Merre tovább, keresztény konzervativizmus?

El tudunk-e képzelni ironikusabb dolgot annál, mint hogy Európa és a kereszténység önjelölt utolsó védőbástyái pezsgős állófogadás közben beszélgetnek arról, hogy évente hány ezer keresztényt ölnek meg a világon, és közben mégis arról lamentálnak, hogy az emberi jogok és a humanitarianizmus – szerintük – az újpogányság, amellyel le akarják cserélni az igaz hitet? A Hungarian Conservative lapbemutatóján jártunk.

Szerző: Tarcsay Tibor | Képek forrása: Hungarian Conservative (Facebook)

Az évente százmilliókból gazdálkodó Fidesz-közeli think tank idén áprilisban indította a Hungarian Conservative című lapot, amelyet a közpénzmilliárdok felett diszponáló Batthyány Lajos Alap ad ki. Az angol nyelvű lap harmadik számának címe Christianity in the 21st Century, azaz „Kereszténység a 21. században”. Az Aranybástya étteremben október 14-én rendezett bemutatón olyan konzervatív nagyágyúk beszélgettek, mint John O’Sullivan (a Danube Intézet elnöke, Thatcher volt beszédírója), Mario Alexis Portella (a Firenzei Főegyházmegye kancellárja, a Crisis Magazine és a Mandiner vendégszerzője), Azbej Tristan (a Miniszterelnökség üldözött keresztények megsegítéséért és a Hungary Helps Program megvalósításáért felelős államtitkára) és Jeffrey Kaplan (terrorizmuskutató).

A beszélgetések nagy része ugyanakkor nem volt más, mint válogatott összeesküvés-elméletek, anekdoták és egészen bizarr személyes gondolatok kinyilatkozatása: a meghívottak egyáltalán nem vitatkoztak, sőt, a felkonferálással szemben kérdezni sem lehetett.

Számomra egészen hihetetlen mélypontjai voltak a beszélgetéseknek, és sajnos az egész esemény intellektuális színvonala nem volt ezeknél magasabb. Az első panel már önmagában rendkívül problémás volt, és utána egyre bizarrabb kinyilatkoztatásoknak lehettünk fültanúi. A legkétségbeejtőbb talán a második panel volt: itt Mario Alexis Portella, Juraj Šúst (a szlovák Ladislav Hanus alapítvány vezetője, oltásellenes hangadó) és Szilvay Gergely (Mandiner) beszélgettek a kereszténység jövőjéről. Portella szerint a kereszténység vezetői eladták magukat, és a „természeti törvénnyel ellentétes dolgokat” akarnak leerőszakolni a hívek torkán; míg „Orbán feltámasztja a kereszténység gyökereit Európában”, Ferenc pápa „valószínűleg nem ezen dolgozik”. Nagy volt az egyetértés abban, hogy Nyugaton meghalt a kereszténység, hiszen ott politikusok már azt sem merik kimondani, hogy van férfi és nő, viszont Kelet-Európában virágzik – ezt a véleményt egyedül Šúst nem osztotta, aki többször hangsúlyozta, hogy nincs remény, a kereszténység ki fog halni. Šúst ugyanakkor azt is elmondta, hogy egy dolog talán mégis okot ad a reményre: mégpedig hogy az istentelen emberek azért támogatják „a keresztény bevándorláspolitikát, mert félnek a migránsoktól”.

Portella és Šúst azt is kifejtették, hogy ma Európában szerintük politikai monokulturalizmus van, amiben a cél az, hogy az LMBTQ- és BLM-mozgalmakon keresztül lecseréljék a vallást, és helyette pogány bálványokkal, „ökovallással” adjanak spiritualizmust a népnek. A Nyugat úgymond annyira ön- és kereszténygyűlölő lett, hogy bár névben keresztények, és még templomba is járnak – Portella itt név szerint említette Joe Bident –, mégis védik az abortuszhoz való jogot, ami „az isteni és természeti törvénnyel ellentétes”.

Elhangzott persze az is, hogy a Nyugat azért tekinti ellenségének a kereszténységet, és tapos a vallásszabadságon, mert az egyház nem adja áldását meleg párokra.

A legbotrányosabb mégis az volt, amikor a második panelben Mario Alexis Portella katolikus pap egyetértett Szilvay Gergellyel abban, hogy a krisztusi parancs az volt, hogy „térítsünk meg mindenkit”. Szilvay tudatosan forgatta ki és redukálta puszta prozelitizmussá a „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” parancsát. Míg ugyanis Jézus azzal folytatja, hogy „tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,19–20) – vagyis hogy „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,34–35) –, Szilvay és Portella azon sopánkodtak, hogy szerintük a Nyugat és az egyház térítés helyett olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek nem tartoznak a feladatai közé: például a klímaváltozással, amelyhez Portella szerint az egyháznak semmi köze. Nem meglepő, hogy egy Ferenc pápát körmönfontan diszkreditáló ember nem ismeri a pápa tanítását;

pedig a Laudato si’ enciklika és Ferenc társadalmi igazságosságról szóló írásai tették újra a nemzetközi diskurzus szereplőjévé a katolikus egyházat, rengeteg emberhez eljuttatva annak igazi üzenetét, ezzel valószínűleg jobban hozzájárulva a hit feléledéséhez, mint Portella bármelyik iszlamofób cikke vagy épp Šúst azon kijelentései, miszerint a természetvédelem az új eretnekség.

Ezek után a valóságtól teljesen elrugaszkodott gondolatok csak halmozódtak: a harmadik panelben Azbej Tristan, Jeffrey Kaplan és Paul Peter Gilfillan (akinek semmilyen tudományos munkásságát nem ismeri az internet) beszélgettek Alvino-Mario Fantini (a European Conservative újság főszerkesztője) moderálásával. Fantini alapvetése az volt, hogy az „agresszív humanitárinus szekularizmus” kettős mércét alkalmazva elhazudja a keresztényüldözést, mivel szerinte ezekről nem számolnak be az újságok. Erre erősített rá Tristan azzal az álhírrel, miszerint a 2019-es húsvéti Srí Lanka-i iszlamista terrortámadások után Hillary Clinton és Barack Obama kereszténygyűlöletüktől hajtva nem akarták azt leírni, hogy „keresztény”, ezért helyette azt találták ki, hogy „húsvétimádó”. Az angoltudás hiányából táplálkozó hazugság feloldása az, hogy az angol Easter worshipper nem húsvétimádót jelent, hanem a húsvéti mise résztvevőit, ahogy a Christmas worshipper is a karácsonyi mise résztvevőit, maga a kifejezés pedig a 14. századból ered.

Jeffrey Kaplan egyetlen józanabb hangként felvetette, hogy az ő személyes tapasztalata és kutatása alapján a keresztényeket például Afrikában elsősorban nem a hitük miatt üldözik, hanem a törzsi identitásuk és gyakran sok százados sérelmek miatt; így a kereszténységük igen gyakran maximum véletlen vagy pedig kifogás, bűnbakkeresés. Ezzel szemben, mint mondta, ott vannak Kína és az iszlám országok célzott üldözési programjai – sajnos ezt az ígéretesnek tűnő szálat a beszélgetőpartnerek gyorsan lekeverték, és az Orbán-kormány nagy barátairól, Kínáról, Törökországról vagy épp Szaúd-Arábiáról nem esett több szó. Annál több a közelebbről meg nem határozott woke ideológiáról (ami Tristan szerint nem más, mint a politikai iszlamizmus) és a BLM-ről [Black Lives Matter mozgalom – a szerk.], illetve arról, hogy az üldözött megsegítéséért felelős államtitkár úgy látja,

„Keleten mecseteket csinálnak a templomokból, Nyugaton pedig bevásárlóközpontokat”.

Az eseménynek több axiomatikus, reflexió nélkül elfogadott gondolati vezérfonala volt. Ezek már az első szekcióban is előkerültek, ahol O’Sullivan moderálásával Nyirkos Tamás (PPKE), Balázs Zoltán (Corvinus) és David Dusenbury (Hebrew University of Jerusalem) beszélgettek arról a kérdésről, mit adott a kereszténység Európának. A konkrét eredményekről való diskurzus helyett O’Sullivan alapállítása az volt, hogy a haldokló Nyugat nem tiszteli a – szintén haldokló – kereszténységet. A kérdezettek sem vélekedtek különösebben másként: Nyirkos posztkeresztény társadalomról beszélt, ahol „az emberek nem Istenben nem hisznek, hanem helyette bármiben hisznek”, valamint elmondta, hogy a szekularizmus szerinte aktívan ellenséges a kereszténységgel szemben, és hogy amit ma emberi jogokként fogadnak el, teljesen mások, mint az eredeti, 1948-as egyetemes nyilatkozat tartalma – azt azonban nem fejtette ki, mire alapozza ezt, hiszen az eredeti nyilatkozat tartalma nem változott.

Az a kettős mércéjű, cinikus busongás, hogy egyfelől nincs vallásszabadság, másfelől az emberek mégis bármiben hihetnek (kivéve persze a beszélgetők szerint a kereszténységet), az összes szekcióban előkerült egyébként.

O’Sullivan másik tézise, amely végigkísérte az egész eseményt, az volt, hogy a Nyugat a progresszivizmussal megrontja a kereszténységet, illetve hogy a humanitarianizmus eretnekség, amellyel ki akarják cserélni az igazi vallást. Erre kontrázott rá Dusenbury, aki szerint a modernitás [a modernitás mint eszme körülbelül 1970-ig tartott – a szerk.] a premodern hit szándékos leegyszerűsítése, kontextus nélkülivé és ezért alaptalanná tétele. Erre példaként is hozta azt a szerinte Platónhoz visszanyúló képzetet, hogy az összes lélek egyenlő teremtettségében [bár Platón nem tanított ilyet – a szerk.] – ugyanakkor a modernitás ezt kiterjesztette arra is, hogy ez az emberek egyenlőségét is jelentené. Igen, ez így elhangzott egy „keresztény” konferencián: az emberek nem egyenlőek – szemben mondjuk a krisztusi és páli tanítással. A legkiegyensúlyozottabb Balázs Zoltán volt, aki szerint a kereszténység elsősorban a negatív szabadságot, azaz az elnyomás tagadását adta Európának, illetve ezek mellé az erkölcsi lelkiismeretet és „okot a hitre”.

A konferencia tehát egészen reménytelenül szenvedett a kereszténység nem vagy hibás ismeretétől és a konteók axiómákként való elfogadásától.

Jellemző volt Balázs Zoltán megjegyzése: „Már egy órája beszélgetünk a kereszténységről, és még nem került elő Jézus Krisztus neve.” Sajnos Balázs sem fejtette ki, hogy mi Jézus Krisztusnak – vagy akár a tanításának – a jelentősége, de fontosnak tartotta, hogy elmondja, hogy Jézus a kereszténység alapítója.

Ezen túlmenően a hatórás rendezvényen még kétszer került elő a Biblia és Krisztus, mint láttuk, szándékosan hibásan idézve.

Az egyetlen, amiben a beszélők (látszólag) nem értettek egyet, az volt, hogy szabad-e a kereszténységnek politizálnia: volt, aki szerint nem (Balázs); mások kifejezetten szorgalmazták a kereszténység hatalmi pozícióba való (vissza-?)térését, „isteni törvények” bevezetését – például Šúst vagy Szilvay. Az utolsó szekcióban a keresztényüldözés kapcsán Kaplan és Gilfillan el is kezdtek valami olyasmit megfogalmazni, miszerint a vallás legnagyobb ellensége az őt üldöző állam; magának a kereszténységnek és az államnak a fundamentális viszonyát mégsem sikerült problematizálni.

Egy olyan biblia- és Krisztus-mentesített identitáskereszténységet mutattak be tehát a kizárólag valamilyen elithez tartozó fehér férfiak, amelynek a legnagyobb kihívást – legalábbis emlegetésük gyakorisága alapján – az LMBTQ- és a BLM-mozgalom jelenti (az előbbi még talán érthető konzervatív szempontból; az utóbbi nem logikus, hogy jön a képbe), és az, hogy szerintük nem fér hozzá a politikai hatalomhoz.

A kereszténység tehát számukra körülbelül azt jelentheti, hogy az egyes rasszok elleni strukturális igazságtalanság rendben van és magától értetődő, illetve Portella kijelentésével élve, hogy „férfiak és nők vagyunk”. Nem látni azt, hogyan illeszkedik ehhez a megtestesülés és a feltámadás, Krisztus felszabadítási programja, az elesettek gyámolítása, a mindenféle különbözőségen túlnyúló felebaráti szeretet vagy épp a teremtésvédelem.

Arról beszéltek, hogy szerintük Európában ugyanolyan mértékű keresztényüldözés folyik, mint „Keleten”. Mindezt egy többmilliárdos, nyíltan kormányzati támogatással működő intézet 4,49 milliárd forintból felújított székházában mondták el, welcome drinknek pezsgőt kortyolva, szünetekben jókedvűen borozgatva, végül zárófogadásként több ezer forintos csemegéket majszolgatva, az ajándék felső kategóriás bort kedélyesen elfogadva.

Természetesen meg is állapították (Šúst kivételével), hogy Magyarországon és Közép-Európában minden a legnagyobb rendben, és nagyon helyes, hogy itt végre Magyarország és Lengyelország keresztény országokat épít – az általuk ellenségnek mondott liberalizmus vagy épp szekularizmus ellenében. A kettős mérce azonban nem csak a külsőségekben és az illiberális Fidesz-kormány felmagasztalásában volt jelen.

A keresztények fizikai üldöztetése szomorú és aggasztó (noha nem olyan dolog, amire Jézus ne készített volna fel minket). Senkinek sem szabadna megfélemlítéstől vagy fizikai erőszaktól szenvednie, és tulajdonképpen szép és becsülendő ötlet is, hogy egy magát kereszténynek mondó ország segítő kezet nyújt az otthonukban üldözött keresztények felé. Csakhogy Magyarország kormánya nem ezt teszi: Orbán Viktor folyamatosan Kína, Törökország vagy épp Szaúd-Arábia vezetőinek kegyét keresi: azokét az országokét, ahol börtön, meghurcolás vagy épp kivégzés jár kifejezetten azért, ha az ember keresztény – ellenben gazdagok, és ugyanolyan illiberális vezetőik (zsarnokaik, királyaik) vannak, mint Orbán Viktor. Erről egy szó sem esett. A Hungary Helps (egyébként teljesen átláthatatlan, ezermilliókkal elszámolni nem tudó) program nem is küld ezekbe az országokba támogatást – ahogy például Iránba sem, amit ugyan Tristan kiemelt mint problémás országot, hiszen tizenöt év alatt nyolcvan százalékkal csökkent a keresztények száma; mégis, egészen a pandémia beköszöntéig Magyarország stratégiai partnereként és jó barátjaként kezelte a kormány.

Természetesen az sem került szóba, hogy a Fidesz-kormány a tranzitzónában keresztény menekültek százait éheztette és tartotta gyakorlatilag börtönben, ahol még a vallásukat sem tudták gyakorolni, ezzel ugyanúgy megsértve a vallásszabadságukat, mint mondjuk Kína. Persze ez nem látszik a pezsgős állófogadás díszletei mögül: O’Sullivan például helyeselte korábban és most is a kormány bevándorlási politikáját; Nyirkos kifejtette, hogy az európai muzulmánok radikalizálódása épp a szekularizációnak köszönhető; Šúst pedig örömmel nyugtázta, hogy az emberek félelemből támogatják Orbán migrációkezelését.

Merre tovább, keresztény konzervativizmus? Megmarad-e a keresztény konzervatív diskurzus közhelyes összeesküvés-elméletek, anekdoták, hoaxok, álhírek és kontextusból kiragadott mondatok ismételgetésénél, bizarr szőttesbe rendezésénél?

Tényleg fényűző palotákból, milliárdos intézetek üvegfalai mögött pezsgőzve (a Batthyány Lajos Alap költségvetése önmagában több, mint a Hungary Helps programé) várják a konzervatív agytrösztök busongva-rettegve a gonosz Nyugat keresztény genocídiumát, miközben nem vesznek tudomást arról, hogy a milliós tiszteletdíjaikat és a luxusellátásukat egy olyan kormány finanszírozza, amely keresztény menekültek százait kínozza a határon, és a kereszténységet fizikailag megsemmisíteni kívánó államokkal üzletel?

A konzervativizmusnak számos értéke van: az egyéni szabadságjogok tisztelete az ideológiai lojalitással szemben; az önellátásra törekvés; a nyelvi és nemzeti közösségek összetartásának promotálása; a népek egymás különbségeit tiszteletben tartó szolidaritása és barátsága; a saját kultúránk megismerésének és ápolásának szeretete. Ezekről, ezek proaktív megerősítéséről, jó példával elöl járásról egyetlen szó sem esett a Hungarian Conservative rendezvényén; amit helyette láttunk, az a kultúrkereszténység és a cinikus neoliberalizmus összefonódása, amikor a közpénzen fényűző elit nemhogy semmit nem tesz az égbekiáltó társadalmi igazságtalanságok ellen, hanem egyenesen dicséri, normalizálja és követeli azokat.

A Hungarian Conservative legújabb száma – benne Semjén Zsolt beszámolójával a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról, Nyirkos Tamás elemzésével a szekuláris állam mítoszáról, Lánczi András eszmefuttatásával Orbán Viktor rendszerváltóságáról és Orbán Tamás elmélkedésével a baloldal mentális parazitizmusáról – potom 2990 forintért vásárolható meg.

A szerzőről

Tarcsay Tibor (1989) – katolikus közösségszervező, középkorász, a Civil Kollégium Alapítvány munkatársa, a Kovász közösség alapítója. Fő kutatási területei a vallás és a politika kapcsolata, a környezetvédelem és a pszichológia.

Ez egy véleménycikk. Felületünkön szeretnénk teret engedni a különböző nézőpontok ütköztetésének az általunk fontosnak tartott kérdésekben, hozzájárulva ezzel a társadalmi párbeszéd minőségének javításához. Ha más véleményen vagy, bátran írd meg nekünk a felhívás után olvasható elérhetőségek valamelyikénHa pedig tetszett a cikk, kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.

 📧kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg

Merre tovább, keresztény konzervativizmus?” bejegyzéshez 3 hozzászólás

Hozzászólás a(z) Medgyesi György bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: