Az, amit Ferenc pápa mond a szegényekről, hajléktalanokról, menekültekről és a velük szembeni keresztény kötelességről, egyáltalán nem új Szőke Péter szerint. A Biblia tele van találkozásokkal szegényekkel, sőt a szegények dicséretével. Ezt magyarázzák, aktualizálják a 20. és 21. század pápáinak szociális enciklikái is. Talán mi, hívő keresztények sem olvassuk eleget a Bibliát, nem ismerjük eléggé jól, mi is Isten akarata a szegényekkel. Hiszen – idézi a Szent Egyed közösség vezetője Ferenc pápát: „Szükség van a gyengédség forradalmára.” Interjúnk.
Tarcsay Tibor: A magyar Szent Egyed közösség leginkább a hajléktalanok között végzett munkájáról ismert immár több mint harminc éve. Hogyan és mikor kezdtétek a közösség szervezését? Mi volt a személyes inspirációd? És hogyan lett a hét alapítóból egy rengeteg embert megszólító, bevonzó, most már több helyszínen is működő közösség?
Szőke Péter: Az olasz Sant’Egidio közösség tagjai azért jöttek ide 1989-ben, hogy az abban az évben rendezett taizéi találkozón szerzett barátaikat meglátogassák Pécsett. Itt másokkal is megismerkedtek, és Klemencz Zsuzsa (aki később a feleségem lett) volt az első, akit a leginkább megszólítottak. Huszonévesek voltunk, buliztunk, gitároztunk, ez a római csapat pedig azt mondta: „Most megmutatjuk nektek, hogyan élnek a szegény gyerekek Budapesten.” Persze azt feleltük: még jó, hogy ehhez Rómából kellett eljönni. Elvittek minket egy állami gyermekotthonba, az Aga utcába. Szívszorító volt látni, hogy ez tényleg mit jelent. Tudtam, hogy vannak állami gondozott gyerekek, de arról, hogy milyen ez valójában, semmit nem tudtam. Oda aztán többször elmentünk, egy héten át mindennap volt imádság. A Sant’Egidio alapja az imádság: ez az első és legfontosabb szolgálat. Mindennap volt imádság és bibliaolvasás: nagyon érdekes volt, hogy világi fiatalok magyarázták a Bibliát, nem papok, nem szerzetesek, hanem egyetemisták. Amikor az olasz barátaink hazamentek, megmaradt a barátság, és mi is folytattuk, jártunk a gyerekekhez, tartottuk az imádságokat. Így kezdődött Budapesten, aztán Pécsett – ahol például egy gimnazista alapította a közösséget, mint ahogy Rómában a Sant’Egidiot is egy egyetemista 1968-ban. A monori, győri közösségeket pedig azok szervezték, akik oda költöztek később.
A közösség ereje abban rejlik, hogy maguk köré gyűjtik az embereket, és dolgoznak azon, amire Ferenc pápa kért minket, azaz hogy legyünk a három „p” közössége: preghiera – imádság, poveri – szegények és pace – béke.
T. T.: Nemcsak ti vagytok egy közösség, de asztalközösséget is vállaltok a hajléktalanokkal, az egyik legkitaszítottabb csoporttal ma az országban. Mit jelent ez nekik, és mit jelent személyesen neked és nektek?
Sz. P.: Jól mondod, mert a közösségnek a szegények is tagjai. Másképpen, de legalább ugyanolyan jogú tagjai – még ha nem is tudják ugyanazokat a szolgálatokat végezni,
nincs olyan szegény, aki ne tudna egy nála is szegényebbnek segíteni.
És még ha egyes imádságalkalmakra nem is tudnak bejutni, nagyon gyakran imádkoznak. Az asztalközösség a velük való közösség egyik kifejeződése. Máté evangéliumának 25. fejezetében, a „kis apokalipszisben” Jézus azonosul a szegényekkel. Ebből kiindulva mondhatjuk, hogy a szegény testvéreinknek is megvan a maga szentsége. Jézus jelen van az oltáriszentségben és a szegényekben. Az oltár szentségének és a testvér szentségének nem szabad elválnia. A 19–20. században ez a kettő elvált; van, aki azt mondja, ő kontemplatív, más meg azt, hogy ő szolgáló, aktív keresztény életet él. Te szociálisan érzékeny vagy, csináld azt, én meg imádkozom. De a kettő nem válhat el.
Azok az ebédek, amiket szervezünk, az eucharisztia asztalának meghosszabbítása, kitágítása, ahogy az őskeresztények csinálták.
Aranyszájú Szent János sokat prédikált erről: „Meg akarod becsülni Krisztus testét? Ne vesd meg, amikor ruhátlan: és ne itt benn [a templomban] tiszteld meg selyem öltözékkel, odakint pedig a ruhátlanul vacogót megveted.”
Pál apostol is kemény hangon figyelmezteti a korinthusi híveket arra, hogy nem helyesen ünneplik az eucharisztiát, mert az úrvacsora után mindenki előveszi a saját ennivalóját, és a gazdagok dőzsölnek, a szegények meg éhen maradnak. Ez méltatlan, és erre Ferenc pápa is felhívja a figyelmet az Amoris laetitiában.
T. T.: A hajléktalanok, szegények, perifériára szorultak között arányaiban sokkal több a hívő, mint a többségi társadalomban. Hogy lehet az, hogy egy névleg “keresztény” országban a periférián tudunk mi is és ők is igazán találkozni Istennel?
Ne ítéljünk – nem tudjuk, kinek milyen a hite: azt egyedül Isten látja. Nem szabad kirekeszteni a szegényeket, de nem szabad ítéletet mondani a gazdagokról sem. Mi gazdagok vagyunk; én is gazdag vagyok a hajléktalanokhoz képest. Fiatalkoromban olyan voltam, mint a gazdag ifjú, sőt részben még most is oda tartozom, hiszen még nem tértem meg. Ki az, aki közülünk megtért? Van, aki el merné mondani magáról?
Meg kell térnünk, és ebben segítenek a szegények. A szegények és elesettek között talán azért lehet sok hívővel találkozni, mert ők tudják azt, amit mi nem vagy kevésbé tudunk – hogy nem az emberekben, hanem Istenben kell leginkább bízni.
Akit nem visz el a mentő, akin átlépnek mások, és látja, hogy az intézmények csődöt mondtak, az egyedül Istenben bízhat. A kilyukadt szociális hálón átzuhanva Istenhez kiáltanak.
Amikor Jézus elmegy Názáretbe, és prédikál, elutasítják őt, mondván, hogy már ismerik, ne prédikáljon nekik. Az evangélisták hozzáteszik: „Nem is tudott egy csodát sem tenni ott, csak néhány beteget gyógyított meg…” (Mk 6,5) Miért a betegeket? Mert ők nem voltak önelégültek, ők tudták, hogy Istenhez kell fordulni, ők bíznak Jézusban. A szegények is így vannak vele. Pedig a társadalomnak a bizalmon kellene alapulnia.
A szegényektől meg kellene tanulnunk, hogy mi is kiáltsunk Istenhez, imádkozzunk hozzá bizalommal. Mi is szegények vagyunk – hiszen mindent Istentől kaptunk.
T. T.: Melyik volt az a pillanat, amely számodra a legemlékezetesebb? És mikor volt azt, amikor egy-egy ilyen szolgálat, vacsora alkalmával a leginkább érezted Krisztus jelenlétét?
Sokat tudnék mondani, de a legutóbbi tragikus eset Scooter halála volt. Ő a Kálvin téren, az aluljáróban és annak lépcsőjén lakott sokáig, már többször azt hittük, hogy meghalt, de nyár elején újra előkerült – csak azért, hogy utána újra nagyon beteg legyen. Már üszkösödtek a lábai, kukacok ették a sebeit. Próbáltuk hívni a mentőket, főleg Bogi, a közösségünk egyik tagja, aki nagyon szerette. Végül nagy nehezen elvitték, többszöri hiábavaló kérés után, de már késő volt, mert nem sokkal a kórházba kerülése után meghalt.
Ő tényleg az a szegény Lázár volt, aki a kapuink előtt fekélyekkel borított testtel várja, hogy csak egy morzsa leessen neki az asztalunkról. Időnként vittünk neki morzsákat: ételt, takarót, mosolyt, beszélgettünk vele. Nagyon szeretett minket, különösen Bogit és Zitát, engem is mindig nagy örömmel üdvözölt.
Adósai vagyunk. Meghalt.
Hogy lehet az, hogy egy ilyen jó ember így hal meg egy ilyen gazdag városban, mint Budapest? Hogy lehet az, hogy üszkösödő sebei vannak, és nem viszik orvoshoz? Hogy lehet az, hogy senki sem tudja kezelni a betegségét, az alkoholizmust vagy a még súlyosabb alapbetegségét, a magányt, a teljes kilátástalanságot? Hogy lehet ez? Az eucharisztikus közösséggel hogyan találkozhat egy hajléktalan, ha sok templomból gyakorlatilag azonnal kiüldözik őket? Hogyan járulhatnak ők szentáldozáshoz, úrvacsorához?
Aranyszájú Szent Jánosra utalnék vissza, és Ferenc pápára, akik nagyon súlyos szavakkal kérik számon Pál apostol nyomán ezt a kettős mércét. Hogy nem tiszteljük Jézust a szegényben? Lehet, hogy ő lesz a bíránk, az a szegény, akit magára hagytunk télvíz idején; hogy a Nagy Király, a bíró arcában megismerjük majd az idegesítő hajléktalanét, akit elhajtottunk.
Hogy lehet ezen segíteni? Egyrészt ott vannak a bibliai szövegek. A Szentírás világosan szegénypárti, alamizsnapárti. Az Ó- és az Újszövetség tele van találkozásokkal szegényekkel, Sirák fia, a bölcsességi irodalom, az evangéliumok, az Apostolok cselekedetei – mind a szegényeket dicsőíti. Talán mi, hívő keresztények sem olvassuk eleget a Bibliát, nem ismerjük elég jól. Ha ismernénk, tudnánk, mi Isten akarata a szegényekkel kapcsolatban. De ott vannak a pápai megnyilatkozások is; nemcsak Ferenc, hanem már az előzőek szociális enciklikái is. Ezeket olvasnunk kellene, de nem vagyunk elég műveltek a saját hitünk tanításai felől. És van sok jóakaratú ember és pap, aki nem rosszindulatból küldi el a hajléktalanokat, hanem egyszerűen nem tud velük mit kezdeni. Tudják, érzik, hogy az intézmények elégtelenek, nem tudják oda irányítani őket. Lehet, hogy szívesen beengednék őket a misére, ha előtte le tudnának zuhanyozni, de nem tudják azt mondani neki, hogy itt és itt lehet tisztálkodni. De vannak jó példák – a mi miséinkre mindig jöhetnek, és mi is visszük az imádságot közéjük is. A Szeretet Misszionáriusaihoz, Józsefvárosban a Horváth Mihály téri templomba Michels Antal plébános miséire mindig mehetnek, és van még számos más jó példa is. Persze az lenne a legjobb, ha a hajléktalanok és a nem hajléktalanok együtt lehetnének, nem külön misén.
Szükség van a gyengédség forradalmára, ahogyan Ferenc pápa mondja. Meg kell élnünk az evangéliumot – és azok a közösségek, amelyek ezt elkezdték, tegyék a tartóra a lámpást.
T. T.: És ha nem alamizsnában gondolkodunk, hanem megelőzésben? Mit tehetnek az egyházak, a gyülekezetek azért, hogy a hajléktalanproblémát strukturálisan oldjuk meg, azaz eleve ne is kerülhessen senki az utcára? Együttműködik-e a Szent Egyed például A Város Mindenkié vagy az Utcáról Lakásba Egyesülettel, hasonló civil szervezetekkel?
Sz. P.: Igen, szoktunk együttműködni velük időről időre, főleg egy-egy konkrét helyzet kapcsán, illetve a téli krízisidőszak rendkívüli szolgálatainak idején. Strukturális probléma a hajléktalanság, és strukturális választ igényel, ami viszont egyelőre nem született meg.
Viszont a baj gyökere nem a struktúrák elégtelenségében van; az intézmények azért mondanak csődöt, mert a szívek csődöt mondanak. Az emberi szívben van űr, és a vákuum, a közöny vákuuma mindent magába szippant – az egész társadalom eltűnhet benne, ahogy Camus adja az ügyész szájába a Közönyben.
A szívek megtérésére és az intézmények építésére egyszerre van szükség. Ezekhez forrásokat is kell rendelni: például az alkoholisták megsegítésére minimális forrást fordít az állam, az addiktológiákon kevés hely van, nem jutnak be az emberek. Egyszerűen több pénzt, erőforrást kell fordítani ezekre.
A megelőzésről: olyan helyzetben vagyunk, amikor emberek tömegei vannak mindenféle jövedelem nélkül. A rokkantnyugdíj 40-50 ezer forint, a közmunka 47 ezer – ebből nem lehet megélni! Azt kéne elérni, hogy mindenkinek legyen olyan jövedelme, amiből meg tud élni, vagyis tudjon hol lakni, ruhát, gyógyszert, ételt venni, a gyerekét iskolába járatni. Néhány európai országban alkotmányos alapjog a lakhatás: Magyarországon is annak kéne lennie.
Persze ha ez megvan, akkor is lesznek, akiknek a magánélete csődöt mond, depresszióba zuhannak, alkoholisták vagy kábszeresek lesznek. Nekik orvosi – de mindenekelőtt emberi – segítséget kell nyújtani. De az emberhez méltó jövedelmet mindenkinek biztosítani kell, a legalacsonyabb jövedelmű csoportoknak egész egyszerűen meg kell emelni a járandóságát. A családi pótlékot és a szociális munkások fizetését is meg kell emelni, de a tanárokét is, a betegápolókét is. Sokkal jobban meg kell becsülni azokat, akik a szociális szférában is dolgoznak.
T. T.: Szerinted miért van az, hogy míg nemzetközileg a Sant’Egidio a béketeremtés igen fontos szereplője lett – elég például a mozambiki, koszovói, burundi, líbiai béketárgyalások megszervezésére gondolni –, Magyarországon három évtized alatt ez a munka történt meg? Pedig itt is fontos szerep ez, és a szükséget mutatja az, hogy már importálták hozzánk a ruandai „megbékélésszemináriumokat” a cigány–magyar etnikai feszültségek enyhítésére.
Először is azt szoktam mondani, hogy kerüljük a cigány–magyar dichotómiát. A cigányok is magyarok – vannak cigány és nem cigány magyarok. Az identitását többé-kevésbé mindenki maga választja – ne mi mondjuk meg, hogy ki micsoda. Szomorú valóság az, hogy ha magyarnak is vallják magukat, kirekesztik őket. Másodsorban a Szent Egyed a maga szerény eszközeivel azért próbál hatni. Minden évben megemlékezünk a cigánygyilkosságokról: ökumenikus imádságot szervezünk a magyarországi történelmi egyházak tekintélyes képviselőivel, köztük most már hagyományosan Radnóti Zoltán főrabbi részvételével is. Tartjuk a „béke iskoláit” szegény és nem szegény, roma és nem roma, bevándorló és helyi gyerekek részvételével – a béke iskoláit éppen Ruandában és Burundiban hozták létre először ottani közösségeink. Kisebb csoportok ezek, ahol tanulunk, játszunk, kirándulunk. Próbálunk a harmadik p-nek, a pacénak is eleget tenni.
T. T.: Mi tehetnek az egyházak, a gyülekezetek és a Szent Egyed közösséghez hasonló mozgalmak azért, hogy Magyarország szolidárisabb, befogadóbb, nyitottabb társadalom legyen?
Sz. P.: Mi próbálunk mindenütt segíteni Európában a menekülteknek. Amikor 2015-ben Magyarországon át jöttek sokan, akkor is kijártunk hozzájuk, voltunk lenn Szerbiában, az osztrák határon is. Három-négy országban is működtetünk humanitárius folyosókat, amiken keresztül több ezer, többségében valamilyen sérülékeny csoporthoz tartozó ember érkezett Olaszországba, Franciaországba és Belgiumba Libanonból, Szíriából, Etiópiából, Szudánból – lassan egész Afrika menekülni kényszerül. Magyarországon nem tudtunk ilyen folyosót nyitni, mert a magyar hatóságok nem járultak hozzá – reméljük, ez változhat. Így most olyanoknak segítünk, akik itt vannak. Örülnék, ha többen lennének, akik segítenek – akár egyházon kívül vagy belül. Itt is a jó példa segít, ha látják, hogy nem kell félni a menekültektől, csatlakozni fognak.
T. T.: Az egyház miért fél a menekültektől?
Sz. P.: Van egy félreértés a menekültekkel kapcsolatban, amit a közvélemény formálói táplálnak, és ettől a keresztények sem tudják gyakran mentesíteni magukat. Az iszlámtól való félelem, a magyar történelemből következő sértődöttség a Nyugattal szemben – az a narratíva, hogy ők elárultak minket, mi meg megvédtük őket a törökkel szemben. Ezek máig ható mítoszok. Ezek elnyomják azt a tanítást, ami az evangéliumokból következik és a pápai tanításokból. Nem csak Ferenc pápáéból! Még radikálisabban nyilvánult meg például XII. Piusz, de VI. Pál és II. János Pál is. Az utóbbi azt írta, hogy a katolicizmusnak a sine qua nonja a menekültek, és nem csak a keresztény menekültek befogadása – attól vagyunk katholikosok, egyetemesek, hogy be tudjuk őket fogadni. Itt megint egyfajta tudatlansággal szembesülünk, azt hisszük, hogy 2015-ben mondta ezt először Ferenc pápa, de ha visszaolvasunk egészen XII. Piuszig, meg fogunk lepődni. Ő mondta [az Exsul Familia konstitúcióban – a szerk.] a Szent Család példájára hivatkozva, hogy a mai helyzetben az embereknek joguk van emigrálni, mert olyan feltételek között kellene élniük, amik elfogadhatatlanok.
De továbbra is, csak a magisztériumi írásokból nem tér meg senki.
A megtérés privilegizált helyszíne a szegényekkel való találkozás: ha valaki a szemébe néz egy menekült kisfiúnak vagy kislánynak vagy a gyerekeiért aggódó afgán szülőpárnak. Ez többet ér, mint száz doktrína. Találkozás, találkozás, találkozás.
2015-ben megmozdult valami, mert az emberek látták a menekülteket, és segítettek nekik. Legalább annyian voltak a világiak, mint a hívők. Ez is fontos kérdés, és foglalkoznunk kell vele, hogy miért alakult így.
T. T.: 2013-ban kaptad meg – azaz a te szavaiddal fogalmazva: kapta meg a rászorulók és szegények közössége rajtad keresztül – a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét Áder Jánostól. A Bayer Zsolt kitüntetése kapcsán kialakult botrány és kitüntetés-visszaküldések idején így nyilatkoztál: „Úgy érzem […], nincs jogom visszaadni, ami nem az enyém. A megbecsülés annak idején valójában nem engem, hanem azokat az embereket, szegényeket, kirekesztetteket érte, akikért tenni igyekeztem. […] Az igazi kitüntetés, az igazi megbecsülés a szegények és a kirekesztettek számára azonban az lenne, ha Magyarországon és Európában a szeretet, az irgalmasság, az együttérzés, a befogadás és a párbeszéd kultúrája erősödne meg; ha mindnyájan ezen fáradoznánk.” Most hogyan értékeled ezt a kitüntetést?
Sz. P.: Nézd, valaki, aki engem akkor erre jelölt, azt gondolta, hogy jó dolog a szegényeken segíteni, az előítéletek ellen küzdeni. Aki pedig odaítélte, akkor, abban a pillanatban egyetértett ezzel. Zavarban voltam, amikor Bayer megkapta, akkor tettem ezt a nyilatkozatot. Nem küldhettem vissza, amit nem én kaptam. Azóta nem foglalkozom ezzel. De úgy gondolom, hogy ma már a nyilvánosság annyira polarizált, hogy takarékosan kell bánni a nyilvános állásfoglalásokkal, nyilatkozatokkal, mert ezek nem mindig hatolnak át a véleménybuborékokon.
Jó alaposan meg kell válogatni, hogy mikor indulunk csatába és miért. Tágítani kell a szövetségesek körét, nem mindig csak ugyanazokkal kiállni, mert az kevés lesz. A szegényeknek kevés barátja akad. Hogyan szerezzünk barátokat a szegényeknek? Úgy gondolom, hogy a jó példa felmutatásával és párbeszéddel lehetséges ez, amely nem tévesztendő össze a megalkuvással.
Tetszett a cikk? Kapcsolódj be a közös munkába, adj hangot értelmes párbeszédet elősegítő véleményednek felületünkön, kövesd oldalunkat és oszd meg bejegyzéseinket, vagy támogass bennünket Patreon-oldalunkon.
📧 kovaszkozosseg@gmail.com
ⓕ facebook.com/kovaszkozosseg
Kovász Közösség 