay

Arra a kérdésre, hogy „melyik egyházhoz, felekezethez tartozónak érzi magát”, a válaszadók 28,2%-a ateistának vallotta magát – ez a szám pedig jól megfelel a magukat nem vallásosnak mondók arányának; így mondhatjuk azt, hogy a további válaszadók az egyházias módon és a maguk módján vallásosak megoszlását reprezentálják. Az érzet legalábbis részben passzív, független a gyakorlattól: Magyarországon ugyanis az emberek 90 százalékát megkeresztelik vagy valamilyen egyház tagjaként bejegyzik (54. o.). Mégis a megkereszteltek körülbelül háromnegyede érzi magát az egyházához tartozónak (55. o.). A legnagyobb felekezetnek számító katolikus egyházban történik a legtöbb keresztelés (65,3%), de a megkérdezettek mindösszesen 48,4 százaléka érezte magát ide tartozónak. Hasonló a helyzet a reformátusoknál (19,2% keresztség, 15,3% odatartozás-érzet) és az evangélikusoknál (3,3, illetve 2,5 százalék). Úgy tűnik tehát, hogy a maguk módján vallásosak is elsősorban a keresztségük alapján neveznek meg egyházat – de lássuk, vajon az érzet átfordul-e gyakorlatba? 

Szunnyadó egyháztagok

Erre a Századvég a templomlátogatás, az imádkozás, illetve a hittanon való részvétel gyakoriságán keresztül kérdezett rá az 58. oldalon.

Az egyik legsokkolóbb adat kétségkívül az, hogy „még a magukat katolikusnak tartóknak is – akik számára kifejezett előírás a vasárnapi miselátogatás – csak 29,1 százaléka jár havonta misére, és 15,2 százalék hetente”.

Összességében is elképesztően alacsony a legalább hetente templomba járók száma: mindössze 10,6 százalék – azaz a magukat egyháziasan vallásosnak definiálók egyhatoda (!) is ennél ritkábban látogatja a templomot; ráadásul ez is csökkent 0,2 százalékkal a 2017-es adathoz képest. Ezzel áll szemben a magyarok 38,8%-a, akik soha nem járnak templomba esküvőt, temetést, családi eseményt leszámítva, valamint 10,6%, aki ritkábban teszi ezt, mint évente, és 22,2%, aki évente néhányszor, esetleg nagyobb ünnepeken látogat el. Ezzel összevetve szinte nem is látszik az 1,1%, akik naponta, esetleg hetente többször járnak templomba – és szinte hihetetlen, de a 2017-es adat még 2,5% volt, azaz két év alatt kevesebb mint felére, 14 százalékponttal csökkent a leggyakrabban templomba járók száma (58. o.). Hasonló tendenciát mutat az imádkozók száma is, bár itt jelentősen jobban állunk. Naponta vagy hetente többször majdnem a magyarok harmada (29,3%) szokott imádkozni, ugyanakkor a 2017-es 33,2%-hoz képest itt is kimutatható az egytizedes csökkenés. A legnagyobb csoport azonban itt is a soha nem imádkozók tömege, akik száma két év alatt 27,3%-ról 32,1%-ra nőtt, azaz több mint egyhatodával gyarapodott (59. o.).

Fotó: Pixabay
Kisebbségben a templombajárók

Annak, hogy összesen tehát minden tizedik magyar látogatja rendszeresen a hite szerinti egyházi alkalmakat, nem csak az egyházak demográfiai vagy anyagi fenntarthatósága szempontjából vannak súlyos következményei. Ez a kisebbség – körülbelül egymillió fő – megoszlik a különböző egyházak és felekezetek között, azaz nagyjából hatszázötvenezer katolikusról, százkilencvenkétezer reformátusról, harmincháromezer evangélikusról, tizennyolcezer ortodoxról és körülbelül százezer egyéb egyházhoz tartozó emberről beszélhetünk.

Jól látszik, hogy ennél egyébként jóval több embernek van valamilyen istenkapcsolata, azonosítja magát keresztényként; azonban mégsem érzi magáénak az egyházakat. Tudják-e vajon az egyházak kifelé normarendszerüket elismertetni, hatást kifejteni?

A gyakorlatban úgy tűnik, nem. Arra a kérdésre, hogy „mennyire törekszik arra, hogy egy adott vallás vagy egyház tanításai szerint éljen”, meglepően hasonló és mégis eltérő válaszokat adtak az emberek, mint arra, hogy vallásosként definiálják-e magukat. Eszerint 2019-ben mindösszesen 12,5 százalék felelte azt, hogy „teljes mértékben”. Ez szembetűnő egyezés a 12,6 százalék „vallásos vagyok, az egyházam tanítását követem” válasszal. Ugyanakkor mindössze 43,3% felelte azt, hogy „többé-kevésbé”, és ugyanennyi ember, 43,4% azt, hogy „egyáltalán nem” – azaz a magukat valamennyire vallásosnak mondók fele egyáltalán nem él az egyház tanítása szerint! Különösen kontrasztos ez azzal, hogy az emberek túlnyomó többsége szerint fontos a Tízparancsolat szerint élni (teljes mértékben: 39,4%; valamennyire: 42,4%). A válaszadók tehát vagy éles különbséget látnak az egyházi tanítás és a Tízparancsolat között, az utóbbit preferálva; vagy az egyházi tanítást nem ismerik mélységében. Ugyanez áll a keresztény értékekre és a krisztusi tanításra: míg a válaszadók 62 és 59,4 százaléka fontosnak vagy nagyon fontosnak tartja, hogy az emberek ezek szerint éljék az életüket, az egyházi tanítás szerinti életet csak 45,7% tartja fontosnak, 60,7% pedig inkább nem vagy egyáltalán nem (71–73. o.).

Vallási műveletlenség a hívek között

Természetesen kérdés, hogy az emberek ismerik-e egyáltalán a keresztény értékeket és a krisztusi és egyházi tanítást. A felmérés eredménye lesújtó: még az aktív templomba járók sem mind olvassák a vallásuk meghatározó könyveit (rendszeresen: 8,3%, alkalmanként: 45,1%, soha: 45,7%). Hittanon vagy az egyházi szertartásokon, istentiszteleteken, misén kívül vallási képzésen pedig mindössze 2,3% vesz részt, míg a magyarok 97%-a nem jár vagy soha nem is járt ilyenre 2017-ben (soha nem járt: 25,7%, már nem jár: 71,3%) (62. o.).

Bizalomvesztés az egyházak irányába

Mindezt annak ellenére, hogy polgártársaink nagyobb része gondolja még mindig úgy 2019-ben, hogy a vallás vigaszt nyújt gondok, bajok idején: 53,5% (szűk többség) adott erre a kérdésre „teljesen igaz” vagy „inkább igen” választ. Sajnos itt is kimutatható az egytizeddel való csökkenés: 2017-ben még 58,1% gondolta ugyanezt (64. o.). Ezzel szemben az egyházakban az emberek 69,9 százaléka nem vagy nem nagyon bízik – még a kormány által évek óta szisztematikusan támadott civil szervezetekben is, úgy tűnik, nagyobb az emberek bizalma, 31,7%, bár ez még épp hibahatáron belül lehet (209. o.). Még szembetűnőbb a különbség, ha azt vesszük figyelembe, hogy a sajtó, a kormány, az egyházak és a civil szervezetek közül a válaszadók ez utóbbi csoportban bíznak leginkább.

Elöregedő gyülekezetek

Végül két nagyon fontos elemzést vegyünk még górcső alá: a vallásosak demográfiai eloszlását, illetve a pénzügyi támogatást.

Ahogy láttuk, általában a vallásosság, ezen belül specifikusan az egyháziasság stabilan csökkenő számokat hoz Magyarországon. Érdekes ugyanakkor, hogy 2014-ben jellemzően kevesebben érezték magukat valamilyen felekezethez vagy valláshoz tartozónak, mint 2017-ben; 2019-re viszont egy kivételével mindegyik korcsoportban és a teljes népességben sikerült alulmúlni a 2011-es számokat. Arra az önmeghatározásra, hogy „vallásos vagyok, az egyházam tanítását követem”, a következő értékek születtek (223. o.):

Grafika: Román Péter

Jól látszik tehát, hogy a vallásos népesség – hasonlóan a magyar népességhez – masszívan elöregedő: míg a legfiatalabbak mindössze 12 százalékát teszik ki az „egyházhoz kötődő vallásos” csoportnak, a hatvan év fölöttiek kereken a negyedét. Érdekes egybeesés, hogy ez egyébként szinte teljesen megegyezik a teljes magyar népesség értékeivel (18–29: 12,79%; 60+: 26,62%), picivel még jobban is teljesít. Az elöregedő tendencia felgyorsulására ugyanakkor figyelmeztet a vallásos önazonosság egyetlen növekvő értéke az ötvenes csoportban: itt a gyarapodás jó eséllyel az utolsó „vallásosabb” generáció idősödésének tudható be; ezzel pedig élesen szemben áll a 18–29 év közötti generációban mért számok drasztikus, majdnem negyedével csökkenése mindössze öt év alatt. 

Még szembetűnőbb a legfiatalabbak elvallástalanodása, ha 1–10 skálán mérjük fel vallásosságérzetüket: ebben az esetben a 18–29 év közöttiek 30,6 százaléka adott meg 1-es értéket, és összességében 62,5 százalékuk, majdnem kétharmaduk 5-ös vagy annál alacsonyabb pontot (227. o.).

Csökkenő adakozási kedv

Forduljunk végezetül az anyagiak felé. „[2017-ben] a teljes felnőtt népesség szűk ötödéről mondható el, hogy rendszeresen, hatodáról, hogy alkalmanként adakozik valamely egyháznak. A 18–29 évesek esetében csak minden kilencedik kérdezett ad rendszeres és minden nyolcadik válaszadó alkalmi adományt.” (234. o.) A kérdés magában foglalta egyébként az szja 1%-ának felajánlási lehetőségét is, amely passzív adakozási forma. A teljes népesség 39,9 százaléka soha nem támogatta egyik egyházat sem, 11,8% pedig már nem támogatja. Anyagilag tehát az egyházak – a kormányzati dotációt leszámítva – mindössze a népesség 19,4%-ának adományaira számíthatnak. Ez az arány ráadásul egyre rosszabb a mind fiatalabb generációknál: míg a 60 felettiek negyede rendszeresen adakozik (24,4%), addig a 40–49 közöttieknél már csak 21,2%, amit majdnem ötvenszázalékos törés követ a 18–29 közötti generáció  11,3 százalékával.

A csökkenő lélekszámot tehát csökkenő adakozási kedv is jellemzi. Ennél még katasztrofálisabb az egyházak önkéntes munkával való támogatása: míg a magyarok 15,2 százaléka legalább alkalmanként végez ilyen tevékenységet (80,3% pedig soha vagy már nem), a legfiatalabb generációban ez mindössze 11,7% – rendszeresen pedig csak 4,8%. 

Érdekes összevetni ezeket a számokat az szja 1%-os felajánlások számaival. 2019-ben 1,69  millióan tettek felajánlást a NAV közleménye alapján, ami megegyezik a Századvég kutatásában eredményként kapott számmal. Ekkor a katolikus egyháznak 633 ezer ember, a reformátusoknak 258 ezren, az evangélikusoknak pedig 72 ezren ajánlották fel az adójuk 1%-át. Érdekes, hogy míg a katolikusoknál ez a szám nagyjából megegyezik az „aktív hívők” számával, a reformátusoknál negyedével több, az evangélikusoknál pedig több mint duplája a felajánlások száma. Ehhez képest a 2021-es értékek még furcsább képet mutatnak. Noha az 1%-os felajánlások száma csökkent, 1,5 millió főre, az egyházak kilőttek: a katolikusok idén 740 ezer, a reformátusok 309 ezer, az evangélikusok pedig 82 ezer ember adójának egy százalékát kapták meg. Két év alatt ez óriási növekedés, és némi bizalmat előlegez meg: úgy tűnik, az 1,131 millió ember ilyenformán támogatja ezeket az egyházakat. Kérdés, hogy meddig tartható ez a növekedés, illetve hogy ezek az adományok mennyire a szeretetszolgálati tevékenységnek szólnak, és nem a konkrét egyházfenntartásnak. Elégséges-e vajon az szja-felajánlásokból beérkezett összeg (a katolikusoknak 4,3 milliárd; a reformátusoknak 1,8 milliárd; az evangélikusoknak 508 millió) a teljes egyházi személyzet, infrastruktúra, intézmények és vagyon fenntartására?

Fotó: Pixabay
Keresztény-e ez az ország?

Összefoglalva: névleg az ország szűk többsége azonosítja magát vallásosként, akiknek 90 százaléka – bármennyire is lazán – valamelyik történelmi keresztény egyházhoz tartozik. A válaszadók többsége valamennyire fontosnak tartja a keresztény értékek mindennapi életben való megjelenését, megélését, vigasztaló erejét; ugyanakkor vagy eltávolodott, vagy eleve távolságtartó az egyházakkal szemben. A magukat egyháziasként azonosítók száma is egyre csökken; a legdrasztikusabban a 18–29 év közöttiek körében. Ezzel párhuzamosan az egyházak anyagi függetlensége, öneltartó képessége is generációról generációra egyre csökken; nemcsak a pénzügyi bevétel apad el, hanem az egyháztagság belefektetett önkéntes munkája is. Az egyetlen pozitív változás az 1%-os felajánlások száma. Úgy tűnik azonban, az egyházias öndefinícióval rendelkezők közül sem mindenki érzi fontosnak a közösség szabályainak betartását, a rendszeres közösségi vagy csoportos találkozást, a közös tudás elmélyítését és a csoport aktív támogatását.

A kérdések tehát: hogyan tudnak az egyházak mint csoporton belül és kívül is alacsony elérésű, ritkán találkozó „közösségek” a társadalom lelkiismerete, a változás motorjai lenni? Közösség-e egyáltalán egy olyan csoport, amelyik saját szabályait és fenntartását sem különösebben tartja fontosnak? 

Kereszténynek lehet-e nevezni egy olyan társadalmat, ahol az emberek kevesebb mint tizede éli meg saját bevallása szerint a keresztény egyházak elvárása alapján az életét, és ez a szám egyre apad? Keresztény-e az az ország, ahol az egyházak aktív erőforrással való támogatása még a hívek körében sem magától értetődő? Keresztény-e az az ország, ahol az emberek szinte egyáltalán nem ismerik a hit tanítását, a szent szövegek tartalmát? Ha nem, mit jelent „kulturálisan kereszténynek” lenni, és mi lehet ehhez a jelenséghez és ezekhez az emberekhez az egyházaink viszonya?

És a legfontosabb kérdés: mit kezdünk ezzel az információval keresztényként, és mit kezdenek az egyházak?

Cikksorozatom következő részében a egyházak és vallások külső és belső percepcióját fogom elemezni a századvéges kutatások alapján.

A szerzőről

Tarcsay Tibor (1989) – katolikus közösségszervező, középkorász, a Civil Kollégium Alapítvány munkatársa, a Kovász közösség alapítója. Fő kutatási területei a vallás és a politika kapcsolata, a környezetvédelem és a pszichológia.

Ez egy véleménycikk. Felületünkön szeretnénk teret engedni a különböző nézőpontok ütköztetésének az általunk fontosnak tartott kérdésekben, hozzájárulva ezzel a társadalmi párbeszéd minőségének javításához. Ha más véleményen vagy, bátran írd meg nekünk a felhívás után olvasható elérhetőségek valamelyikénHa pedig tetszett a cikk, kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.

 📧kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: