A családomban sok a vadász, így alapvető gyerekkori emlékem a tűzifa illata, a ruhák és kalapok zöldje, a kések agancsnyele, a vadásztrófeák a falakon. Sokat laktunk erdő mellett, állami erdészetek által kiutalt szolgálati házban, majd ifjúkoromban bringával jártam az erdőt. Főiskola alatt nyári munkát vállaltam az erdészetnél vagy fakitermelésen, és nagyjából egy évtizeden át jártam hajtóként társasvadászatokra. Most arra vállalkozom, hogy árnyaljam Tarcsay Tibor múlt heti írását.
Szöveg és illusztráció: Román Péter
Próbáltam végiggondolni, hogy mi is az a sportvadászat, kik a sportvadászok, és nem tudom elengedni a gondolatát annak, hogy néhai anyai nagyapám, okleveles erdőmérnök, egykoron egyetemi tanár bizony az volt. Nincs az a karakterszám, ami visszaadhatná történeteit: azt, hogy a vadászatot hogyan és miért élte. De ha valaha vadász lennék, olyan akarnék lenni, mint ő, akkor is, ha sosem volt keresztény. És volt egy kollégám réges-régen. Ő emberként is olyan példa volt, amilyen soha, semmilyen körülmények közt nem lennék. Ő is sportvadász volt, és kettejük példája alapján arra jutottam: ez a téma sem fekete-fehér.
Azzal, hogy élvezetből, anyagi vagy hatalmi helyzet fitogtatása céljából állatot ölni bűn, én is csak egyetérteni tudok. De milyen információk vannak a birtokunkban, amikor a vadászatot megítéljük, mennyire reprezentatív, tényszerű, tárgyilagos, teljes a véleményünk?
Nagy kár a vadászat, a vadászok, a vadgazdálkodás egészét egy jobban látható, mégis kisebbségben lévő csoport viselkedése alapján meg- és elítélni.
Szóba került a vadászati világkiállítás, ami az urizáló politikai elit és az általa űzött „sportvadászat” miatt is ellenszenvet válthat ki. Tegyük hozzá, hogy a sportvadászat és a vadgazdálkodás összefonódik: a mai Magyarországon nagyjából nem létezik egyik a másik nélkül. Nem annyira biztos, hogy a kétkezi aprómunkát (például a vad etetését, megfigyelését, a vadkárelhárítást, vadkárvédelmet, a vadászati infrastruktúra fenntartását) becsülettel elvégző vadgazdálkodók örülnek ennek, de add meg a császárnak, ami a császáré alapon kénytelenek kiszolgálni a sportvadászatot akkor is, ha annak célja csak a kivagyiskodás.
Ha az állatok „elfogadják Isten gondviselő kegyelmét”, akkor elfogadják azt is, hogy Isten az ember kezére adta őket és a növényeket, hogy gazdálkodjék velük, márpedig a vadgazdálkodás is gazdálkodás. És ha a vadgazdálkodást egy strukturális bűnre hivatkozva bűnösnek tekintjük, akkor nézzünk magunkba, és lássuk, hogy a vadászat annak a strukturális bűnnek az okozata, amelynek bőven a részesei, haszonélvezői, elkövetői, de minimum bűntársai vagyunk, amikor fenntarthatatlan életszínvonalon élünk.
„A »boldog csirke« nem egy öncélú, gyermeteg vagy épp gyenge gyomrú gondolat, hanem annak a jele, hogy kellő tiszteletet mutatunk teremtménytársaink élete és áldozata iránt” – írja Tarcsay Tibor.
Egy fogságban tartott csirke, akit úgyis levágnak végül, de addig is elveszik tőle a tojásait minden egyes nap – akár azért, hogy gépekkel kikeltsék, akár azért, hogy megegyék – lehet-e boldogabb, mint egy lényegében szabadon élő, kölykeit szabadon nevelő állat, akit aztán elejt egy lövés? Számít-e az elejtett vadnak, hogy farkas ejti el, vagy ember?
Az elejtett állat tisztelete egy igaz vadász számára elengedhetetlenül fontos, akkor is, ha hivatásos és akkor is, ha sportvadász. Ilyen értelemben talán jóval előrébb járnak a vadászok, mint az iparosodott állattartók.
Én például nagyon szeretem a tejeskávét, a gyerekeim a kakaót és a tejbegrízt. Elég sok tejet fogyaszt a családom, már a sarki kisboltban is megjegyezték, hogy „vegyen egy tehenet”. Szóval miközben a család napi tejfogyasztása néhány liter, ez valószínűleg sokkal nagyobb mértékben járul hozzá állatok szenvedéséhez (hiszen a tehenek számára nem kellemes a fél életüket fejőgépen tölteni), mint jómagam tízéves hajtóvadászati közreműködése. Ezen talán el kellene gondolkodnom.
De hogy témánál maradjak: inkább leírok egyet a számtalan csodából, amit hajtóvadászat közben láttam. A hajtósor közepe táján vagyok, társaimmal együtt haladunk előre egy vadregényes tölgyesben, amikor egy fenyves széléhez érünk. Nem látni be messzire, mert a fenyves igen sűrű. Mindenki kissé nyugtalan, de senki meg nem pisszen. Vihar előtti csend. És mire közülünk bárki rájön, hogy a dobogás, amit hallunk (pontosabban a lábunkban érzünk), paták dobogása: a szarvasok sokasága szinte a semmiből tűnik elő hirtelen, vágtázva kifelé a fenyvesből. (És egyet sem lőttek le közülük.)
A közvélemény számára ismeretlen vadászemberek sokasága – közülük ki hívő, ki nem, ki így nevezi, ki máshogy – látja, tiszteli, talán féli is a teremtés csodáját. Némelyikük úgy éli le élete java részét együtt az erdővel, a vaddal, ahogy azt a közvetlen környezetükön kívül nem látja, nem tudja és nem érti senki. Érdemes ezt észben tartani, amikor sokakról alkotunk véleményt kevesek alapján.
A szerzőről
Román Péter (1980) – evangélikus közgazdász, fényképész, OKJ-s fotóelmélet-oktató. Érdeklődési köre szerteágazó, de fontos súlypontja a sajtófotó és a társadalomábrázoló fotográfia.
Ez egy véleménycikk. Felületünkön szeretnénk teret engedni a különböző nézőpontok ütköztetésének az általunk fontosnak tartott kérdésekben, hozzájárulva ezzel a társadalmi párbeszéd minőségének javításához. Ha más véleményen vagy, bátran írd meg nekünk a felhívás után olvasható elérhetőségek valamelyikén. Ha pedig tetszett a cikk, kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg
Kovász Közösség 
Megértettem , amit ír. Ennek ellenére a vadászatot nem igazán tartom követendő példának. Elviselem, mert kell alkalmanként, de ebből sportot csinálni , ezt nem veszi be a gyomrom. A vadászati világkiállítást meg végképp nem. Ezer nyomorultnak kéne….az a nyomorult , pofátlanul magas összeg, amit erre költöttek. Én csak azt nem értem, hogy mit keres ennek a szellemi közösségnek a “szegénypárti” Szentírást pártfogoló embereknek a lapján ez az írás?
KedvelésKedvelés
Kedves Katalin, Péter véleménycikke nem említi a vadászati kiállítást – arról ez a cikk szól: https://kovaszkozosseg.hu/2021/10/01/az-allatok-lelke-avagy-bun-e-a-sportvadaszat/ A Kovász Közösség alapköve a dialógus, és hogy teret adunk olyan véleményeknek is, amik konstruktívan fordulnak egy-egy témához, ahogy itt pl. Péter cikke is az enyémet kívánja árnyalni, annak alapvető társadalmi mondandóját nem vitatva: “Azzal, hogy élvezetből, anyagi vagy hatalmi helyzet fitogtatása céljából állatot ölni bűn, én is csak egyetérteni tudok.”
KedvelésKedvelés
A szerző kijelenti: élvezetből ölni bűn, és én ezzel teljesen egyetértek. Csak sajnos így érthetetlenné válik a cikkben a hajtóvadászat romantizálása, és a szerző által példaképnek tekintett személyek vadászati szokásai előtti hajbókolás. Mondjuk ki: a sportvadász élvezetből öl. Sok pénzt fizet azért, hogy elé tereljenek vadon élő állatokat, melyeket nagy örömmel agyonlő, majd büszkén fotózkodik az elpusztított állattal, nagyvad esetén kifőzeti vagy preparáltatja a fejét, és kiteszi a szobája falára. Értem én, hogy a vadászok szeretnek az erdőben sétálni, és van olyan alkalom, amikor egyetlen állatot sem lőnek le, de ez mégis mire felmentés?
KedvelésKedvelés
Az a sportvadász, aki “sok pénzt fizet azért, hogy elé tereljenek vadon élő állatokat”, egy elenyésző kisebbséget képvisel a sportvadászokon belül. A legtöbb sportvadász állami törvények és előírások alapján elkészített vadgazdálkodási tervek szerint ritkítja a vadállományt, nagyvadak (vaddisznó, szarvas) esetében elsősorban a gyengébb, beteg egyedeket ejtik el, hogy az állomány genetikai állományát javítsák. A vadat nem feltétlen “terelik eléjük”, a trófeát sokan akkor is falra akasztják, ha nem szép, szabályos, vagy díjnyertes: ez arra is emlékezteti őket, hogy miért ejtették el, vagy arra, hogy az áldozatot tiszteljék.
Szerintem azt kell megérteni, hogy ha Isten a kezünkre adta a világot, benne az állatokat és növényeket, hogy gazdálkodjunk akkor az ölés a gazdálkodás része (a “ne ölj” parancsolatába ehelyütt inkább ne menjünk bele), ilyen értelemben – szerintem – ölni nem bűn, így nincs mit felmenteni.
A hentesek is ölnek állatokat, az ő megítélésük a közvélemény előtt mégsem oly mértékben negatív, mint a vadászoké. Nem tudjuk, hogy a hentesek és állattartók között hányan vannak, akik élvezik állatok kínzását, vagy leölését, ahogy azt sem tudjuk, hogy hányan vannak, akik nem tisztelik áldozatukat, de két dolog biztos: egyrészt a hentesek közt nincsenek befolyásos emberek, ezért nincsenek a hírekben, másrészt, ha az állatok leölése bűn (szerintem mikor az, mikor nem, ez sem fekete-fehér), akkor a társadalom a hentesek által válik igazán bűnössé.
(Nem akarom a henteseket és állattartókat bántani, sem általánosítani rájuk vonatkozóan, vagy rosszhírüket terjeszteni. De nézzünk szembe a tényekkel, társadalmunk sok állati eredetű élelmiszeripari terméket fogyaszt, sokszor teljesen feleslegesen…)
KedvelésKedvelés
Aki az „állami törvények és előírások alapján elkészített vadgazdálkodási tervek szerint ritkítja a vadállományt, nagyvadak (vaddisznó, szarvas) esetében elsősorban a gyengébb, beteg egyedeket ejtik el, hogy az állomány genetikai állományát javítsák” – nos, ő a hivatásos vadász. Fontos munkája van, amelyért fizetést kap, jogilag közfeladatot ellátó személy.
A sportvadász viszont olyan ember, aki – mint a nevéből is látszik – sportból vadászik. Neki nem ez a foglalkozása, hanem a szabadidejében élvezetből, kikapcsolódásból, szórakozásból öl. Fizet azért, nem is keveset, hogy ölhessen, mert ez számára örömöt okoz.
Míg a hivatásos vadász tiszteletre méltó és fontos foglalkozás, a sportvadász élvezetből ölése szerintem problémás.
Igen, a hentesek is ölnek állatot, és valóban, ölés nélkül nehezen tudnánk létezni. De nagy különbség van aközött, hogy valaki azért öl, mert az a foglalkozása, azért kapja a fizetését, abból tartja el a családját, vagy a szabadidejében, az ösztönei kielégítése céljából, az ölés öröméért teszi ezt.
KedvelésKedvelés
Alapvető tárgyi tévedésnek tűnik a feltételezés, hogy a vadállomány ritkítását a hivatásos vadászok végzik el. Az pedig, hogy valaki nem hivatásos vadász, még ha valóban pénzébe is kerül a vadászat (fegyver, lőszer, jármű, vadásztársasági tagság), nem jelenti azt, hogy az élet kioltása jelenti számára az örömöt a vadászatban.
Azt egyáltalán nem látom be, hogy mennyiben ment föl az ölés élvezetének bűne alól, ha fizetnek érte.
KedvelésKedvelés
Nem pontosan értem, hogy a Tisztelt Szerző szerint mi más motiválná a sportvadászt, mint az ölés öröme. Ahhoz ugyanis, hogy az erdő szépségében és a vadon élő állatokban gyönyörködjön valaki, nem szükséges vadásznak lenni, ezeket megtapasztalhatja minden kiránduló, túrázó, erdőjáró. A sportvadásznak azonban ez kevés, ő többet akar: meghúzni a ravaszt és nézni, ahogy az állat élettelenül összerogy. És ezért az élményért fizetni is hajlandó, százezreket, vagy milliókat is.
Sajnos, nem tudom a sportvadászt másként definiálni, mint olyan embert, aki szórakozásból, kikapcsolódásból, rekreációs céllal állatokat öl. Ezt pedig bűnnek tartom.
KedvelésKedvelés
A lényeget tekintve egyetértünk, az ölés kedvéért ölni valóban bűn, szórakozásból ölni szintén bűn. De a sportvadászt nem ez definiálja, hanem csak a puszta tény, hogy nem hivatásos (és ezen belül sokféle sportvadász van).
A sporvadászat valóban pénzbe kerül, de ez semmit nem árul el a sportvadász motivációjáról. Persze nem nyilatkozhatok minden vadász nevében, és nem is vagyok, sosem voltam sportvadász, csupán hajtóként jártam vadászatokra. Tettem ezt azért, mert az erdőt úgy tudtam megélni és megismerni, ahogy – szerintem – kirándulóként ez nem lehetséges. Sosem viseltem vadászfegyvert, de öltem állatot, mert apróvad vadászaton a sérült nyulat leütni, a fácánt kegyelemdöfésben részesíteni a hajtók dolga, hogy az álltaok ne szenvedjenek fölöslegesen. Az ölés aktusát sosem éltem meg örömként és soha nem mentem annak az öncélnak a reményében vadászni, hogy ölhessek.
KedvelésKedvelés
A Tisztelt Szerző hajtóként járta az erdőt, vagyis az volt a feladata, hogy a vadon élő állatokat kizavarja a búvóhelyükről, menekülésre kényszerítse, és a vadászok puskái elé terelje, hogy aztán halomra lőhessék őket. Azokat az állatokat, melyeket a vadászok elhibáztak, a Tisztelt Szerző leszúrta, illetve agyonverte.
A Szerző azt állítja, nem élte meg örömként az ölést, nem az motiválta, hanem az, hogy úgy tudta megélni és megismerni az erdőt, ahogy kirándulóként nem. Ezek szerint a vadon élő állatok halálba terelése, agyonverése és leszúrás olyan élményt adott a Szerzőnek, melyet kirándulóként/túrázóként nem kaphatott volna meg.
Nos, nekem, nem vadászó és az ölést kerülő embernek nehéz megérteni, hogy mi lehet az az élmény, amit a menekülő állatok lelövése, a véres tetemek kiterítése, és a sebzett állatok agyonverése illetve leszúrása által lehet megkapni.
Bennem, mint nem vadászó és az ölést kerülő emberben felmerül a kérdés, ha az állatok szenvedése és halála által juthat valaki az általa vágyott pozitív élményhez, etikus-e ezt kihasználni? Joga van-e az embernek azért ölni, hogy az ölés előtt, közben vagy után valamiféle jó érzést átéljen?
És ebből vajon nem következik-e, hogy a sportvadászat, vagyis az állatok sportolási célból történő megölése pontosan az a tevékenység, amit a szerző is korábban bűnnek definiált?
KedvelésKedvelés
Kedves Gábor – az eszmecsere kezd párhuzamos monológokba átfordulni, és parttalanná válni. Ezt a kommentsort ezért lezárom.
KedvelésKedvelés