„Teszünk valamit, mert nem bírjuk elviselni azt, ami van” – interjú Hodász Andrással és Gundel Takács Gáborral

Lehet-e javítani a közbeszéd minőségén? Mikor lesz ciki, ha csúnyán beszélünk egymással? Hogyan kezeljük a politikai térben az indulatainkat, és hogyan kommenteljünk jól? Melyek azok a keresztény értékek és kommunikációs modellek, amelyeket tükröznie kellene a „keresztény értékeknek”? Páros nagyinterjúnk a Szemlélek magazin két meghatározó véleményformálójával, Gundel Takács Gábor televíziós műsorvezetővel és Hodász András katolikus pappal, a Papifrankó YouTube-csatorna influenszerével az általuk is jegyzett petícióról, amelyben az aláírók a békés közbeszédért fogtak össze.

Laborczi Dóra: Mi volt a személyes motivációtok abban, hogy csatlakoztatok ehhez a – közbeszéd megújítását célul kitűző – petícióhoz?

Gundel Takács Gábor: Az én motivációm kettős. Az egyik része, hogy kezdenek a dolgok nagyon rossz irányba menni. Felelős véleményformáló emberek olyan minőségben fogalmaznak, amiről azt gondolom, hogy tarthatatlan. Nemcsak politikusokra gondolok, hanem a sajtóra is: olyan címek jelennek meg újságokban, és gyarkan véleményformáló emberek is olyan stílusban kommunikálnak bizonyos műsorokban, ami ellen szót kell emelni. Ha valaki megszólal a nyilvánosság előtt, azzal lehet az embereket jó és rossz értelemben is manipulálni. Nagy felelősség, ahogyan az ember ilyen helyzetekben megnyilvánul. Ha rossz a példa, akkor azt fogják gondolni a nézők és az olvasók, hogy ezt így lehet, ez így normális.

Ahogyan viselkednek időnként felnőtt emberek a parlamentben, vagy ahogyan megnyilvánulnak időnként egy televíziós vagy rádiós műsorban, azért az iskolában intőt adnának, meg behívnák a szüleiket.

A gyerek pedig nem érti: ha neki az iskolában ezt nem lehet, akkor a nénik-bácsik a parlamentben meg a tévéműsorokban hogy beszélhetnek ilyen hangon? Ez tűrhetetlen.

A másik motivációm pedig az, hogy azt látom ebben az országban: akinek van véleménye a dolgokról, sokszor fél hangot adni ennek, vagy nagyon óvatos. Inkább nem mond semmit, mert fél a következményektől. Szerintem ez borzasztó. Azt gondolom, hogy az én személyes felelősségem ebben az, hogy

ha az ember közismertté válik, és a személyének van egyfajta hitelessége, akkor ezt ne csak mindenféle tévéműsorokban kamatoztassa, hanem igenis használja a köz javára.

Vesszőparipám, hogy a politika Magyarországon automatikusan pártpolitikát jelent, mert az emberek ezt értik alatta. Miközben a politika alapvetően az, hogy a köz ügyeivel foglalkozunk. Függetlenül attól, hogy valaki pártpolitizál-e, vagy sem, a közügyekről, egymás dolgairól beszélnünk kell. Négyévente újraválasztjuk a politikusokat, de a társadalom marad, mert azok mi vagyunk. És mi is maradunk. Ezért nem jó, amikor a társadalom teljesen átengedi a pártpolitika és néhány meghatározó ember kezébe, hogy alakuljanak a dolgok, mi legyen a társadalmi norma. A társadalmi normát magának a társadalomnak kellene definiálni, legalábbis kontrollálni, hogy mások mit kezdenek vele.

Hodász András: Én azért csatlakoztam ehhez a felhíváshoz, mert megőrülök attól, ami van.

Nem kapok levegőt ebben az országban, ebben a közegben, ahol lehetetlenség egy gondolatot megosztani, akár az Instagramon, akár egy videóban, akár bárhol, mert azonnal jön a gyűlöletcunami, a lejáratás.

Nekem ráadásul nyílt levelekben is volt részem, elég sokban. Azt éreztem, hogy nem akarok fuldokolni ebben a közegben, és ha lehet valamit tenni közösen, ebből közösen Anktartiszként kiemelkedni, akkor azt jó lenne megtenni.

Hodász András: „Nem akarok fuldokolni ebben a közegben.” | Fotó: Román Péter

L. D.: Mit vártok ettől a kezdeményezéstől? Milyen eredményei vannak? Hirtelen mindenki elkezdett barokk körmondatokban kommenteket írni?

H. A.: Igen, egyik napról a másikra. Parlamenti közvetítésekben, kommentfalon, mindenhol.

G. T. G.: Eddig aláírták háromezerkétszázan a petíciót. De a legfontosabb, hogy az aláírókon túl nagyon-nagyon sok emberhez jutott el. Ennek a petíciónak az is a célja például, hogy ilyen interjúk készüljenek. Mert ezek eljutnak más és más csoportokhoz. Aztán van, aki legyint és megy tovább, mások pedig elgondolkodnak rajta. Nem lehet kész mondatokat, szentenciákat adni az embereknek, hanem gondolkodásra kell őket késztetni, és akkor mindenki a maga szintjén továbbgondolhatja ezt. Ez a petíció egy nagy kő – jóval nagyobb kő, mint amit eredetileg gondoltunk róla –, amit bedobtunk ebbe a pocsolyába, és most elkezd egyre nagyobb hullámokat vetni. Minél több embert ér el, annál nagyobb lesz a hullám, és annál többen leszünk, akik ezt fontosnak tartjuk, akik a maguk mikrokörnyezetében elkezdenek máshogy viselkedni.

A társadalmi normákat az alakítja, hogy a többség hogyan viselkedik. Ha a többség szerint normális dolog káromkodni, akkor mindenki káromkodni fog. Ha a többség azt mondja, hogy így nem beszélünk egymással, akkor nem fogunk így beszélni.

Volt már hasonló petíciónk, de aztán az elült. Ez viszont, úgy tűnik, lényegi dologra tapintott rá. Óvatosan is kell bánnunk vele, nem szabad vásári árut csinálni belőle. Nem gondolom, hogy ettől minden meg fog változni, de ha nem tesszük fel a kezünket, és azt mondjuk, hogy szeretnénk ezt a következő fél évet jelentősebb mentális sérülések nélkül átvészelni ebben az országban, akkor megtettük azt a picit, ami rajtunk múlt.

A politika odafigyel társadalmi jelenségekre, de egy bizonyos szintig nem foglalkozik velük, mert túl kicsik. Ha viszont egy jelenség kellően nagyra nő, és már nem lehet nem foglalkozni vele, akkor az élére áll. Kérdés, hogy ezt az ingerküszöböt el tudjuk-e érni közösen. Ez már nem csak a Szemlélek ügye, hanem mindannyiunk ügye.

Hodász András: „Sok embernél most telt be a pohár.” | Fotó: Román Péter

Ennek akkor lenne igazán nagy jelentősége, ha a politika eljutna odáig, hogy azzal már szavazatot lehetne optimalizálni, ha elkezdünk szépen beszélni egymással.

H. A.: Szerintem egy forradalmár soha nem teheti fel magának azt a kérdést, hogy ennek itt van-e az ideje. Hanem amikor tenni kell, akkor tenni kell. Aztán majd úgyis a történelem, az idő és a bolygók együttállása fogja meghatározni, hogy miből lesz valódi változást elindító kezdeményezés, hogy miből lesz ténylegesen valami. Nem véletlen, hogy John Wycliffe reformációjából nem lett semmi, Luther reformációjából pedig lett. Nyilván ez részben rajtunk is múlt, részben az adott történelmi koron, politikai környezeten. Ennek a petíciónak valószínűleg az is jót tesz, hogy már nagyon sok éve van ez a jelenség az országban, és nagyon sok embernek kezd elege lenni belőle.

Nagyon sokan felszisszennek, ha meglátnak egy ilyen vagy olyan plakátot, videót, beszélgetést, parlamenti közvetítést. Ki az, aki képes egyáltalán végignézni egy parlamenti közvetítést? Nekem nincs gyomrom hozzá. Sok embernél most telt be a pohár.

És az sem mindegy, hogy most jönnek a választások. Sokan attól tartanak, hogy ez a választásokig fokozódni fog, ezért felmerül bennük, hogy most kellene megfogni a dolgot, és most kellene elkezdeni értelmesen beszélni.
Tehát egyrészt tenni kell, másrészt már most megtörtént valami. És ha már néhány ember elkezd azon gondolkodni, hogy lehetne-e ezt másképp csinálni, akkor elindulhat valami. Nyilván az lenne a legjobb, ha tízmillió ember gondolná így rögtön. De ha csak egy tucat, akkor már az a néhány is minimum öt-tíz másik emberre lesz hatással. Hazamegy a családjához, ott van egy vasárnapi ebéden, ahol esetleg politikai véleménykülönbségek vannak. Egy ilyen vasárnapi ebédet megmenthet az is, ha valaki azt mondja, hogy gyerekek, ne vitatkozzunk, ne veszekedjünk, ez most a vasárnap, az összetartozás, a család napja. Ezek azok az apró dolgok, amikből összeadódva kinőhet valami nagy.

L. D.: Vannak ellenlábasai is a kezdeményezéseteknek?

G. T. G.: Jön néhány – szerencsére csak néhány – ilyen komment, hogy miért csináljuk, mi fog ettől változni.

De mi fog attól változni, ha nem csinálunk semmit, csak csöndben ülünk?

Attól csak egyre rosszabb lesz a helyzet. Semmi vesztenivalónk nincs. Csak nyerni tudunk, mert ha már pár embert meg tudtunk szólítani, és az a pár ember mostantól picit másként kommunikál, ha a közszereplőknek csak egy része elkezd kicsit másként fogalmazni, akkor már valamit javítottunk a helyzeten.

L. D.: Említitek, hogy tenni kell. Nekem sokszor az a benyomásom, hogy a petícióban általatok is kifogásolt kifejezések – például a „bajszos szar” – hasonló tenni akarásból eredő szelepfunkciót látnak el. Az indulatok – akár egy vasárnapi ebédnél, akár egy tüntetésen – sokszor jogosak.

G. T. G.: Igen, de a „bajszos szar” egy tehetetlen indulat, abból nem lesz soha párbeszéd.

L. D.: De hol van a határ szerintetek? Mert valakinél a „tenni kell” azt jelenti, hogy menjünk tüntire kiabálni, másnak pedig az, hogy ír egy petíciót.

G. T. G.: Szerintem a bántás a határ. Ha valami csak arról szól, hogy valakit megsértsen, akkor értelmetlen. A kommunikáció addig jó, ameddig előre visz, ameddig konstruktív.

Amikor priméren anyázzuk egymást, az csak indulatokat szül, az megsérti a másikat, abból nem lesz megoldás. Attól nem lesz jobb semmi sem.

Gundel Takács Gábor: „Ha az ember szavának van hitele, használja azt a köz javára.” | Fotó: Román Péter

H. A.: Az, hogy egy vitában indulatok keletkeznek, nem feltétlenül baj. Én is érzelmes ember vagyok, és tudok egy vitában heves lenni. De a kultúrember attól kultúrember, hogy ezeket az indulatokat egyrészt nem csúnya beszédben éli ki, másrészt nem zúdítja rá a másik emberre. Tehát akkor tessék elmenni futni egyet, és utána folytatni a beszélgetést. Meg kell tanulni, hogy egy felnőtt ember képes asszertívan kommunikálni, még akkor is, amikor érzelmileg nehéz helyzetben van.

G. T. G.: Amikor indulatból odadörrentesz valamit, és utána lehiggadsz, akkor magad is rádöbbensz, hogy nem így kellett volna fogalmazni. Még akkor is, amikor a szerelmeddel vitatkozol, akinek alapvetően nyilvánvalóan jót akarsz, de akkor is mondhatsz neki olyat, ami erős, pontatlan. Az indulatból megfogalmazott mondatok nem pontosak, mert eltorzítja őket az indulat. Akkor meg már megette a fene az egészet, mert az rosszul csapódik le a másikban, és rossz lesz a reakció is, ami a másik embertől visszajön, és rossz irányba fogja elvinni a dolgokat.

L. D.: Mégis teljesen más a helyzet, amikor a szerelmemmel, barátaimmal, munkatársaimmal vagy veletek vitatkozom, mint amikor az emberek indulatokat fejeznek ki fennálló rendszerek ellen. Mert ott mégiscsak van egy hatalmi viszony, ezek az indulatok politikai erőtérben fogalmazódnak meg, amiben vannak szövetségesek, számkivetettek, megtűrtek és elnémítottak. Az elnyomottak indulatával mit lehet kezdeni? Lehet azt mondani, hogy menjenek el futni?

H. A.: Nekik azt lehet mondani, hogy fessenek ki buszmegállókat vagy töredezett járdaszegélyeket. Mert az kreatív. Nem akarom megfoszatni az elnyomottakat vagy azokat, akik elnyomottnak élik meg magukat, az önkifejezés lehetőségétől. De az, hogy bajszos szarnak vagy demens vénembernek nevezünk elöljárókat – hogy a másik oldal is képviselve legyen – tényleg nem vezet sehova. Sem a megoldás felé, sem a megnyugvás felé, mert a saját indulataimat sem higgasztja le. De ha azt mondom, hogy teszek valamit, akár egy petíciót indítunk, az egy megoldási kísérlet.

Mi azért indítottunk petíciót, mert mi ilyen intellektuális emberek vagyunk, nekünk a toll a fegyverünk, de van, aki tényleg buszmegállót fest. A másik meg segít három hajléktalannak.

Vagy – emlékeztek rá – néhány évvel ezelőtt télvíz idején kiraktunk fogast és kabátokat. Teszünk valamit, mert nem bírjuk elviselni azt, ami van. De ezek kreatív megoldások kell, hogy legyenek, nem pedig anyázások.

G. T. G: Azt szokták mondani, hogy a politika a kompromisszumok művészete. Mikor hallottál a parlamentben olyat egy vitával kapcsolatosan, hogy oké, önöknek ebben igaza van, de mi meg azt gondoljuk, hogy… Erre a másik fél azt mondja, hogy ebben pedig önöknek van igaza, közelítsük az álláspontokat. Ez elképzelhetetlen. Sokkal többször hallasz személyeskedést, hogy maga hazudik, meg mit csinál a lánya Mallorcán?

Ócska utcagyerekstílus, anyázás megy az Országházban a parlamenti képviselők között, akiknek egyébként a leginkább emelkedett embereknek kellene lenniük. Nonszensz.

L. D.: Itt máris van egy másik probléma, mert az Országházon túl sem lehet érdemi politikai vitát folytatni. Nem lehet politikai ellenfeleket egy asztalhoz ültetni, mert nem jönnek el, nem nyilatkoznak ennek vagy annak a sajtóorgánumnak, egymással nem jelennek meg egy légtérben, tehát ilyen szempontból sincs példamutatás.

H. A.: És az a legnagyobb baj, hogy ezt eltanultuk tőlük. Két különböző párttal szimpatizáló ember nem tud már egy asztalhoz leülni beszélgetni.

Hodász András: „Két különböző párttal szimpatizáló ember nem tud már egy asztalhoz leülni beszélgetni.” | Fotó: Román Péter

G. T. G.: Szakad szét az ország, és ez nem most kezdődött. Néhány évvel ezelőtt a TV2-vel készítettem műsorokat. Ezt bizonyos emberek azért nem nézték, mert a TV2-n ment. Most az ATV-nek készítek műsorokat, amit mások azért nem néznek meg – jelzik is nekem –, mert az ATV-n megy. Ezek az emberek egy kockát nem láttak a műsorból. Tehát hogy a műsor jó vagy rossz, az teljesen mindegy, mert ha itt megy, akkor ez nem nézi, ha meg ott játsszák, akkor az nem nézi. Ez nem beteg dolog? Miközben szórakoztató műsorról van szó, egy mondat politika nem hangzik el benne.

L. D.: Sokszor említettétek a kommenteket és ilyen típusú visszajelzéseket. Ezekkel kapcsolatban lassan közhelyszámba megy, hogy nem szabad velük foglalkozni. Mégis úgy veszem ki a szavaitókból, hogy ti nagyon is figyeltek ezekre. Miért olvastok kommenteket?

H. A.: Ez egy negatív evolúció. Mert ha elindul a kommentfalon az anyázás, akkor azok, akik nem akarnak lesüllyedni erre a szintre, azt mondják: én ezzel nem foglalkozom, eggyel hátrébb lépek. Így maradnak a kommentfalon azok, akiknek viszont ez a kultúrájuk. Ezért utalunk úgy a kommentfalakra, hogy meneküljön onnan, ki merre lát. Azért, mert akik tehetnének ellene, akik kommentelhetnének normális hangnemben, azt mondják, hogy én ebből kimaradok.

G. T. G.: Szerintem két külön dologról beszélünk, amikor a kommentelőket nézzük, mert egyfelől én is azt mondom: fiatal kollégák, ne olvassatok kommenteket, mert csak lelki sérüléseket fognak nektek okozni, tele vannak indulattal és butasággal. A kommenteket inkább azért nézze meg az ember, mert kíváncsi valamilyen társadalmi kórképre vagy tünetre. Az, hogy milyen hangnemben beszélnek az emberek, inkább egyfajta kórkép. Sokszor inkább tükör a kommentfal.

H. A.: Én több okból szoktam olvasni a kommenteket. Sokszor jogos visszajelzéseket és kritikákat kapok, és szeretek tanulni. Nagyon sokszor oda is írom, hogy köszönöm szépen, erre én sem gondoltam. Másrészt én kifejezetten szeretek – ha szabad ezt mondani – tanítani embereket kommentelni. Tehát, ha valaki beír valami durvaságot, akkor enyhe iróniával, de kedvesen lehet jelezni neki, hogy ez így nem volt oké. Ilyenkor sokan a fejükhöz kapnak, és belátják, ha bunkók voltak, és megpróbálják megfogalmazni. Így kialakulhat egy jó párbeszéd. Viszont ha valaki menthetetlen, azt én törlöm, ebben elég szigorú vagyok. Tehát ha valaki nem hajlandó tisztelettel, normális hangnemben kommunikálni, az törlésre kerül. Ezért is olvasok kommenteket.

L. D.: És aztán elmész futni?

H. A.: Igen, aztán futok meg biciklizek meg bokszolok.

L. D.: Téged, András, többször hallhatott a nyilvánosság például a homoszexualitás kérdésében olyan megnyilvánulásokat tenni, amikre lehet azt mondani, hogy indulatkeltőek lehettek az érintettek körében. Erről például ennek a petíciónak a tükrében mit gondolsz? Ezek a visszajelzések hatnak arra, ahogyan aztán a későbbiekben ebben a témában megnyilvánulsz?

H. A.: Persze. Abszolút. Maga a petíció is hat.

Hiszen amikor kijelentem, hogy figyelni fogok rá, akkor számonkérhetővé válok. Ez saját magamban is önkontrollt idéz elő. Természetesen sok megnyilvánulásomat már megbántam, és ezt számos interjúban is elmondtam.

Van, amivel kapcsolatban egyetértek magammal, és van, amivel kapcsolatban nem, de hiszek abban, hogy az ember képes fejlődni, szabad és kell is fejlőnie, éppen ezért járok két lábon és nem négykézláb, mint babakoromban. Éppen a napokban írtam erről egy cikket a Szemléleken, ami pont az LMBTQ-témában a párbeszéd fontosságáról és az elkövetett hibákról szól. Pro és kontra, mert azt hiszem, mindkét oldalon követtünk el hibákat és bántottuk meg egymást fölöslegesen. Amikor ezt a cikket írtam, nyilván én is végiggondoltam sok mindent, amit korábban mondtam ezzel kapcsolatban.

Hodász András: „Végiggondoltam én is sok mindent, amit korábban mondtam.” | Fotó: Román Péter

G. T. G.: Én olyan mondatot nem tudok felidézni, amit megbántam, de az tény, hogy ha az ember olyan cikkeket ír, amelyek valamifajta társadalomkritikának tekinthetők, folyamatosan tanul párhuzamosan mások fejével is gondolkozni. Vajon az adott kérdés egy másik aspektusból hogy látszik, hányféle árnyalata lehet? Nyilván nem láthatom egy az egyben a másik oldalról is a kérdést, de valahogy meg kell próbálni kiemelkedni a saját magam igazából és egy kicsit rátekinteni a másik igazára is. Mint tudjuk, igazság számtalan van, ezért nagyon fontos bibliai tanítás, hogy „ne ítélj”. Egyfolytában ítéletet mondunk egymás fölött, mások fölött, ügyek fölött, miközben azt tanítja Jézus, hogy ne ítélj. És azért tanítja ezt, mert nem tudunk igazságosan ítélni, mivel az igazságnak rengeteg árnyalatát nem látjuk. Ráadásul igazság sokféle van. A jogászok mondják mindig, hogy azért van jog, mert az egyféle. Az igazság pedig sokféle. Igyekszem ezért inkább én is úgy kommunikálni, hogy ne ítéljek el senkit, sokkal inkább gondolkodásra késztessek. Inkább kérdéseket tegyek fel, mint válaszokat adjak, és valahogy ebben találjak egy ügyes arányt, mert így lehet megmozdítani másokat bizonyos ügyekkel kapcsolatban. Aztán pedig úgyis csak azzal lehet továbbmenni, akinek erre van füle, és nem gondolkodás nélkül üt vissza.

Aki például csak a cikk címét olvassa el, az alapján kommentel, és nyilvánvalóan fogalma sincs arról, mit írtam, azzal nem tudok mit kezdeni, és nem is kell.

L. D.: Ötszáznégy évvel a reformáció után hogy látjátok, van annak valamilyen plusz üzenete, hogy reformátusok és katolikusok, laikusok és klerikusok, férfiak és nők közösen jegyzitek ezt a petíciót?

G. T. G.: Szerintem ennek nincs jelentősége.

H. A.: Ez nem teológiai kérdés. Ez alapvető emberség kérdése. Bár Gábornak ez biztosan könnyebb, de én az utóbbi években kezdtem el megtanulni a párbeszéd fontosságát. Tíz évvel ezelőtt lehet, hogy nem tudtam volna ennyire szabadon beszállni ebbe a kezdeményezésbe. Kellett ez a tíz év, hogy én is megtanuljam, hogy mi az együtt gondolkodás, a párbeszéd, hogy nyitottnak kell lenni, ez az én személyes fejlődési utam.

G. T. G.: A Szemléleknél sosem volt kérdés, hogy én református vagyok, a szerzők többsége pedig katolikus. Mindenki tiszteli és tudja azt, hogy amikor valaki a maga módján fordul ugyanahhoz a Jóistenhez, akkor nem azért fordul hozzá esetleg másképp, mert a másik felekezetet rossznak tartja, hanem azért, mert ő ezen a módon éri el őt. Ezek csak ezközök, csak körítés, a lényeg az ugyanaz.

Amikor az Apostoli hitvallásban mi azt mondjuk, hogy „hiszem az egyetemes anyaszentegyházat”, akkor mindig arra gondolok, hogy ez egy, mert nem az egy református anyaszentegyházat hiszem, hanem egy végső, egyetemes közösséget, és ezzel nincsen semmi probléma.

Ráadásul a dolog azért is érdekes, mert én születetten római katolikus vagyok, én felnőtt fejjel találtam meg azt a hangot a református egyházban, amit magamhoz közelebbinek érzek.

Gundel Takács Gábor: „Senki ne minősítse a másik útját, ha egyszer ugyanoda tart, csak máshonnan közelít.” | Fotó: Román Péter

L. D.: Azért gondolnám, hogy mégiscsak van ennek a közös petíciónak ebből a szempontból is jelentősége, mivel ökumené ide vagy oda, egy úrvacsorai asztalközösséget például mégsem élhetünk meg közösen katolikusok és protestánsok.

G. T. G.: De igazából még ezzel sincsen baj, mert ez is arról szól, hogy Jézus Krisztust ki milyen módon engedi magához közel. Hogyha te nem tudsz úgy közeledni, ahogy az egyik felekezetnél teszik, akkor neked nem az az utad. Nincs két egyforma nap, vagy ha van, akkor baj van a hited fejlődésével. Mindenki járja a maga útját, mindenki ott tart, ahol tart, ezzel semmi gond nincs, de ne minősítse a másik útját, mert az is ugyanoda tart, csak egy másik úton. Vagy az is lehet, hogy máshol tart. Előtted jár vagy mögötted, de együtt vagytok az úton. És ez nem csak a kereszténységre igaz, én minden ember hitét, vallását tiszteletben tartom. Ez a petíció pedig pláne nem kereszténység kérdése. Ez szól mindenkihez, aki él ebben a társadalomban, legyen az keresztény, ateista, zsidó vagy muszlim. Számomra nincs ennek jelentősége.

Az, hogy valaki keresztény, egy morális alapállás az élethez. Teljesen függetlenül attól, hogy vallási kérdésekről beszélgetek, futballról, zenéről vagy erről a petícióról, ugyanezen a morális alapon állok, és ugyanabból indulok ki. Ugyanolyan normák szerint beszélek futballról és vallásról.

L. D.: Melyek ezek az alapvető keresztény normák, amikre utalsz?

G. T. G.: A másik tisztelete, a szeretet, az odafigyelés, de ezt hadd ne én magyarázzam. Illetve az már egy másik téma, hogy annyi ember ért a kereszténységhez, annyi ember veszi a szájára, aki egyáltalán nem keresztény módon beszél és viselkedik. Ennek a petíciónak az egyik mozgatórugója is ez a jelenség volt, hogy olyanok veszik a szájukra a kereszténységet vagy a béke szót, akik nem viselkednek keresztény módon, és egyáltalán nem a békét segítik elő, hanem a feszültséget meg az indulatokat, és hogy ennek megálljt kellene parancsolni. De aztán arra gondoltunk, hogy ne szűkítsük le egyetlen konkrét esetre, egy konkrét jelenségre, mert sok mindenben ráismerhetünk ugyanerre a problémára.
A petíciót kezdeményezők közül sokakról nem is tudom, hogy vallásosak-e egyáltalán, de ez nem is fontos, mert volt egy ügy, amiben meg tudtuk fogni egymás kezét.

Gundel Takács Gábor: „A felekezeti hovatartozás nem számít, ha van egy ügy, amiben közösen fel tudunk lépni.” | Fotó: Román Péter

L. D.: András, szerinted milyen teológiai alapja lehet mégis ennek a közbeszédet megújítani szándékozó kezdeményezésnek?

H. A.: Kapásból ott van a Tízparancsolat: ne hazudj, mások becsületében kárt ne tégy. Ne ölj. A hazugság, a becsületsértés, a gyűlölködés minimum két parancsolatot sért a tízből. Tehát abszolút van teológiai alapja. De én azt gondolom a Tízparancsolatról, hogy ez nemcsak teológia, hanem az emberi együttélés legalapvetőbb normáit rögzíti.

Ezeket el lehet várni attól is, aki nem hívő, mert ő is beláthatja, hogy nem jó egy olyan társadalomban élni, ahol állandóan hazugságokat terjesztünk egymásról, ahol karaktergyilkosságok vannak, ahol gyűlöletkeltés vagy verbális kirekesztés van bizonyos véleménycsoportok vagy társadalmi csoportok felé, szóval nevezhetjük ezt teológiai alapnak is, de én is inkább emberi minimumnak nevezném.

L. D.: Az indulatokra visszatérve: Jézusról is tudjuk, hogy volt, amikor indulatosan viselkedett.

H. A.: Mondj egy példát.

L. D.: Amikor kiűzte a kufárokat és felborította az asztalokat a jeruzsálemi templomban.

H. A.: Igen, ez az egyetlen, és ezt szoktuk emlegetni, amikor igazolni akarjuk magunkat. De jogos a felvetés, mert Jézusnál is van ilyen pont, ezt elfogadom. Viszont nagyon fontos látni azt, hogy nem egy teológiai vagy politikai vitában teszi azt, amit tesz, hanem ebben a szituációban ő beteljesít egy ószövetségi jóslatot, Zakariás próféta könyvének a jóslatát, amelyik azt írja, hogy amikor eljön a Felkent, akkor megtisztítja a templomot. Tehát ez egy próféciabeteljesítés, ebből kiindulva egyszerűen nem lehet levezetni gyűlöletkeltő plakátoknak a kihelyezését. Ez ebből nem következik.

L. D.: Ha valami nem következik Jézus tevékenységéből, az éppen a gyűlöletkeltés. Sőt, az erőszakmentes kommunikáció alapvetően jézusi modell.

H. A.: Ehhez érdemes példaként elővenni Jézus perét nagycsütörtök éjszakáján. Amikor ott áll megkötözve a világ Megváltója, nyilvánvalóan egy koncepciós per áldozataként. Teljesen igazságtalan, ami történik vele. Éjszaka van, és tudjuk, hogy a zsidó eljárás szerint legalább két tárgyalást kellett lebonyolítani ahhoz, hogy valakit el lehessen ítélni, ezért egy éjszaka kétszer is összegyűlnek, hogy Jézust másnap kivégezhessék, szóval nagyon-nagyon feszített helyzet ez az egész. Ekkor odalép Jézushoz egy poroszló, és arcon üti. Erre ő mit mond? Egy zseniális, a lehető legasszertívebb, legerőszakmentesebb, mégis önmagáért kiálló mondatot:

Ha rosszat szóltam, bizonyítsd be. Ha jót, akkor pedig miért ütsz?

Ez maga az asszertivitás, maga a gyűlöletmentes kommunikáció. Nem veszi fel a kesztyűt, nem támad vissza, nem akad ki, nem mond csúnyákat a másikra, hanem mond egy olyan mondatot, amitől a másik valószínűleg meghökken, és az egész szituáció hirtelen nyugvópontra jut, nem megy tovább. Ezt hívjuk asszertív kommunikációnak.

G. T. G.: Ez az egész történet arról szól, hogy hogyan akarunk élni ebben a társadalomban. Hogy le akarjuk-e egymást győzni, vagy együtt akarunk-e működni bizonyos dolgokban.

H. A.: Így van, ez a kulcs.

Elhisszük-e, hogy ebben az országban tízmillió magyar él? És hogy mindenkivel meg kell találni a kapcsolódási pontot. Azzal is, aki szegény, azzal is, aki másként gondolkozik, azzal is, aki más hiten van, más vallásban érzi jól magát, azzal is, aki a saját neméhez vonzódik, azzal is, aki cölibátusban akar élni.

Mindenkinek meg kell találnia azt az emberi minimumot, amit például ez a petíció is kitűzött: fogadjuk meg, hogy még ha különbözőek is vagyunk, egymással akkor is tisztelettel fogunk bánni, mert mindannyian egy haza, egy ország polgárai vagyunk.

„Mindannyian egy ország polgárai vagyunk.” Laborczi Dóra, Gundel Takács Gábor és Hodász András | Fotó: Román Péter

L. D.: Annak, hogy egy keresztény hátterű magazin véleményformálóiként csatlakoztatok ehhez a petícióhoz, talán az is egyfajta lehetősége – és egyben a ti felelősségetek lehet –, hogy egész más médiaszereplők fogják megkérdezni a ti véleményeteket, mintha ez egy világi médiafelület újságíróinak a petíciója lenne.

H. A.: Sok éve beszélünk arról, hogy keresztény társadalmat kell építenünk. Itt az ideje, hogy rájöjjünk: ez nem templomfelújítást kell hogy jelentsen, hanem a krisztusi értékek és lelkület megjelenítését a kapcsolatainkban és természetesen elsősorban saját szívünkben, személyiségünkben.

G. T. G: Abban a tekintetben mindenki keresztény, hogy békességre, szeretetre, közösségre vágyik. Ezek még akkor is keresztény értékek, ha valaki ateistaként éli meg őket. Tök egyformák vagyunk mindannyian abban, hogy ugyanarra vágyunk: biztonságra, szeretetre, kézfogásra, mosolyra, nem harcokra, személyeskedésre, indulatokra és támadásra.

H. A.: Ez a petíció az igazi békemenet.

Fogjunk össze a békés közbeszédért! – A Szemlélek petícióját itt írhatjátok alá.


Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.

📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: