Az állatok lelke, avagy bűn-e a sportvadászat?

Értjük-e azt, hogy ha az állatokat bántjuk, akkor Istent bántjuk? Isten nemcsak a megfeszített Krisztusban lett testté, vagy a megkövezett bűnösben és a megégetett mártírban, hanem az üldözött szarvasban, a fejszével beszakított fejű delfinben, a felgyújtott sünben és a megkínzott kutyában is.

Szerző: Tarcsay Tibor | Illusztráció: Román Péter

Feltűnt már, hogy a Biblia úgy általában meglehetősen semlegesen ír az állatokról? Ráadásul nem is magukról az állatokról beszél, hanem inkább szimbolikus vagy átvitt értelemben emlegeti őket – Júda oroszlánja, Isten Báránya, gőgös struccként viselkedő emberek –, vagy parancsokkal kapcsolatban, esetleg büntetésként. Úgy tűnik tehát, a Biblia az emberek szemszögéből ír az állatokról, és csak egészen ritkán – ha egyáltalán – önmagukként.
Felületesen vagy értetlenül olvasva a Biblia semmit sem mond érdemben a teremtés nem emberi részéről; olyan, mintha a megváltás művének az arénája kizárólag az emberi társadalomra korlátozódna, Isten pedig exkluzívan az emberek közé jött el, miköztünk lakozott, miértünk halt meg, és csak számunkra készíti a helyet a mennyek országában.
Mindez igaz, de egyáltalán nem azért, ahogyan ismét csak felületesen vagy értetlenül gondolhatjuk. A Biblia ugyanis három rendkívül fontos dolgot elmond az állatokról (és a növényekről, de most csak az állatokkal foglalkozunk). Olyan dolgokat, amelyek keresztényként alapvetően befolyásolják a hozzájuk fűződő viszonyunkat és azt, hogy hogyan tekintünk a vadászatra.

Először is, az állatok nem buktak el, azaz nincs szükségük megváltásra. Másodszor, az állatok szüntelenül dicsérik Istent, tehát az emberrel ellentétben elvégzik azt a feladatot, amelyre teremtettek. Harmadszor pedig az állatok nem alsóbbrendűek az embernél, sőt ugyanúgy bennük lakik Isten, mint az emberben.

Nincs szükségük megváltásra

Bármennyire éles állításnak is tűnik, erről tulajdonképp nincs vita a teológusok közt. A vélemények a bűntelenség okában térhetnek el: a kérdés az, hogy van-e az állatoknak emberhez hasonló lelkük. Ha nincs, akkor természetesen nem is bukhattak el emberi értelemben, tehát nincs is szükségük megváltásra. Ha mégis van emberszerű lelkük, akkor sokkal izgalmasabb a bűntelenségük, hiszen úgy tűnik, teremtménytársaink meg tudják őrizni erkölcsi integritásukat, míg az ember nem.

A keresztény egyházak túlnyomó többsége az első állásponton van: az állatoknak nincs halhatatlan lelkük – erre hivatkozik öldöklésükkor Semjén Zsolt is. Csakhogy a Biblia tanítása a lélekkel kapcsolatban meglehetősen problémás: az Ószövetség nem igazán beszél a mai, dualista értelemben vett lélekről, sőt a feltámadásról is csak testben; az Újszövetségben pedig legalább kétféle lélekkép van. A legyakrabban használt héber nepesh és görög psyche jelentése „élet, lélekzet” – ezen expliciten osztozunk az állatokkal. Emellé jön az isteni ruach/pneuma, amely viszont az embernek sem sajátja, ám elképzelhetetlen nélküle a szintén testben történő feltámadás. Nem akarjuk eldönteni ezt a kérdést, az viszont kijelenthető:

a Biblia tanítása szerint az ember az állatoktól és növényektől nem lélekminőségben, hanem bukott állapotában különbözik.

Elfogadják Isten gondviselő kegyelmét

Az ember ugyanis megtérés nélkül nem szolgálja Isten céljait és a rászabott feladatot – az állatok viszont igen.  Számos passzusban a Biblia szembeállítja az emberek alapvetően elromlott viselkedését és gondolkodását az állatokéval. A leghíresebb persze Jézus példabeszéde az ég madarairól és a mező liliomairól: ők éppen azért bízhatnak Isten folyamatos gondviselésében, mert bíznak benne. Az állatok elfogadják Isten gondviselő kegyelmét, hiszen tudják, hogy teremtett lényekként ebből a kegyelemből születtek és tápláltatnak. Csak az ember hiheti, hogy megtörheti ezt – vesztére. Az állatok létükkel és bizalmukkal dicsőítik Isten végtelen szeretetét és hatalmát: az Úr a legkisebbtől a legnagyobbig mindenkit táplál, úgy, ahogyan arra neki szüksége van.

Az állatok a Istenre való teljes ráhagyatkozásukban követendő példák; ez a maradéktalan bizalom pedig éles kontrasztban áll azzal a gőgös bizalmatlansággal, amely az ember bukásához vezetett.

Húsról, testről, anyagról – és lélekről

Krisztusnak éppen azért kellett eljönnie közénk és testté lennie, hogy ettől a gőgös és erőszakos bizalmatlanságtól megszabadítson minket. Azaz testté lett-e Krisztus? A görög sarx, amelyet János 1,14 használ, ugyanis nem pontosan „testet” jelent: sokkal inkább „húst”, „anyagot”, sőt, a kor platóni-sztoikus szóhasználatában épp a „lélekkel szemben álló állatias testet”. A korabeli hellenikus dualizmus szerint ugyanis az ideális és racionális lélek börtöne az alantas, vágyvezérelt hús: a megváltás pedig épp úgy érhető el, ha a test tömlöcéből a racionális ész használatával és aszkézissel kiszabadítjuk a tiszta lelket. Ez élesen szemben állt a zsidóság és a kereszténység tanításával, miszerint a teremtett anyagi világ alapvetően jó.

A hellenikus filozófia szerint az állatok alsóbbrendű ösztönlények; a zsidó-keresztény tanítás szerint élettel és valamiféle lélekkel bíró teremtménytársak. Amikor János azt írja, hogy az Ige hússá teremtette magát, nem egyszerűen Jézus születéséről beszél (hiszen ezt szembe is állítja az 1,13 versben), vagy arról, hogy Isten emberré lett volna, hanem Isten és a teremtett világ szétbonthatatlan egységéről. A világ nem különül el Istentől és a mennyek országától sem: „…a világban volt, általa lett a világ…” Isten és a teremtményei egyek: az emberek, a fák, a kövek, az ércek – és az állatok.

A kereszténység nem panteista: nem azt állítja, hogy a világ lenne Isten, lerántva őt a világ szintjére. Épp ellenkezőleg: Isten a világ oka és forrása, aki azzal, hogy szeretetével beleteremtette magát a világba, magához emelte a világot. Ezért tanítja a kereszténység, hogy a világ alapvetően jó – hogy is lehetne más?

A hússá-anyaggá lett Isten pedig nemcsak ott „rejtőzik” a tollamban, a mécsesben, az elemi részecskékben, az emberben vagy az állatokban, hanem teljességgel kitölti, táplálja és pillanatról pillanatra megújítja azokat. Isten világa csak az ennek hátat fordító, bűnös ember megtérésére vár!

„Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet ugyanis hiábavalóságnak [mataiotiti] van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet (együtt) sóhajtozik és vajúdik mindmáig.” (Róm 8,18–22)

Teljesítik Krisztus parancsát

Az ember épphogy nem a teremtés királya és a természet csúcsa, hanem a közös, végtelenül nagyszerű isteni jövő kerékkötője. Az ökológiai megtérés nem egyéb, mint a megtérés: azaz hogy úgy szeretjük egymást, Istent és magunkat, mint ahogyan Krisztus szeretett minket. Ennek a mércéje pedig nem más, mint Jézus kereszthalála és parancsa: „…senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13)

Belegondoltunk-e már abba, hogy azok az állatok, amelyeket megeszünk, mennyivel jobban teljesítik Krisztus parancsát, mint mi magunk? Tiszteljük-e ezt az áldozatukat, vagy szórakozunk rajta, elpazaroljuk, szemétként bánunk vele?

Az élet életből táplálkozik; a halál funkciója az evolúció előremozdítása. Ez természetes, ahogy a húsevés is. Dönthetünk úgy, hogy nem eszünk húst, és csak növényi életeket áldozunk fel táplálkozásunk oltárán; ez etikai szempontból nem másítja meg a döntést. Az igazi döntés az, hogy mennyi szenvedést okozunk a táplálkozásunkkal, rovunk-e elviselhetetlen terhet a fogyasztásunkkal teremtménytársainkra.

Aki ma gyakorolja, támogatja és ünnepli a sportvadászatot, szükségtelen szenvedést okoz, pusztán élvezetből. [Az etikus húsevés mikéntjét egy későbbi cikkünkben fejtjük majd ki – a szerk.] Hiába a stílus és a „hagyomány”, a rítusok, a „férfiasság”, a megmásíthatatlan tény az, hogy bűnt követ el: szükségtelen szenvedést okoz, és ezen keresztül eltávolítja magát és a világot Istentől. Nincs olyan indoklás, amely ezt a bűnt kitörölhetné; a gyakran emlegetett „vadgazdálkodás” is a bűnös vagy gondatlan, gyakran korokkal ezelőtti emberi beavatkozásnak – vagy épp hiányának – az eredménye, egy bűnnel pedig nem lehet kioltani egy másikat. A vadgazdálkodás megkísérelheti az általunk elrontott állapot helyrehozását; a sportvadászat csak ront a helyzeten. A környezetvédelemmel való összemosás pedig csúsztatás: a valós környezetvédelem célja az igazságos ártalomcsökkentés, semmiképp sem újabb és újabb szenvedés generálása – puszta hóbortból.

Fotó: Pixabay
Ha az állatokat bántjuk, Istent bántjuk

A sportvadászattal folyamatosan bűnt követünk el a teremtés résztvevőivel szemben – és ezt még ünnepeljük is, kiállítást rendezünk neki, és összesározzuk a gyilkossággal a környezetvédelmet.

Az állatvédelem lehet keresztényi küldetés, a krisztusi erőszakmentességre vonatkozó parancs meghosszabbítása. Amikor petíciók indulnak a cirkusz, a bikaviadalok vagy a feröeri bálnagyilkosságok betiltására, vagy amikor közös EU-s szabályozás jön létre a haszonállatok méltósággal való életének biztosítására, észre kell vennünk, hogy ezek a társadalmi megtérés jelei. A „boldog csirke” nem egy öncélú, gyermeteg vagy épp gyenge gyomrú gondolat, hanem annak a jele, hogy kellő tiszteletet mutatunk teremtménytársaink élete és áldozata iránt.

Értjük-e azt, hogy ha az állatokat bántjuk, akkor Istent bántjuk? Isten nemcsak a megfeszített Krisztusban lett testté, vagy a megkövezett bűnösben és a megégetett mártírban, hanem az üldözött szarvasban, a fejszével beszakított fejű delfinben, a felgyújtott sünben és a megkínzott kutyában is. A sportvadászat, a szórakozásból végzett kegyetlenkedés ugyanúgy összeegyeztethetetlen a kereszténységgel, mint a gladiátorjátékok, és aki ennek alkalmat, kiállítást, ünnepet rendez, nem különbözik az amfiteátrumok porondmestereitől. Hívőként szóban és tettben az ilyentől ugyanúgy el kell fordulnuk, mint az őskeresztények tették ezerhatszáz éve; és az erőszak és halál kultúrája helyett a szeretet és erőszakmentesség alternatíváját kell kínáljuk társadalmunknak.

A szerzőről

Tarcsay Tibor (1989) – katolikus közösségszervező, középkorász, a Civil Kollégium Alapítvány munkatársa, a Kovász közösség alapítója. Fő kutatási területei a vallás és a politika kapcsolata, a környezetvédelem és a pszichológia.

Ez egy véleménycikk. Felületünkön szeretnénk teret engedni a különböző nézőpontok ütköztetésének az általunk fontosnak tartott kérdésekben, hozzájárulva ezzel a társadalmi párbeszéd minőségének javításához. Ha más véleményen vagy, bátran írd meg nekünk a felhívás után olvasható elérhetőségek valamelyikén. Ha pedig tetszett a cikk, kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.

📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg

One thought on “Az állatok lelke, avagy bűn-e a sportvadászat?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: