Öt éve zajlik minden évfolyamon a kötelező hitoktatás, ami sok előnye mellett rengeteg terhet ró nemcsak a hitoktatókra, de a lelkészekre is; a gyerekek hitoktatása a gyülekezetekből az iskolai térbe kerül, ahol sokszor méltatlan helyszínen és körülmények között – mosókonyhában, tornaterem sarkában, folyosókon – zajlanak a hittanórák. Vannak azonban előnyei is a kötelező hitoktatásnak; cikkünkben ezeket a kihívásokat és lehetőségeket vesszük sorra.
Szerző: Nagy Szabolcs | Fotó: Román Péter
Idén tízéves a nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC törvény, valamint a 22/2013. (III. 22.) EMMI-rendelet, 2016 óta pedig mind a nyolc évfolyamon folyik már a kötelező hit- és erkölcstanoktatás az iskolában. A kezdeti társadalmi ellenállás ellenére már egyre szervesebb része a hittan a közoktatásnak, azonban még mindig vannak kihívások.
A hittanórák száma
Egy egyházközséghez egy régiónyi iskola tartozik, így egy-egy plébánián, gyülekezetben akár heti ötven-hatvan hittanóra megtartását is meg kell szervezni. A kötelező hitoktatás tervezett bevezetése óta kérdés, hogy lehet-e egyáltalán ennyi szakképzett hitoktatót találni, hisz a főállású hitoktatók is maximum heti húsz-huszonkét órát vállalhatnak. Kézenfekvő megoldásnak tűnt, és mára bevett gyakorlat, hogy az egyházközségek papjai, lelkészei is szálljanak be a hitoktatásba, ám ez értelemszerűen a gyülekezeti munkától veszi el az idejüket.
Izgalmas kutatás lehetne, hogy az elmúlt öt-tíz évben hogyan alakult át egy gyülekezet belső működése emiatt – hiszen a hitoktatás így heti öt-tíz vagy akár tizenöt órát is elvehet egy lelkész idejéből. A gyülekezetben elvégzendő feladatok száma azonban időközben nem lett kevesebb, sőt a koronavírus következtében újabb feladatok jelentek meg.
Gyermekek a gyülekezetben
A kötelező hit- és erkölcstanoktatással járó másik kihívás, hogy nemcsak a papok, lelkészek kerültek távolabb a saját közösségeiktől, hanem a gyermekek is, akik a hittanórán, a tananyagon keresztül kerülnek közelebb a kereszténységhez, nem pedig az egyházközségek gyermek- és ifjúsági alkalmain, csoportjaiban, ahol a hit tartalma mellett annak közösségi megélésével is találkoznak. Több évtizedes gyülekezetpedagógiai hagyomány alakult így át egyik pillanatról a másikra, amire a gyülekezetek nehezen találják meg a megoldást. A távolodás ellenére valóban igaz az az állítás, hogy a törvény köszönhetően soha ennyi gyermeket és családot nem ért még el egy gyülekezet sem. Elég csak azt a gyors matematikai számítást elvégezni, hogy ha egy egyházközségben hetente negyven-ötven hittanórát tartanak, ahol átlagosan három-négy gyermek van jelen, akiknek vannak még szüleik, testvéreik és egyéb rokonaik, akkor ezáltal összesen több száz emberrel van állandó kapcsolata a gyülekezetnek. Ez lehetőséget ad a megújulásra is: új alkalmak születhetnek, új emberek válhatnak szerves részévé egy közösségnek.
A kérdés mégis az, hogy megéri-e ez a belefektetett energia.
Kis létszámú hittancsoportok
Különösen akkor merülhet fel ez a kérdés, amikor a hitoktatók kis létszámú hittancsoportokat visznek, hiszen ugyanannyit kell utazni egy tizenhárom fős hittancsoportért és egyetlen gyermekért is, ami az evangélikus hittanórákon gyakori „csoportlétszám” a kötelező hitoktatás bevezetése óta. Utóbbi sok esetben még nagyobb kihívást is jelent a hitoktatónak, mivel a katekétikai, pedagógiai eszköztár nem feltétlenül alkalmazkodik az egy-két fős hittancsoportok igényeihez. Egy-egy óravázlat vagy tankönyvi feladat gyakran kezdődik így: alkoss csoportokat, válassz egy párt, álljatok egy nagy körbe, stb. Arról nem is beszélve, hogy a kereszténység egyik leglényegesebb eleme az, hogy a hitünket közösségben éljük meg.
Ha egy gyermeknek az egyetlen tapasztalata a hittel a hittanóra élménye, ahol ő egyedül volt éveken át, mikor tapasztalja meg a tanítványi közösség megtartó, megelevenítő erejét?
Persze áldása is van az alacsony létszámú csoportoknak. A jelenlegi oktatási rendszerben aligha volna más lehetőség arra, hogy a gyermekekkel egyénileg foglalkozzunk. Kevés idő jut arra, hogy kifejezzék önmagukat, vagy egy pedagógussal hosszabban beszélgessenek arról, hogy kik is ők. A kis létszámú hittanóra ennek teret tud adni. Gyakori tapasztalata az a hitoktatóknak, hogy az órák esetleg elindulnak a napi tananyaggal, de van egy erősebb mondat vagy egy érzelmi állapot, ami azt a negyvenöt percet mély lelkigondozói beszélgetéssé alakítja át. Húsz-harminc gyerekkel egy osztályteremben erre nem lenne lehetőség.
Az iskola infrastruktúrája
Az iskolák infrastruktúrája legtöbbször nem alkalmas arra, hogy ilyen mennyiségű hittanóra mellett megfelelő körülményeket biztosítson.
Így a római katolikus, református, evangélikus, esetleg hit gyülekezetes, adventista, baptista, pünkösdista, zsidó vagy buddhista hittanórák jobb esetben a termekben, fejlesztő szobákban, könyvtárban, rosszabb esetben a tornateremben, mosókonyhában vagy a folyóson zajlanak.
Utóbbi helyszínen – ami fájóan gyakori tapasztalata a hitoktatóknak – vajmi kevés esély nyílik arra, hogy a hit gyakorlásának egyik legfontosabb elemeit: az imádság és az éneklés gyakorlatát átadhassuk. Sérül így a hittanóra bensőséges, bizalmi hangulata is. Az iskolák fogadókészsége is változó. Valahol nagy szeretettel, a tantestület részeként köszöntik a hitoktatókat, máshol meg rémtörténeteket lehet hallani, hogy az iskola vezetése hogyan próbálja ellehetetleníteni a munkát. Egy hitoktató több iskolában is tanít, egy nap akár több helyen is megfordul, így az egyeztetés terhei sokszorosan érintik. Ami még fájó pont lehet egy hitoktató számára, az az akadozó kommunikáció az iskolákkal. Persze sok múlhat a hitoktatón is, de gyakran hallani történetet arról hitoktatók tapasztalatcseréi során, hogy az iskola elfelejt szólni egy kiemelt programról, kirándulásról vagy egyfős hittan esetében a gyermek távolmaradásától.
A koronavírus során még olyan egészen abszurd helyzetek is előfordultak, hogy a hitoktató elindult az iskolába, ahol zárva találta az ajtót, és telefonhívások sorozata után derült csak ki, hogy a teljes iskola karantén alá került.
Mi értelme van mégis mindennek?
Azontúl, hogy a törvénynek eleget téve, a pedagógusbérhez közelítő alacsony fizetések ellenében erejükön felül túlvállalják magukat a hitoktatók és az egyházközségek az országban, túlzás lenne azt állítani, hogy mindez értelmetlen lenne. De ennek nem a törvényhez, a kormányzati szándékhoz, a pénzhez vagy az egyházépüléshez van köze, hanem a gyerekekhez. Miattuk van értelme: amikor megtapasztalod hitoktatóként, hogy egy nehezebb iskolai napon a hittanóra felhőtlenebb hangulata ad megnyugvást számukra. Amikor egy nagy intézmény személytelen rendszerében csak itt van lehetősége arra, hogy őszintén elmondja, mennyire fájt neki elveszteni az elhunyt kisállatát, és tudunk időt szánni arra, hogy imádságban elbúcsúzzunk tőle. Amikor elhangzik egy olyan mondat, egy olyan történet, egy olyan jézusi szó, amely évekkel később erőt adhat számukra egy nehéz helyzetben, megerősítést egy-egy válaszút előtt. Amikor a kereszténység valóban az ő életkérdéseikre tud reflektálni, és valóban hittel, reménnyel és szeretettel teli élethez segít őket közelebb vinni.
Mindez azért történik meg, mert a papok, lelkészek és hitoktatók felkelnek reggel, bemennek az iskolába, és találkoznak, együtt vannak a gyermekekkel, ezzel is emlékeztetve másokat és saját magukat arra, amit Jézus tanított a gyerekekről: „…ilyeneké a mennyek országa.” (Mt 19,14)
A szerzőről
Nagy Szabolcs (1994) – evangélikus lelkész, teológus, az Evangélikus Hittudományi Egyetem doktorandusza.
Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg
Kovász Közösség 