A mai elmélkedésben Richard Rohr atya azt fejtegeti, hogy az igazságosság és a jótékonyság egyformán fontosak a közjó megteremtésében.
„Olyan társadalmat kell teremtenünk, ahol az emberek könnyebben tudnak jók lenni” – mondta egykor Peter Maurin (1877–1949). Ma is ezzel a nehézséggel kell szembenéznünk.
Jó szándékú, jóravaló emberek vesznek körül, akik a sekélyes választási lehetőségek áramában sodródnak. A jót nemcsak megtenni, de egyáltalán felismerni is hihetetlenül nehéz.
Úgy tűnik, a gazdagság megakadályoz abban, hogy tisztán lássuk, mi az élet és mi a halál. Nem hiszem, hogy a gazdagok akár bűnösebbek, akár kevésbé bűnösek lennének másoknál, csupán annyi a különbség, hogy nekik több lehetőségük van arra, hogy a bűneiket erénynek nevezzék. Nyilvánvalóan kiveszőben van a valódi jóság és a valódi gonoszság megkülönböztetésének képessége.
Az egyik ködös fogalom, amely újra és újra tisztázásra szorul, az igazságosság és a jótékonyság fogalma. A jótékonyságot hagyományosan a legnagyobb erénynek tartották, s rendszerint nagylelkű, önkéntes, önzetlenségből fakadó áldozatot értettek rajta. Amennyiben alkalomadtán erre a szintre emelkedünk, amikor ételt, ajándékokat vagy pénzt adományozunk másoknak, azt gondolhatjuk magunkról, hogy jótékony, szerető emberek vagyunk, s az erkölcs legmagasabb fokára léptünk.
Ami hiányzik itt, az az igazságosság aspektusa. Az igazságosság és a jótékonyság egymást kiegészítő, de nyilvánvalóan szétválaszthatatlan fogalmak az egyház tudósainak tanításában ugyanúgy, ahogy az utóbbi évszázad szinte minden pápai enciklikájában. A jótékonyságban megnyilvánuló ajándékozó és gondoskodó szeretet egyszerre motiválja és egészíti ki az igazságérzetünket, de a jótékonykodás szelleme nem válhat az igazságosság pótlékává.
Akik igazságot szolgáltathatnának, de nem teszik, nem bújhatnak a „jó cselekedetek” mögé. Jóllehet feketén-fehéren le van írva a tanításainkban, azt kell mondanom, hogy ez a hiányzó láncszem a gyakorlati igehirdetés és az egyház életmódja között. Karitatív tevékenységünk során mellőztük az igazságosság alapvető kötelezettségét. Évszázadokon át megelégedtünk a lyukak foltozásával (amitől jótékonynak érezhettük magunkat), ugyanakkor fenntartottuk azokat az intézményi struktúrákat is, amelyek ezeket a lyukakat létrehozták (azáltal, hogy a társadalom peremére szorult embereket megfosztották érdekérvényesítő képességüktől).
Mára ennek a magatartásnak a gyümölcseit láthatjuk a végeérhetetlen szegénységben, a hatalmas jövedelemkülönbségekben, a kulturális elidegenedésben, az ember és a környezet ellen elkövetett visszaélésekben.
Jézus olyan társadalmi rendről beszél, amelyben a valódi jótékonyság megvalósítható, olyan kapcsolódásról, ahol az együttműködésnek és a közösségnek értelme van. Jézus olyan világot ajánl, ahol mindannyian a Lélek erejéből részesülünk, ki-ki „a maga ajándéka szerint”. És ahol „a Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele” (1Kor 12,7). Ez a kulcs a keresztény közösséghez és a keresztény társadalmi igazságossághoz. Ez nem valamiféle totalitárius egyenlőségelv, de nem is a kapitalizmus versengő szelleme („az életrevalóbbak dominanciája”).
Olyan világ ez, amelyben a krisztusi együttműködésé, közösségé, együttérzésé és jótetteké az elsőbbség – és minden egyéb ennek rendelődik alá. A „közjó” a katolicizmus társadalmi dogmájának első elve – noha kevesen tudnak róla.
Amint arról korábban már beszámoltunk, sorozatunkban Richard Rohr – Amerika egyik legkedveltebb ferences szerzetese – elmélkedéseit közöljük Kiss-Pál Klára fordításában. A sorozathoz kapcsolódó, Richard Rohrról szóló cikkünk pedig itt olvasható.
Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg
Kovász Közösség 